Az ember alapvetően nem semleges lény: vagy testi módon él, vagy szellem szerint. Bár a megtérés és az újjászületés új kezdetet jelent, nem tesz automatikusan szellemi emberré. A hívő élet valójában egy folyamatos belső harc a test és a szellem között, ahol nem az a kérdés, hogy vannak-e érzéseink vagy reakcióink, hanem az, hogy mi vezet bennünket. A szellemi növekedés ott kezdődik, amikor az ember felismeri ezt a küzdelmet, és tudatosan megtanul szellem szerint élni – erről beszélt Németh Sándor vezető lelkész a szombat esti istentiszteleten prédikációjában.

Az ember életének egyik legmeghatározóbb kérdése az, hogy mi irányítja: a teste vagy a szelleme. A Biblia egyértelműen beszél arról, hogy létezik testi ember és szellemi ember, és a kettő között nem fokozati, hanem minőségi különbség van. Nem arról van szó, hogy valaki egy kicsit testi, egy kicsit szellemi, hanem arról, hogy az életének a működését alapvetően melyik határozza meg.

Az Ige azt mondja:
„Érzéki ember pedig nem fogja fel az Isten Szellemének dolgait: mert bolondságok néki; meg sem értheti, mivelhogy szellemileg ítéltetnek meg.” (1Korinthus 2:14)

Ez az állítás világosan mutatja, hogy a testi ember nem azért nem érti Isten dolgait, mert nem elég intelligens, hanem azért, mert nincs meg benne az a szellemi képesség, amely által ezeket meg tudná ítélni.

A testi ember tehát az érzései, a vágyai, az ösztönei és a reakciói alapján él. Ha jól érzi magát, akkor jól reagál, ha rosszul érzi magát, akkor rosszul. Ez egy rendkívül instabil életforma, mert az ember folyamatosan ki van szolgáltatva a belső állapotának és a külső körülményeknek.

Ezzel szemben a szellemi ember nem az érzései alapján él, hanem az igazság alapján. Nem azt nézi, hogy mit érez, hanem azt, hogy mi az igaz. Nem azt követi, ami kényelmes vagy ami ösztönös, hanem azt, ami Isten akarata.

A belső harc

A megtérés után az ember nem kerül automatikusan egy problémamentes állapotba. Ellenkezőleg: ekkor kezdődik el egy belső harc, amely korábban nem volt ennyire tudatos.

„Mert a test a lélek (szellem) ellen törekedik, a lélek (szellem) pedig a test ellen; ezek pedig egymással ellenkeznek…” (Galata 5:17)

Ez azt jelenti, hogy a hívő emberben két természet működik: a testi és a szellemi. A testi mindig az azonnali kielégülést, az érzelmi reakciókat és az ösztönös válaszokat keresi. A szellemi viszont Isten akaratát akarja követni.

Ha az ember nem tudatos ebben a harcban, akkor automatikusan a test fog dominálni. A test nem szűnik meg attól, hogy valaki újjászületik. Ezért van az, hogy sok hívő ember még hosszú idő után is testi módon reagál bizonyos helyzetekben.

Újjászületés és megújulás

Nagyon fontos különbséget tenni az újjászületés és a megújulás között. Az újjászületés egy pillanat alatt történik, amikor az ember szelleme megelevenedik. De a gondolkodás, az érzelmi világ és a reakciók nem változnak meg automatikusan.

Ezért mondja az Ige: „És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által…” (Róma 12:2)

Ez egy folyamat. Az embernek meg kell tanulnia másképp gondolkodni, mint ahogy korábban gondolkodott. A világ gondolkodásmódja az érzelmekre, az önérvényesítésre és az azonnali reakciókra épül. Isten gondolkodása viszont igazságon, renden és önuralmon alapul.

A testi működés jelei

A testi ember egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy reakciókban él. Nem dönt, hanem reagál. Nem uralja a helyzeteket, hanem sodródik bennük.

„Mert még testiek vagytok. Mert amikor irigység, versengés és viszálykodás van közöttetek, nem testiek vagytok-e?” (1Korinthus 3:3)

A testi működés nemcsak „nagy bűnökben” jelenik meg, hanem a hétköznapi életben is: sértődés, indulat, féltékenység, önigazolás, kontrollálatlan beszéd. Aki mindenre reagál, aki minden helyzetben kimondja, amit gondol, aki nem tud uralkodni a hangulatán, az testi módon él.

A nyelv uralma

Az egyik legfontosabb terület a beszéd. A Biblia rendkívül hangsúlyosan beszél erről: „Ha valaki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember, képes az egész testét is megfékezni.” (Jakab 3:2)

A testi ember kimond mindent, amit gondol, mert úgy érzi, hogy joga van hozzá. A szellemi ember viszont tudja, hogy nem minden gondolatot kell kimondani, és nem minden helyzetben kell reagálni. A beszéd az egyik legpontosabb indikátora annak, hogy valakit mi vezet.

Az elme megújulása

A szellemi élet kulcsa az elme megújulása. Az ember nem tud szellemi életet élni addig, amíg a gondolkodása világi marad.

„Aki test szerint él, a test dolgaira gondol; aki pedig szellem szerint, a szellem dolgaira.” (Róma 8:5)

Ez azt jelenti, hogy a gondolkodás meghatározza az élet irányát. Ha valaki folyamatosan a test dolgaira gondol, akkor testi életet fog élni. Ha viszont a szellem dolgaira irányítja a figyelmét, akkor szellemi életet fog élni.

Önfegyelem és döntések

A szellemi élet nem spontán történik. Fegyelmet igényel. Az embernek meg kell tanulnia nemet mondani bizonyos dolgokra. 

„Hanem megsanyargatom a testemet és szolgává teszem…” (1Korinthus 9:27) Ez nem önkínzás, hanem önuralom. A testi ember azt teszi, amihez kedve van. A szellemi ember azt teszi, amit helyesnek lát, akkor is, ha nincs kedve hozzá.

A szellemi embernek is vannak érzései, de nem az érzései irányítják. Nem elnyomja őket, hanem uralja. „Aki pedig nem uralkodik a saját lelkén, olyan, mint a megromlott város, kőfal nélkül.” (Példabeszédek 25:28) Ez azt jelenti, hogy az önuralom hiánya védtelenné teszi az embert. Aki nem tud uralkodni magán, az kiszolgáltatott lesz a körülményeknek és más embereknek.

A Szent Szellem vezetése

A szellemi élet nemcsak fegyelem, hanem vezetés is. „Akiket pedig Isten Szelleme vezérel, azok Isten fiai.” (Róma 8:14) A Szent Szellem vezetése nem egy misztikus, megfoghatatlan dolog, hanem egy konkrét, felismerhető vezetés, amely összhangban van az Igével. Az ember megtanulja megkülönböztetni a saját érzéseit a Szent Szellem vezetésétől, és ehhez igazítja a döntéseit.

Az egyik legnagyobb akadály a szellemi növekedésben az, hogy az emberek ragaszkodnak a sérelmeikhez. A meg nem bocsátás, a sértettség és az önigazolás mind a testi működés részei, de a világi gondolkodás, a lustaság is. Ezek meggátolják a növekedést, és az embert egy alacsonyabb szinten tartják.

A szellemi érettség egyik legfontosabb jele a stabilitás. Az ilyen ember nem ingadozik, nem változik folyamatosan a hangulata és a reakciója alapján. Nem lehet könnyen kibillenteni, és nem reagál túl minden helyzetet. Ez a belső stabilitás abból fakad, hogy nem a körülményekhez igazodik, hanem az igazsághoz.

A cél tehát nem az, hogy az ember vallásos legyen, hanem hogy szellemi emberré váljon. „Hogy többé ne legyünk gyermekek, kiket ide-oda hány a hab…” (Efézus 4:14) Ez nem egyik napról a másikra történik, hanem egy folyamat, amelyben az ember napról napra tanulja meg, hogyan uralja önmagát, hogyan újítsa meg a gondolkodását, és hogyan kövesse Isten vezetését. A legfontosabb kérdés végül mindig az, hogy mi vezet bennünket. Nem az számít, hogy mit érzünk, hanem az, hogy mi alapján döntünk. Ha az érzéseink vezetnek, akkor testi módon élünk. Ha az igazság és a Szellem vezet, akkor szellemi emberré válunk.

Ez a különbség határozza meg az egész életünket.