A tized a szövetség jele

#tized
#adakozas
Megyesi Anna;Tóth Petra | 2020. 07. 05.
Németh Sándor 2020. június 27-i prédikációjának összefoglalója
Az igazi keresztény élet legfontosabb lényege, hogy az életünk minden területén szövetségben álljunk Istennel – ez alól pedig az anyagi életünk sem kivétel. Bár a magyar kultúrában és bizonyos keresztény tradíciókban rengeteg félreértés van a Biblia anyagi életről szóló álláspontjával kapcsolatban, az Ige határozottan állítja, hogy Isten áldása ezen a területen is ugyanúgy rá tud áradni azoknak az életére, akik Benne bíznak.

Az Istennel való szövetségben viszont az első dolog, amit Isten az embertől kér, az nem a pénze, hanem a szíve. Azt várja, hogy teljes szívünkből megtérjünk hozzá, és átadjuk magunkat neki. Erre a lépésre az apostolok is nagy hangsúlyt fektettek, hogy ebből fakadóan minden, amit ezután tesznek a hívők, hitből tudjon történni, nem pedig kényszerből. A macedóniai közösségben például szegénységük ellenére is könyörögtek Pálnak, hogy hadd vegyenek részt a „szentek közösségének” való adakozásban, mert megértették, hogy az Isten munkájára szánt adományok a családjuk személyes jólétét is elő fogják mozdítani. Ahhoz viszont, hogy ezt a keresztények hittel tudják gyakorolni, szükség van egy bizonyos szintű szellemi érettségre – ezért is hangsúlyozta Pál, hogy a macedóniai testvérek először önmagukat, azaz a szívüket adták oda Istennek (2Kor 8:5).

Másodszor Isten azt kéri az emberektől, hogy az Igét szelídséggel fogadják be, ami az eredeti szöveg szerint annyit tesz, mint barátságosan, kedvesen fogadni azt.

Ha ezzel a mentalitással - mint legkedvesebb vendéget, és legközelebbi rokonunkat – fogadjuk be az Igét a szívünkbe, akkor az megváltoztat minket belül és átalakítja a lelkünket, beleértve a gondolkodásmódunkat, érzelemvilágunkat, általános életérzésünket is, és üdvösségbe vezet minket.

Ezután pedig azt kéri, hogy a testünket is szánjuk oda neki, mint élő, szent és kedves áldozatot az ő tiszteletére. Ebben az odaszánásban nagy szerepe van az áldozatnak, mert az ember eredendően szabad lény, azonban az Istennel való szövetség kedvéért az ember szabad akaratából bizonyos szabadságjogairól lemond, vagy korlátozza magát azok gyakorlásában. Ide vonatkozik például a paráznaság és a házasságtörés, amit jelen korunkban az állami törvények nem szankcionálnak, egy keresztény ember azonban lemond ezekről a „lehetőségekről”, mert a testét odaszánta Istennek az ő szolgálatára. Szintén ilyen korlátozásról van szó abban az esetben is, amikor egy hívő a hétvégével kapcsolatos szabadságát nyaralás vagy pihenés helyett arra fordítja, hogy az Úr dolgaival foglalkozik.

Ez az áldozat, ami mindig lemondással jár. Az áldozatvállalás pedig szerves részét képezi Isten szolgálatának.

Piszkos pénz?

Bizonyos keresztény körökben elterjedt az a nézet, miszerint a pénz rossz és piszkos dolog, pedig a Biblia számos kontextusában pozitív szerepet tölt be a gazdagság – ennek kérdéseivel a Példabeszédek könyve is sokat foglalkozik. Nagyon fontos tehát, hogy a pénzhez való viszonyulásunkat is megszenteljük és alárendeljük Isten Igéjének.

A pénz és a gazdagság diszkriminálásának egyik gyakori hivatkozási alapja Pál egyik levelének megállapítása, miszerint „minden rossznak gyökere a pénz szerelme” (1Tim 6:6-10). Itt azonban Pál apostol nem önmagában a pénzről beszélt, hanem a pénzhez való rossz viszonyulásról. A pénz ugyanis az anyagi dolgok relatív értékét mutatja meg, önmagában se pozitív, se negatív szellemi-erkölcsi értéket nem hordoz. A jövedelem szellemi-erkölcsi értékét az határozza meg, hogy a gazdája a bűnre, vagy az életre használja.

A pénz sóvárgása és a gazdagság akarása az újszövetségben az utolsó idők egyik jeleként jelenik meg, mint az emberek általános társadalmi magatartása, ezzel szemben Jézus arra tanítja a keresztényeket, hogy ha első helyre teszik az életükben Isten országának a munkálását, Isten az anyagi szükségeikről is gondoskodni fog. A gazdagság és a vagyon megszerzése tehát önmagában nem jó életcél, mert az ember szívét a Mammon szolgájává teszi, és a gazdagság lesz az istene.

Hogyan tegyük Istent az első helyre?

Az Isten iránti szeretetünket és tiszteletünket az anyagi javainkkal is ki tudjuk fejezni, erre számos példát találunk az Ószövetségben.

Péld 3:9-10

Az ember egészséges és munkaképes állapota a Teremtőtől származik, a munkában pedig ezek a képességek tárgyiasulnak, aminek anyagi manifesztációja a jövedelem, az érvényesülésünkben tehát a döntő szereplő Isten.

Az ebből fakadó hálánkat és tiszteletünket ezért Isten munkájának anyagi támogatásával is ki tudjuk fejezni, erre utal a példabeszéd. A marha az ókori társadalomban a család teljes élelmezését képes volt biztosítani – tejtermékeket és húst biztosított, vagyoni értéket képviselt, illetve az áldozatok bemutatásának is fontos része volt, mint áldozati állat -, a zsenge pedig a jövedelem első részét jelenti, nem csupán egy kis „borravalót”.

Ez az igeszakasz ígéreteket is fogalmaz meg arra vonatkozóan, hogy ha valaki anyagi területen is tiszteli Istent, akkor a jövedelmére rászáll az áldás: a csűr, ami az ellátásunkhoz szükséges anyagi javak tárolását szolgálja (napjainkban például a hűtő, a kamra, raktárak vagy a bankszámlánk), megtelik javakkal. Ez azt jelenti, hogy mindig lesz akkora jövedelmünk, amiből el tudunk menni az üzletekbe bevásárolni. Ehhez fűződő ígéret az is, hogy a kosarunk áldott lesz, tehát nem a leghitványabb dolgokat fogjuk megvásárolni, hanem azt, amire igazán szükségünk van. A „sajtó vájúi” pedig a szüretre, az aratásra vonatkoznak, ami nagyon fontos esemény volt Izrael életében, mert ez biztosította számukra az adott évre való megélhetést és a jövőjükbe való befektetést is.

Zsolt 96:8-9

A zsoltáros szintén felhívja a figyelmet arra, hogy Isten jelenlétébe dicsérettel, hálával és ajándékkal, azaz áldozattal illik bemenni, ezek ugyanis az istentisztelet fontos részei, amik felszabadítják az emberek szívét az Istentől kiáradó kegyelem befogadására.

Az Isten felé irányuló tiszteletünk, és a támogatására való ráutaltságunk kifejezésére szolgáló eszköz a tizedfizetés is, ami már egy nagyobb fokú elköteleződést is jelent.

Ábrahám és a tized

1Móz 14:18-20

A tizedről a Bibliában először Ábrahám pátriárkánál olvashatunk, akit egy katonai győzelem után meglátogatott Melkicedek, Sálem királya, a Magasságos Isten papja. A pap elsődleges feladata az, hogy Isten jelenlétében közbenjárjon emberekért, vagyis képviselje előtte az érdekeiket. A közbenjáró szolgálat eredményeképpen pedig Isten javait is megszerzi, elérhetővé teszi a hit emberei számára.

Ábrahám tisztában volt azzal, hogy a boldoguláshoz szüksége van Isten támogatására, ennek megnyerésében pedig kulcs szerepe van Melkicedek közbenjárásának.

A pogány háttérrel rendelkező emberek hajlamosak azt gondolni, hogy Isten őket közvetlenül hallgatja meg és válaszol az imáikra, ez azonban nem igaz. Az Atya mindig a főpap közbenjárásán keresztül hallgatja meg a keresztények imáit, a mi főpapunk pedig Jézus Krisztus. Minden, amit Isten ad nekünk, azt Jézus Krisztuson keresztül, az ő érdemeire nézve és az ő közbenjárására, papi szolgálatára való tekintettel adja nekünk, csakis rajta keresztül lehetünk Isten gyermekei.

Ábrahám Melkicedek szolgálatának fontos szerepét azzal ismerte el az életében, hogy tizedet fizetett neki minden vagyonából, ő pedig cserébe kenyeret és bort hozott neki, ami a Messiás áldozatának és főpapi szolgálatának a jelképe.

Ez az esemény még azelőtt történt, hogy Isten szövetséget kötött volna Ábrahámmal – akit ekkor még csak Ábrámnak hívtak. Ábrahám ugyanis egy hosszas fejlődés útján, egy folyamat eredményeként jutott el a hit teljességére, ennek a folyamatnak pedig két szakasza van: a körülmetéletlenség és a körülmetélt állapot.

Róma 4:10-11

A két korszak közös nevezője a hit. A körülmetéletlen állapotában tanúsított hite vezette el a hit atyját a körülmetélés szövetségébe, így lett Ábrahám atyja azoknak, akik körülmetéletlen állapotban követik őt a hitében, és azoknak is, akik körülmetélkedve. A hit cselekedete Ábrahám körülmetéletlen korszakában a tized fizetése volt – ami valószínűleg nem csupán egy egyszeri epizód volt a történetében, hanem az egész életét végigkísérő eseménysorozat.

Jákób és a tized

1Móz 28:20-22

A Biblia ezt követően Jákob életében emeli ki újra a tizedfizetés szerepét. Jákob eredetileg Izsák második fiaként született, de bátyjától megszerezte az elsőszülöttségi jogot, majd nem túl tisztességes módon az elsőszülöttséggel járó atyai áldást is – e tisztességtelenség miatt azonban egy átmeneti időre mindenét elvesztette, és menekülnie kellett bátyja gyilkos haragja elől. Jákób tehát nincstelenül menekült rokonaihoz Háránba, és Béthelnél elérte őt az éjszaka. Ezen a helyen Isten álmot adott neki, amiben kijelentette magát és azt is megmutatta, hogy ezen a helyen kapcsolódik egybe a menny a földdel. Jákob korábban nem ismerte az Urat olyan személyes módon, ahogy most megjelent neki, ezért felkelve fogadalmat tett Istennek: ha vele lesz a menekülés során és megőrzi őt, ételt és ruhát ad neki és haza is hozza őt atyja házához, akkor az Úr lesz az ő Istene, a kő, amin feküdt, Isten házának helye lesz, és valamit kap Istentől, annak tizedrészét az Úrnak szenteli. Jákob tehát jól ismerte ezt az intézményt, mert látta a működését apja és nagyapja életében, fogadalomként azonban csak most építette bele ő is az életébe, mert korábban nem ismerte Istent személyesen.

Az atyáknál tehát a tized fizetése nem kötelesség, hanem hitbeli cselekedet volt.

1Móz 38:9-10

Isten ígéretéhez híven Jákób végül visszatérhetett a földjére, és ekkor Jákób megemlékezett arról, hogy Isten mennyire megáldotta őt. Húsz éven keresztül szolgált Lábán házában, aki mellett szinte lehetetlen volt bárkinek is meggazdagodni, Isten azonban Jákóbbal volt, és gondoskodott arról, hogy Lábán előnytelen alkuiból végül mindig Jákób kerüljön ki előnyösebben. Ebből a történetből azt is megláthatjuk, hogy mit jelent Isten szemében az anyagi gondoskodás. Jákób csak ételt és ruhát kért Istentől, amivel megélhet, Isten azonban nagy gazdagsággal és népes családdal hozta őt haza – ezt az áldást érzékelteti az ajándékok felsorolása is, amivel Jákób bátyját, Ézsút akarta kiengesztelni. Ez a gazdagság abból származott, hogy Jákób engedelmeskedett Istennek. Bár arról nincs feljegyzés, hogy Jákób hogyan, mi módon fizetett tizedet, az viszont bizonyos, hogy ez a mozzanat nem került volna be a Bibliába, ha Jákób nem tartotta volna be az ígéretét.

Szabad vagy kötelező?

A tizeddel kapcsolatban azonban nagyon fontos megkülönböztetni a hitből fakadó cselekedetet a törvényben előírt tizedfizetéssel – e kettő között óriási különbség van, a tized mindkét formája más és más célt szolgált. A hitben az ember szabad akarata nyilvánul meg, amikor az emberek nem kényszerből, hanem szabad akaratukból tesznek fogadalmat Istennek. Jákóbot sem kényszerítette erre senki, mégis, amikor Jákób személyes kapcsolatba lépett Istennel, már akkor érezte, hogy az életének ezt a területét is Isten ellenőrzése alá kell helyeznie, amikor még semmije nem volt. Isten pedig ráárasztotta az áldását Jákóbra.

A hit cselekedete ma is ugyanígy működik, ha valaki Istenbe veti a hitét és meglépi ezt a lépést, Isten ugyanúgy ráárasztja a kegyelmét és áldását, mint Ábrahámra, Izsákra és Jákóbra.

A törvényben ezzel szemben a tized fizetése kötelezettség volt. Ennek oka, hogy Izrael már az ószövetségben is spirituális lényegű nemzet volt, spiritualitásának középpontjában viszont már egy másfajta papi rend állt. Míg Ábrahám közbenjárója Melkicedek volt és az ő rendjén alapuló papság, Izraelben az ároni papság és a lévitai rend lépett szolgálatba. Nekik kellett a Szent Sátor körül forgolódniuk, ez a tevékenységük pedig évről évre meghatározta az egész nép áldását. Ennek középpontjában az istentiszteleti rendtartás állt, amit különböző áldozatbemutatási törvények szabályoztak.

3Móz 27:30-34

Ennek a rendtartásnak az újdonsága az volt, hogy az eddig szabad akaraton alapuló tizedfizetés most törvényileg parancsba adott kötelezettség lett – ami sem az atyák, sem a későbbi újszövetség korszakára nem volt jellemző.

4Móz 18:24

Az úgynevezett „fölemelt áldozat” lényege az volt, hogy az áldozatot be kellett vinni az Úr jelenlétébe – ettől kapta a szentségét és a tisztaságát -, majd át kellett adni a léviták számára, mert ők biztosították Izrael számára a spiritualitást.

A tizedfizetés fontos eszköz volt az áldás és a stabilitás megőrzésében, ugyanis ez a törzs a földosztáskor nem kapott Istentől földterületet örökségül, hogy a teljes idejüket Isten szolgálatának szentelhessék. Ebből fakadóan az ő megélhetésük nem olyasfajta természetes munkából származott, mint Izrael többi törzsének, hanem az Isten háza körüli munkákból.

Ezt a megélhetést az a tized biztosította számukra, amit Izrael fiai a saját földjük terméséből hoztak a lévitáknak. A tized fizetésének gyakorlása ezért közös, nemzeti érdeket szolgált. Nehámiás könyvéből egyértelműen kiderül, milyen súlyos következményei voltak Izrael életében annak, ha elhanyagolták a tizedfizetést: a lévitáknak megélhetés híján el kellett menniük dolgozni, Izrael szellemi, spirituális élete viszont a szolgálatuk nélkül összeomlott.

Jézus és a tized

Máté 23:23

Jézus farizeusokkal folytatott párbeszédének részleteit a tizeddel kapcsolatosan nagyon gyakran félreértelmezik az emberek. Fontos azonban tudni a farizeusokról, hogy ők túlnyomó többségben nem voltak léviták, csupán tanulás útján jártasságot szereztek az írásokban, amit különböző kiváltságok megszerzésére használtak fel. Önkényesen a léviták örökségébe léptek, hogy megszerezzék annak privilégiumait, cserébe azonban nem töltötték be a lévitai szolgálattal járó kötelezettségeket. A tizedfizetésre igényt tartottak, az irgalmasságot, az igaz ítéletet, a hűséget és a hitet azonban elhagyták. Jézus erre a hatalommal való korrupt visszaélésre hívta fel a figyelmet, miközben kiemelte, hogy a tized fizetését ettől függetlenül nem kellene elhagyni.

Zsid 7:1-10

A melkicedeki és az ároni papság tevékenysége – és a nekik fizetett tized jelentősége – között tehát jelentős különbség van. Jézus Krisztus Melkicedek rendje szerint főpap, aminek a jellemzője, hogy örök érvényű. Melkicedek egy nagyon rejtélyes személy a Bibliában, akinek sem a származását, sem az életidejének hosszát nem lehet tudni, mert ő a Messiás örök papi szolgálatát vetítette elő, egy magasabb rendű papsággal, mint amit az ároni papság tudott képviselni. Az ároni papság tagjai ugyanis csak időlegesen tudták birtokolni a papi és főpapi pozíciót, mert haláluk alkalmával elveszítették azt, Jézus Krisztus áldozatával azonban örök főpapi szolgálatot nyert. Ennek a főpapi szolgálatnak az érvényességét a személyes életünkben kétféleképpen lehet elismerni: megvallás és tizedfizetés által.

Ez a tizedfizetés a Melkicedeknek adott tizedhez hasonlóan a hit cselekedete, amivel egy ember elismeri és kifejezi a főpap szolgálata iránti szeretetét és tiszteletét.

Az újszövetségi tized

Malakiás 3:7-12

Malakiás könyvében szintén komoly következményeit látjuk annak, hogy Izrael fiai elhanyagolták a tizedet és a szellemi szolgálatot, mert Isten szemében ez azt jelentette, hogy meglopták őt az áldozni valókkal, ami súlyos átkot vont maga után. Ugyanezen a helyen viszont arról is beszél az ige, hogy a tized fizetése arra is alkalmas, hogy az emberek megpróbálják vele Istent, és meglássák, hogy valóban bőségesen rájuk árasztja-e az áldását az anyagi életben is. Isten ugyanis a tized fizetéséhez fantasztikus ígéreteket kötött: az ég csatornáinak megnyílását, ami a sikeres anyagi élethez szükséges mennyei kegyelem kiáradását jelenti, az anyagi javak feletti védelmet a kártevőkkel, aszállyal szemben, és a föld termőerejének megőrzését.

Ezek az ígéretek az újszövetségben is működni tudnak, ha az ember hittel az anyagi életét is az Istennel való szövetség alapjaira helyezi.

Az újszövetségben is vannak olyan szellemi központok, amiknek lényege, hogy biztosítsák Isten népének szellemi életét, ilyen központok ma a helyi gyülekezetek, ahol Isten a lévitákhoz hasonló személyeket állított a szellemi munkába. A gyülekezet növekedésének, virágzásának a kulcsa pedig Izraelhez hasonlóan a szellemi javak és az adakozás egyensúlyában áll. A szellemi szolgálat ugyanis az Ige tükrében és Isten szemében nem a naplopással egyenlő, sokkal inkább a legkeményebb mezőgazdasági munkákkal hasonlítja össze: a cséplő ökrökkel, szántással, vetéssel, aratással, nyájlegeltetéssel, szőlő megmunkálásával, illetve harcosok tevékenységével is. Izraelben a cséplést végző ökrökkel kapcsolatban is volt egy törvény, miszerint cséplés közben nem lehetett bekötni a szájukat, hanem hagyni kellett, hogy a munka közben ő is részesedjen a munkája gyümölcséből, és egyen, amennyi jól esik neki. Az ökrökhöz hasonlóan Istennek a szellemi szolgálatban álló személyekre is van gondja, mert azt akarja, hogy aki az evangéliumnak él, az az evangéliumból is éljen.

Megyesi Anna;Tóth Petra | 2020. 07. 05.