A szövetség véget vet


a csapásnak

#szovetseg
#itelet
Bálint Anna | 2020. 04. 04.
Németh Sándor 2019. március 28-i online prédikációjának az összefoglalója
Napjainkban számos olyan esemény történik, ami az emberekben felveti a kérdést, hogy hova tart ez a világ és a korszak, amiben élünk. Háborúk, éhínségek, sáskajárás, terrorizmus és egy pusztító vírus, aminek már több ezren az áldozataivá váltak. A találgatás és okoskodás helyett fontos, hogy keresztényként ebben az időszakban is a láthatatlan dolgokra nézzünk, ne a láthatókra, mert a láthatók csak „ideig valók”, ellenben a láthatatlan dolgok örökkévalók.

Pál apostol is erre hívja fel a figyelmet a Korinthusiakhoz írt második levelében. Mi is úgy leszünk olyan erős szívűek, mint Mózes, ha Isten dicsőségére nézünk a nehéz időkben. Amikor sok embertársunkon nem tudunk segíteni és magunk is szenvedünk a körülményektől, nincs más választás, mint tűrni, elszenvedni a csapásokat és bízni Isten szabadító erejében.

A szenvedés hátterében sokféle ok állhat: ezek közül az egyik lehet a bűn, ugyanakkor lehet pont az ellenkezője is – ugyanis, ha igazságban járunk, az ellenség minden áron meg akarja akadályozni a sikerünket, ezért támadhat minket csapásokkal is. Isten viszont soha nem enged bele minket olyan próbába, amit ne tudnánk elszenvedni, mindig rajtunk tartja a kezét, hogy megóvjon.

Sokan félreértelmezik Jézus Krisztus szenvedésének üzenetét a kereszt áldozatban, ez ugyanis nem determinálja szenvedésmentes életre azokat, akik elfogadják a megváltást. Pál apostol is, amikor elindult a hit útján, tisztában volt azzal, hogy meg kell ismernie, mennyit kell szenvedni az Úr nevéért. A többi apostol, köztük Péter is mártírhalált halt a hitéért. Az első három évszázadban kevesen voltak a keresztények közül, akik hasonló módon meg ne tapasztalták volna a hittel járó szenvedéseket. A szenvedés harmadik lehetséges oka pedig a bűnbeeséshez vezethető vissza.

Az egész világ egyetemesen romlás alá van rendelve a bűn miatt, ami folyamatosan munkálkodik, mind az emberekben, mind a fizikai és szellemi világban, ami körülvesz minket.

A Példabeszédek és a Prédikátor könyve is pontosan ezt a témát vizsgálja: egyetlen egy nap alatti tevékenységében sem találja meg az ember a békességét, mert minden cselekedet hiábavalóság és a léleknek a gyötrelme akkor, ha a szív üres.  Az ember szíve és szelleme csak Istenben nyugszik meg, ezért szem előtt kell tartanunk, hogy a világ, amiben élünk, a rothadásnak van alárendelve, és maga a Föld és az egész teremtett világ is Isten dicsősége után sóvárog. Tehát a földi boldogság és áldások sem tudják meghozni azt a békességet és boldogságot számunkra, amit várunk, mert a világ rothandóságából fakadó szenvedés együtt jár a földi élettel.

Amikor megpróbáltatás ér bennünket, nem bölcs dolog a nehézségekre nézni és állandóan azzal foglalkozni. Mózes azért nem félt a fáraó haragjától, mert a láthatatlanokra nézett és nem a láthatókra. Sok bajba és próbába keveredett, sok szenvedés kísérte őt az útján, de mégis vállalta, mert erős volt a szíve. Azért élte túl és jött ki áldással a nehéz helyzetből, mert a szenvedés ideje alatt nem a gyötrelmekre fókuszált, hanem arra a pontra nézett, amikor az véget ér. Hasonlóan kell nekünk is levennünk a figyelmünket a magunk nehézségeiről, és hittel, reménységgel annak a végére nézni. Nagy hibát követünk el, ha egy próbában azt hisszük, hogy elérkezett számunkra a vég. Mindig a túlélésre kell néznünk.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy az Úr szeret minket és van jövő, amit elkészített a számunkra.

A hit hősei mind a szenvedés utáni dicsőségre néztek, ez adott nekik szellemi erőt a túléléshez. A hitünk a mi életünket és a sorsunkat is hozzákötötte Jézus Krisztushoz, aki a legnagyobb megpróbáltatásból is győztesen jött ki, ezért Ő a mi lelkünk erős és bátor horgonya. Ez a hit bennünk az igazság kötele, egy ajándék Istentől, a megigazulás ajándéka, a másik kötél pedig a szeretet kötele, amely a Szent Szellem. Isten Szelleméből árad ránk az Ő szeretete, és ha mi ezeket a köteleket nem szakítjuk el az életünkben, akkor Isten mindig megtart bennünket igazsággal és szeretettel, és mindig visszaránt az Ő dicsőségébe.

A Bibliában van egy történet, amely egy döghalál eseményeit írja le – a döghalál helyén szereplő héber szót viszont járványnak is lehet fordítani. Ez a történet a Krónikák első könyvének 21. fejezetében olvasható, Dávid uralkodásának idejéből. A hit emberei számára Isten Igéje örökkévaló, minden időre és szituációra választ és megoldást jelent a számukra. Az 1 Krónika 21:1-ben azzal kezdődik a történet, hogy a Sátán megtámadta Dávidot, és arra indította föl, hogy megszámlálja Izrael népét, amit nem lett volna neki szabad. Azért avatkozott be a Sátán, mert minden nagyon jól ment Isten népe között, áldott volt a királyság Dáviddal az élén. Dávid gondolata, hogy tudni akarta, mekkora nép fölött uralkodik, és milyen nagy hatalom van a kezében, egyértelműen nem Istentől volt, mivel Dávid maga is csak egy alkirály volt, Izrael igazi királya a Messiás, akit ma már Jézus Krisztus néven ismer az emberiség. A Messiástól voltak az áldások abban az időben is Izraelen, neki köszönhették az egészségüket, gazdagságukat és a békét, Dávid is neki köszönhette a hatalmát.

A jó állapot megőrzése attól függött, hogy Izrael milyen kapcsolatban állt a szövetség Igéjével, megtartották-e azt vagy nem.

Ilyen módon Izrael előképe a Messiás királyságának, ahol majd az fogja a megmaradt nemzetek sorsát eldönteni, hogy hogyan viszonyulnak a Messiáshoz és az Ő népéhez. Dávid döntésének Isten nem örült, sőt, sajnos büntetést is vont maga után az engedetlensége. Ennek ellenére Isten ítéletét és az apokalipszis közeledését nem kell kivetíteni a napjainkban zajló járványra. János apostol előre megmondta, hogy a világ gonoszságban vesztegel, különösen Jézus elutasítása és kivégzése után. A látható világ a Sátán uralma alatt maradt Jézus feltámadása után, Isten mégis korlátozza a csapásokat, nem hagyja elpusztulni a földet addig, amíg az általa rendelt idő el nem érkezik. Sok háború és csapás várható, de az irányítás Isten kezében van. Az idők végén persze, ahogy közeledik ennek a világnak az ítélete, a csapások is sűrűsödnek, amelyeket három kategóriára lehet osztani: felvezető-, figyelmeztető-, és megsemmisítő csapásokra. A jelenlegi vírus besorolását még nem lehet biztosan megállapítani, de ha gyorsan véget ér, és fejlődés, megújulás követi, akkor a felvezető csapások közé sorolhatjuk.

Jób történetéhez hasonlóan ebből a történetből is láthatjuk, hogy a földi eseményeket sok esetben természetfeletti szinten döntik el, különösen Isten népével kapcsolatban. A népszámlálás, vagyis Dávid engedetlensége ítéletet vont magával, Isten hagyta egy pusztító angyalnak, hogy hetvenezer embert lemészároljon a betegség által. Amikor viszont Jeruzsálem fölé ért ez a gonosz angyal, akkor az Úr megkönyörült, aminek két oka lehet. Az első ok, hogy Isten megemlékezett az Ábrahámmal kötött szövetségről, amelyet ezen a helyen, a Mórija hegyén kötöttek. Ábrahám az Atya előképe volt, Izsák pedig a Fiúnak, Jézusnak az előképe abban, hogy Ábrahám feláldozta volna egyetlen fiát. Mikor Isten meggyőződött róla, hogy Ábrahám hisz abban, hogy Isten fel tudja támasztani Izsákot, ahogy Jézust is később feltámasztotta, akkor gondoskodott helyettesítő áldozatról és ezzel együtt kijelentést adott Ábrahámnak, hogy Ő a gondviselő, Jahve Jire.

A Mórija hegye ennek a gondviselésről szóló kijelentésnek és szövetségkötésnek a helyszíne, később pedig a Templom kijelölt helye, ahová Isten a jelenlétét helyezte, majd Jézus kereszthalálának, megváltói művének is a helyszínévé vált. Dávid idejében viszont a Szent Sátor még Gibeonban volt, a frigyláda pedig Silóban, és a Mórija hegyének semmilyen különösebb jelentőséget nem tulajdonítottak. Isten felhasználta a csapást arra, hogy emlékeztesse népét az Ábrahámmal kötött szövetségre és arra, hogy Ő gondviselő Isten, és ez a tény független minden más körülménytől.

A másik ok, amiért Isten megállította a pusztító angyalt, az a nép kiáltása volt. A történetből megtudjuk, hogy Dávid és Izrael vénei összefogtak, megalázták magukat és könyörögtek az Úrhoz. Sokszor nem elég az, hogy Isten látja az emberek szenvedését. Ő nem örül neki, ha gyötrődnek a teremtményei, de Jézust azért jelölte ki, hogy rajta keresztül békéltessen ki mindenkit önmagával.

Az eredendő bűn miatt minden ember megérdemli Isten ítéletét, de aki elfogadja a Fiút, annak örök élete van, aki viszont elutasítja, az elveszik nélküle.

Isten elsősorban Jézus áldozatára nézve könyörül meg az embereken, de nagyon fontos a közbenjárás is, az Istenhez való kiáltás. Dávid is felkiáltott, és vállalta a felelősséget, összefogott a vénekkel a megalázkodásban. Napjainkra vonatkozóan is nagyon fontos és tanulságos, hogy Izraelben nem egymásra mutogattak ebben a helyzetben és nem bűnbakot kerestek, hanem összefogtak a csapás megállítása érdekében. Túltették magukat azon, hogy mi és miért okozta ezt az ítéletet és a megoldásra koncentráltak. Ehhez hasonlóan, amikor Péter börtönbe került, a gyülekezet egy emberként kiáltott fel Istenhez és könyörgött a szabadulásért. Végül az Úr el is küldte az angyalát, hogy kivezesse Pétert a fogságból, és mikor meglátták őt, nem hittek a szemüknek, alig hitték el, hogy Isten valóban megcselekedte azt, amiért közbenjártak. Láthatjuk, hogy az Úr jó, és amikor sokan egységben imádkoznak, Ő képes megrövidíteni a csapásokat. Az okoskodás és találgatás tehát nem visz előre bennünket abban, hogy túllendüljünk a csapásokon.

Mórija hegyének területe a csapás idején a jebuzeus Ornáné volt, akitől Dávid megvette a szérűt, hogy ott állítson fel oltárt, ahol égőáldozatot és hálaáldozatot mutathat be az Úrnak. ez szintén Jézus kereszthalálára mutatott előre. Amikor Dávid bemutatta az áldozatot az Istentől kijelölt helyen, tűz szállt le az égből, ami azt jelentette, hogy Dávid megigazult Isten előtt, aki elfogadta az áldozatot. Isten is előre tekintett a Krisztus kereszthalálára, ezért nekünk is a Fiúra kell tekintenünk, és arra, hogy benne van a mi igazságunk, nem a magunk igazságához kell ragaszkodni. Akinek nagyon ragaszkodik a maga igazságához, az elutasítja Isten igazságát. Az okoskodás és találgatás helyett inkább szegezzük a tekintetünket Jézus Krisztus keresztáldozatára, arra a személyre, aki a büntetésünket elszenvedte, hogy nekünk békességünk legyen az Atyával és egymással is. Ezen a hegyen győzte le a Messiás a pokol és a halál erőit – így a vírusokat, betegségeket is –, diadalt aratott a gonosz felett. Erről Ő nem felejtkezik meg és nekünk sem szabad! Pál apostol is azt mondja, hogy aki az Úrral egyesül, az egy szellem is vele. Akik megkeresztelkedtek víz által és azonosultak Jézus halálával, eltemetkezésével és feltámadásával, azok eggyé váltak vele. Akik pedig eggyé váltak vele, azok jó reménységgel lehetnek afelől, hogy bármilyen próbába is kerülnek, az Úr győzelemre vezeti őket Jézus Krisztussal együtt.

A győzelemhez szükség van a fizikai testünk odaszánására is, különben nem tudunk megszentelődni. Oda kell szánnunk a teljes valónkat Istennek.

A legnagyobb problémát a keresztény életben az okozza, ha a testünket nem adjuk át Istennek, hanem ragaszkodunk az önrendelkezési jogunkhoz.

Isten az egész lényünket megváltotta, drága árat fizetett azért, hogy megmeneküljünk – a testünkkel, lelkünkkel, szellemünkkel együtt – és meg is tudjunk dicsőülni. Elsősorban szellemi lények vagyunk, és a test cselekedeteit is a szellemmel kell megölnünk, hogy szellemi emberként éljünk. Az ó emberünk testi, az új emberünk pedig szellemi, ezért, ha az Úrral való kapcsolatunkat akarjuk erősíteni és vele eggyé válni, akkor napról napra meg kell feszítenünk az ó emberünket. Nagy szerepet játszik ebben az ima, a szeretetből való Isten-keresés, aminek következtében az Úr közelebb enged minket magához, és a Szent Szellem is eggyé válik a szellemünkkel, így tudja a belső emberünket is megerősíteni. Ha a belső emberünk erős, a testi megpróbáltatásokban is megálljuk a helyünket.

Ebben az időben se a szenvedésre tekintsünk tehát, vagy arra, hogy mitől vagyunk megfosztva. Pál apostol életében is volt egy időszak, amikor fogságban volt, és nem tehette azt amit akart, viszont felismerte, hogy mi Isten tökéletes akarata arra az időre nézve és sok fontos kijelentést vetett papírra, amiknek az áldásait ma is élvezzük és épülünk álltaluk. Péter apostol azt írta, hogy aki szenved, az készüljön fel arra, hogy elszakítsa magát a bűntől, mert a szenvedés célja sokszor az, hogy az ó emberünket megfeszítsük, ahogy a Messiás is szörnyű szenvedések között lett megfeszítve a testében. Benne van a mi megszentelődésünk is, erre tekintsünk ezekben a napokban, ne pedig arra, hogy miért történnek azok a borzalmak, amiket a hírekben hallunk. Fektessünk hangsúlyt az Úrral való közösség ápolására, és arra, hogy Ő le tudja metszeni a gyümölcstelen ágakat az életünkről. Kezdjünk el olyan gyümölcstermő életet élni, amivel időtálló kincseket gyűjtünk az örök életre. Ne felejtsük el, hogy bármilyen rosszak is a körülményeink, minket sem halál, sem élet, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem magasság, sem mélység nem választhat el Istennek a szeretetétől, ami Jézus Krisztusban van.  Használjuk ki ezt az időszakot, hogy Krisztus nagy legyen bennünk és az énünknek nemet tudjunk mondani. Dávid példáját kell követnünk abban, ahogy megalázta magát és felkiáltott Istenhez, majd Jézusra előre mutatóan áldozatot mutatott be, így Isten megkönyörült rajta és megállította a pusztító angyalt. Bízva a Mindenható jóságában és kegyelmében, számunkra is el van készítve a megoldás, amitől a szenvedések véget érnek.

Bálint Anna | 2020. 04. 04.