A sátorok ünnepének üzenete

Mit jelent a sátor, és mit üzen a víz, amelyet a sátorok ünnepén az oltárra öntöttek? A két jelkép együtt mutatja meg, hogy Isten az emberek között akar lakni, és hogy aki szomjazik, újra és újra meríthet a Szabadító forrásából – a szombati istentiszteleten ennek a két szimbólumnak a jelentését bontotta ki Németh Sándor vezető lelkész prédikációjában.

Elsőként az alábbi igeszakaszt hallhattuk Zakariás próféta könyvéből, mely prófécia Izraellel és a nemzetekkel kapcsolatban a jövőben, a messiási korszakban fog megvalósulni. A messiási korszak lényege a helyreállítás, amikor Isten helyreállítja azt az édeni állapotot, ami a bűnbeesés előtt volt.

„És lesz, hogy akik megmaradnak mindama népek közül, amelyek Jeruzsálem ellen jönnek: esztendőről esztendőre mind felmennek, hogy hódoljanak a királynak, a Seregek Urának, és megünnepeljék a sátorok ünnepét. És lesz, hogy aki nem megy fel e föld nemzetségei közül Jeruzsálembe, hogy hódoljon a királynak, a Seregek Urának: nem lesz azokra eső.” (Zakariás 14:16-17)

A sátor jelentése

A sátor jelentését az Újszövetségből ismerjük: azt jelenti, hogy Isten és az ember együtt lakozik, és ebből származik az emberiség áldása és felemelkedése.

Zakariás a fenti próféciában arra utal, hogy a mostani világkorszakot egy nagy háború fogja lezárni, mely Izrael és a világ között fog kibontakozni. Egy olyan helyzet fog előállni, melyre nem lesz megoldás, és ez ki fogja kényszeríteni Jézus Krisztus visszajövetelét és beavatkozását. A keresztények fontos feladata a mostani időkben, hogy a próféciák ismerete alapján intenzíven imádkozzanak a nemzetükért, mert nem mindegy, hogy milyen szerepe lesz az adott nemzetnek az utolsó időkben.

„Mert íme, azokon a napokon és abban az időben, amikor meghozom Júda és Jeruzsálem fogságát: Egybegyűjtöm akkor mind a pogányokat, és levezetem őket a Josafát völgyébe, és perbe szállok ott velük, az én népemért és örökségemért, az Izraelért, amelyet szétszórtak a pogányok közé, és megosztoztak az én földemen; Népemre pedig sorsot vetettek; a fiút szajháért adták oda, a leányt pedig borért cserélték el, hogy ihassanak.” (Jóel 3:1-3)

Ez a prófécia akkor teljesedik be, amikor Isten visszaviszi Júdát az atyáik földjére, és Jeruzsálemet újra a zsidók kezébe adja. Ezt követően a nemzetek bekerülnek az ítélet völgyébe. A jelenlegi korszak végén Isten ugyanis pert indít a nemzetek ellen, azért mert elpusztították Jeruzsálemet és a Templomot, és megakadályozták a zsidóságot az újjáépítésben. De ezt nemcsak a múltban tették meg, hanem az utolsó időkben is ki akarják űzni Izrael fiait az atyáiknak adott földről a nemzetek közé.

Isten célja a helyreállítás: nemcsak a Föld természeti erejét, hanem az embert is helyre akarja állítani, hogy olyan állapotba kerülhessen, mint amilyen állapotban Ádám és Éva voltak a bűnbeesés előtt. Továbbá, hogy olyan kapcsolat tudjon létrejönni Istennel, mint amilyen kapcsolata volt az első emberpárnak az Örökkévalóval még a bűnbeesés előtt.

A helyreállítás egyik legfontosabb szimbóluma a sátor, mely az eredeti kifejezés alapján lakozást is jelent. A sátor a Bibliában azt jelenti, hogy az Úr az emberek között lakik: „Íme az Isten sátora az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük, az ő Istenük.” (Jelenések 21:3).

Az Istennel való kapcsolat helyreállításának állomásai

1, A zsidó ősatyák sátorban laktak, miután kijöttek a bábeli kulturális-civilizációs rendszerhez tartozó Úr-Kaszdimból. Ábrahám, Izsák és Jákób sátorban éltek, és ez a hit cselekedete volt részükről (Zsidó 11:8-10). Hittek abban, hogy eljön egy olyan város, ahol Isten és az ember együtt lakik majd, bár ők ezt nem tapasztalták meg. Várakozásuk azonban be fog teljesedni, ahogyan ezt a Jelenések Könyvének 21. fejezete is mutatja.

2, Az Egyiptomból való kivonuláskor a zsidók is sátorban laktak. Ennek szellemi üzenete az, hogy Izrael elindult az Istennel való lakozás felé és az Isten dicsőségébe való menetelés útján. Az Exodus célja több volt egy földi hazába való eljutásnál. A kivonulás az Isten országához való eljutást, és az abban való letelepedést szimbolizálja. Ez pedig a messiási korszakban fog teljesen megvalósulni Izrael és a nemzetek számára.

3, A Szent sátort már a kivonulás közben felállították, ahol Izrael fiai megtapasztalhatták Isten dicsőségének a jelenlétét. Ugyanakkor az embereknek még nem volt személyes kapcsolata Istennel, hanem az ároni papság és a léviták közvetítettek az Úr és a nép között. Az Újszövetségben ez már nem így van, a hívőknek ugyanis lehetőségük van arra, hogy egyéni, személyes kapcsolatuk legyen az Örökkévalóval, és nem csak egy meghatározott helyen tudják Őt keresni – mint ahogyan tették ezt Izraelben a honfoglalás után, mikor a Szent sátor Silóba került.

4, Később Dávid is felállított egy sátrat a Szent Szellem által, ez a sátor azonban nem volt azonos a mózesi Szent sátorral. Az ő újítása az volt, hogy felvitte az Istentől rendelt helyére a frigyládát. Ábrahám is kapott látást már erről a helyről, majd ezt a látást később Dávid király is megkapta, és megértette, hogy a frigyládának nem Silóban vagy Kirját-Jeárimban van a helye, ezért vitte fel Dávid városába.

5, Ezt követően jelentette ki Isten, hogy a frigyládának és Isten dicsőségének házat kell építeni, amit Salamon király valósított meg, mikor felépítette a jeruzsálemi Templomot. A Templom felszentelésekor leszállt Isten dicsősége, amely annyira erős volt, hogy be sem tudtak menni a papok a Templomba. Isten dicsősége az Úrnak olyan megnyilvánuló jelenléte, amely áthatja az emberi természetet, és teljesen újjáteremti először az ember belső természetét, majd a fizikai testét is, ez utóbbi a feltámadás.

A Templomban is a főpap és az ároni papság közvetítette az áldást a nép felé. Ez viszont összeomlott akkor, amikor a babiloni rendszer világbirodalommá lett, és elpusztította Izraelt, Jeruzsálemet és a salamoni Templomot. A legnagyobb tragédia azonban az volt, hogy Isten dicsősége is eltávozott. Ennek fő oka az volt, hogy Izrael fiai vétkeztek Isten dicsősége ellen. Isten dicsőségének az eltávozását követően indult el a nemzetek ideje, amely azóta is tart.

6, A következő állomás kapcsán nézzük meg, mit írt János a Krisztusról: „És az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal. János bizonyságot tett ő róla, és kiáltott, mondván: Ez volt, akiről mondtam: Aki utánam jön, előttem lett, mert előbb volt nálamnál.” (János 1:14-15). Ahol azt olvassuk, hogy „lakozott közöttünk”, ott az eredeti kifejezés jelent sátorozást is. A názáreti Jézus Krisztusban az istenség teljessége lakozott. A dicsőség lejött a Földre, és megnyílt az út az emberek számára Jézus Krisztusban, hogy személyesen belépjenek Isten dicsőségébe.

Pál a Korinthusbeliekhez írt második levelében azt írja, hogy Krisztus bennünk van és közöttünk jár (6:11-18). De ennek feltétele, hogy a hívőknek ne legyen egyezsége a hitetlenséggel vagy a sötétséggel, sem Béliállal (aki egy gonosz főangyal, és a szellemvilágban az istentelenség képviselője). Sőt, Pál arra is intette a hívőket, hogy jöjjenek ki a romlott emberek világából. Ez nem azt jelenti, hogy a hívőknek ne lenne feladatuk köztük, hanem azt, hogy nem élhetnek, illetve gondolkozhatnak úgy, mint a világiak. A babiloni kulturális rendszer egyik károkozása az, hogy részeggé teszi az embereket. A részegség az, mikor az emberek érzéketlenné válnak Isten igazságaira, a Szent Szellem kijelentéseire, Isten létezésére; azért mert a szívük, a szellemük a bűnök által tönkrement (erről ír a Jelenések 17. fejezete is).

Az Újszövetségben a hívőknek lehetőségük van arra, hogy az Úrral együtt lakozzanak egyéni és közösségi szinten egyaránt.

Vízáldozat a sátorok ünnepén

A sátorok ünnepének utolsó napján lement a nép a Siloám tavához, ahol a főpap merített a vízből egy aranykorsóval, melyet aztán az oltárra öntöttek. Az oltár felé haladva Ézsaiás próféta egyik igeverse alapján azt énekelték, hogy örömmel merítenek vizet a Szabadító (= héberben Jesuá) kútfejéből (Ézsaiás 12,3). Előtte a 2. versszakban is Jesuá szerepel a Szabadító szónál (Isten az én Jesuám). Jesuá – maga Jézus, róla szól ez az ószövetségi rész.

Jézus magára vonatkoztatta az Ézsaiásnál található előbbi próféciát, amikor azt kiáltotta a sátorok ünnepének utolsó napján, hogy aki szomjas, az menjen hozzá és igyon; és hogy aki hisz benne, annak élő víznek folyamai ömlenek a bensejéből (János 7:37-38). Ő ekkor nem a Szent Szellem keresztségről beszélt, mert az Pünkösddel áll összefüggésben, hanem a vízmerítésről, azaz arról, hogy újra és újra meríthetünk örömmel a Szabadító forrásából, újra és újra betöltekezhetünk Szent Szellemmel.

Ennek előfeltétele a szellemi szomjúság. Ha szomjasak vagyunk, Jézushoz járulhatunk, meríthetünk az Ő forrásából, beteljesedhetünk Szent Szellemmel, ezáltal tudjuk sikeresen megfutni a hitnek a pályáját. Ezáltal tudjuk legyőzni az óembert, a bűnt, illetve ezáltal tudjuk betölteni az elhívásunkat is, miközben Isten dicsőségére élünk. Akkor tudnak a hívők áldások lenne a világ számára, ha ömlik belőlük a Szent Szellem jelenléte.