A sport nekem nem cél,


hanem eszköz

#CsereGaspar
#bizonysag
Takács Benjámin | 2019. 10. 11.
Interjú Csere Gáspárral
Csere Gáspár, többszörös magyar bajnokságot nyert maratoni futó, aki számos nemzetközi sikert ért el, köztük az olimpián is képviselte hazánkat. Vele beszélgettünk a hitről, Jézus Krisztussal való találkozásáról. Mesélt sikereiről, és kudarcairól, és arról, hogy Isten hogyan segítette át őt az élet nehézségein.

Téged az emberek többsége a sportról ismer, kiskorodtól fogva számos sikert értél el, mind hazai, mind nemzetközi szinten, melyek közül számomra a jeruzsálemi maratonok, illetve az olimpiai részvételed volt a legemlékezetesebb. Viszont van egy másik része a személyiségednek, amely legalább annyira meghatározó, ha nem a legmeghatározóbb része személyednek: a hittel és az Istennel való viszonyod. Ezzel kapcsolatban kérdeznélek. Mit jelent számodra Isten?

Ez igazából nem csak a személyiségem egy része, hanem hiszem, hogy befogadtam Krisztust, befogadtam és megnyertem a teljes romolhatatlan életet. Kezdettől fogva, gyerekként is éreztem, hogy a hit nem egy vallás, hanem tényleg az életről szól. Az életünkkel, ami egy ajándék, felelősséggel tartozunk. A szabad akaratot, amit kaptunk, úgy kell felhasználni, hogy jó kezekbe kerüljön az életünk. Ahogy jöttek a tinédzserkori nehézségek, úgy egyre inkább rájöttem, hogy a bűnnel szembeni küzdelemben a sorsomat akadályozó erők miatt gyakorlatilag nagyon nagy a tét, mégpedig, hogy az életet meg kell nyernem. Rájöttem, hogy nekem is, aki viszonylag egy jobb gyerek vagyok, és hívő családba születtem, nekem is meg kell térnem.

Akkor keresztény neveltetést kaptál?

Így van, hála Istennek keresztény családba születtem. A szüleim 1990-ben tértek meg, abban az időszakban, amikor egy nagy hulláma volt az ébredésnek. Természetesen ma is tart az ébredés, de tudjuk, hogy akkoriban nagyon sokan megtértek. Én ’91-ben születtem, tehát már a fogantatásomtól kezdve - hála Istennek - egy olyan szerető család várt, ahol ott volt Isten jelenléte. Úgy teltek a gyerekkori évek, hogy mentünk minden héten haza busszal, késő este a gyüli után, és igazából szerettem is. Voltak utána nehézségek is a családi életben, például a ’98 körüli események a gyülekezetben, amelyek ránk is hatással voltak. Mi kicsit olyan család voltunk, akik nem ágyazódtak bele annyira a gyülekezeti életbe, szolgálatokba inkább csak úgy „jártunk”, és sajnos minket ez a törés kikezdett. Nem hagytuk el a gyülekezetet, de sajnos elkezdtünk ritkásabban járni. Ezek után elkezdtem jobban egy személyes vonzást kapni Istentől. Ez olyan 10-11 éves koromban történt.

Ekkor több sikered is volt a sportban, amikor nagyjából mindent megnyertél, amit lehetett, ugye?

Igen, így van, és közben elkezdtek érdekelni a transzcendentális kérdések is, és végül is hatodikos koromban, 12 évesen fogadtam be Jézus Krisztust a szívembe. Érdekes ez az időszak, a három nővéremmel jártam együtt a gyülekezetbe, mert a szüleim ritkábban jártak, és sokszor volt, hogy csak mi mentünk, négyen.

Összetartottak a testvérek?

Igen, a szüleim megtérése nagyon fontos volt, egy jó hagyományt adtak át, de azt a döntést, hogy legyen egy személyes közösség Istennel, nekünk kellet meghozni külön-külön. Hiszem, hogy ekkor egy fontos magvetés történt az életemben, de mivel nem volt stabil családi hátterem és a gyülekezetben is kevés embert ismertünk, így jöttek a tinédzserkori évek kihívásai. Pont ezért nagyon örülök, hogy ezek után sem adtam fel a hitemet, de sajnos belekerültem rossz társaságokba, rossz szokásokba. Nem akarom elhárítani a felelősséget magamról, de mivel gyerek voltam és nem volt erős vezetés a családban, így voltak bizonyos vargabetűk az életemben, de végig ott volt a szívem mélyén, hogy én az Istenhez tartozok, ragaszkodom hozzá, szeretem Őt. Teltek múltak az évek, a sportban sok siker jött…

Futás

Ebben a vargabetűs korszakban kicsit alábbhagytál a sporttal nem?

Igen így van, én 10 éves koromban kezdtem nagyon komolyan sportolni, pár évig jöttek a sikerek, azután 14 éves koromban, több okból is alább hagytam vele, például az egyik edzőtársam elkezdett megelőzni minden versenyben, ami nagyon megtört, emellett sajnos elkezdődött egy lázadás az életemben, amely a kamaszokra jellemző. Ez szubkulturális jelleggel jött ki.

Deszkázás, bandázás…

Igen, bár ennek az életstílusába annyira nem folytam bele, az öltözködési jeleket, és a zenei stílust annyira nem vettem föl, hanem maga a különlegessége, titokzatossága vonzott. Egy pár évet ebben eltöltöttem, majd 17 éves koromban visszakerültem az élsportba, mert rájöttem, hogy mindig is volt bennem egy versenyszellem, ami nem véletlen. Elkezdtem újra egyre komolyabban edzeni. Az igazi nagy megtérés később, 19 évesen az egyetemi évek alatt jött. Kettős életet éltem, ami nyomasztott, havonta, kéthavonta eljárogattam gyülibe, amivel nyugtatgattam magam, hogy azért én is keresztény vagyok, de közben voltak erkölcsi bűnök az életemben.

Hogyan tudnád leírni ezt a 19 éves kori fordulatot?

Folyamatosan kerestem Istent, de éreztem, hogy a bűnök elválasztanak, emellett voltak lelki sebeim, elvetettség és szeretetlenség érzéseim. Nem tudtam, hogy szeret e egyáltalán engem valaki? Ebből fakadt valószínűleg a perfektcionizmus az életemben. Egy bizonyítási vágy, hogy engem elfogadjanak, szeressenek. Érettségi környékén kezdtem ezt magamban leleplezni, volt több megtérési kísérletem. Mindig volt egy elhatározás, de utána meg elestem… végül is az áttörést egy fontos baráti kapcsolat hozta. Kevés embert ismertem a gyüliben, mivel bornemiszás sem voltam, és az alkalmakra sem nagyon jártam. Volt néhány barátom, az egyikük, Schweigert Árpi, egy érett, jó keresztény, akivel közös pont volt a futás. Egy tekeresi táborban ismertem meg, a szobafelelősünk volt, mikor én 9 éves voltam. Ő volt az utolsó cérnaszál, aki stabilan tartott a gyülekezethez, hogy ne szakadjak el. Mindig hívott táborokba, de a kettős életem miatt, mindig kitaláltam valami kamu indokot, hogy miért nem tudok menni. Egyszer, mint legjobb barátomnak, kiöntöttem neki a szívemet, hogy igazából nekem meg kéne térnem rendesen, mert nem hagytam el úgy a bűnöket, nem tisztáztam a kapcsolatom Istennel. Én ezt előtte nagyon szégyelltem, azt hittem egy óriási problémában vagyok, amivel nem küszködik senki, egyedül csak én. Árpi azonban megnyugtatott: „Jaj, hát tök jó, hogy ezt elmondtad! Semmi baj, segítünk, persze van ilyen harc, fiataloknál előfordul!” És akkor bemutatott egy pásztornak, Szobota Istvánnak. Tettünk bűnvallást, ami nagy megkönnyebbülést hozott. Innentől számolom az igazi megtérésem, elkezdtem járni minden héten a gyülekezetbe, minden lehetséges platformon kerestem az Urat, és sikerült beépülnöm a gyülekezeti életbe, amely védelmet adott az egyetemi évek alatt. A sportot is új alapokra helyeztem, felismertem a bennem levő talentumokat, a maximalizmust, hogy ne a szeretethiány miatt sportoljak, hiszen Isten szeret, hanem mert neki terve van ezzel. Letettem a sportot Isten kezébe, és jöttek az eredmények. 2011 májusában történt ez. Elkezdtem egyre több embert megismerni, de nem ment mindig olyan könnyen a társaságokba való beilleszkedés, mert introvertáltabb típusú ember vagyok, ahogy van egy mondás is, hogy a hosszútávfutók magányosak. Természetesen nem vagyok magányos, mert az Úr velem van, szeretek elmélkedni, de most már egyre jobban nyílok ki a társaságok felé is, már vannak, akik nem is hiszik el, hogy introvertáltabb típus vagyok.

 

Gáspár

 

2012-ben kaptam az első meghívásom a Jeruzsálem maratonra.  Ebben az évben több korosztályos bajnokságot nyertem, közben a felnőtt élmezőnyhöz is elkezdtem felzárkózni. Az első felkérést nem vállaltam el, mert ütközött egy másik versennyel, meg nem is fogtam fel annyira még, hogy mi is történik, illetve még nem is értettem annyira Jeruzsálem fontosságának okát. Egy évvel később, elmentem a csapattal, és gyakorlatilag azóta minden évben megyek. Felkértek a csapat egyik ún. „arcának”. Buzdítjuk az embereket, hogy jöjjenek. Ez nekem egy küldetés, ami nem is annyira a sportról szól, hanem a Jeruzsálem mellett való kiállásról, ami ma az egyik legnemesebb cél. Az évek során egyre jobban értettem meg ennek fontosságát, tisztult ki a jövőképem, elevenedett meg az Ige. Lett egy mennyei perspektívám, az új Jeruzsálemről, az aranykorról, és innentől egy nyugvópontra került az életem. El tudom helyezni a jelen fontosságát, a jövőhöz mérve. És ha vannak is a szakmai értelemben fontosabb versenyek, mégis bennem van, hogy nem hagyhatom ki. Volt, hogy nem tudtam indulni betegség miatt, de akkor is ott voltam. Többször értem el dobogós helyezést, kétszer második, egyszer harmadik lettem.

Több magyar bajnokságot nyertem, felnőttben is négyet, több egyéni és csapat győzelmet. Voltam az olimpián, és több nagy nemzetközi versenyen hála Istennek, ahol inkább az időeredményekben értem el jó eredményeket. A tavalyi Európa-bajnokságon elért 29. helyezésemre büszke vagyok, de most már egyre inkább kezdem átértékelni az élsport eredményorientációját. Sokat imádkoztam azért, hogy használjon az Úr, de közben megvoltak az egyéni ambícióim, a bajnoki cím, jó időeredmények, sikerek. Tudtam, hogy ez nem bűn, és Ő támogat, de le kell tennem az Ő kezébe, hogy lássam, hogy az Ő szemében mi is igazán a siker. Voltak megpróbáltatások: fontos verseny előtti megbetegedés, lesérülés. Ezekből mindig erősebben jöttem ki, de én haragudtam, hogy miért vannak ezek a gondok és miért nem tudok folyamatosan egyre magasabbra törni. Rá kellett jönnöm, hogy lehet, hogy Isten máshogy akar használni, és az a siker, hogy ezeken a megpróbáltatásokon úgy megyek át, hogy nem adom föl, hanem kitartok. Egyre több nem hívő ember is követ a közösségi médián is, akiknek átmegy a kitartásom üzenete, amit összekapcsolnak azzal, hogy hívő vagyok, a gyülekezethez tartozom. Rá kellett jönnöm, hogy nem feltétlen csak az aranyérem a bizonyságtevés, hanem, az is, hogy hogyan tudom állni a sport pofonjait, buktatóit. Továbbra is szeretnék nagy sikereket elérni, de úgy vagyok vele, hogy ha sikerül, sikerül, ha nem, nem. Nem ettől függ a boldogságom.

Szerinted miért fontos a sikerek mellett továbbra is fenntartanod Istennel a kapcsolatod?

Nem csak sikereim vannak, hanem hullámvölgyeim is, és igyekszem ezeket őszintén elmondani másoknak, így jobban is tudnak azonosulni az emberek a helyzetemmel, mert nem csak azt látják, hogy csak siker van. Például, hogy nagyon nehezen ment a táv felénél, de imádkoztam, és az Úr átlendített, ezt pedig az emberek már meg szokták érteni. Vannak olyan sztárok, akik mindig jók, náluk lehet ez egy nehezebb kérdés, nálam azért vannak hullámvölgyek a teljesítményemben. Igyekszem bizonyságot is tenni, több edzőtársam eljött már a gyülekezetben, közölük valaki már a megtérő imát is elmondta. Megtisztelő az is, hogy a gyülekezet ennyire számon tart, és tudok az egyházon belül is valamilyen szinten talán példakép lenni.

Abszolút, számomra is az vagy.

Dicsőség az Úrnak!

 

Gáspár és Ivett

Tudnál mesélni pár olyan bizonyságot, mikor Isten keze rajta volt az életeden?

A megtérésem, bűnvallásom ilyen élmények. A Szent Szellemmel való betöltekezés is ilyen a számomra, mert kicsit nehezen jött nekem, lehet az elvetettség érzés miatt nem fogadtam el, mert a Szent Szellem Isten szeretete. Többször kimentem imát kérni ezért, és nem éreztem semmit, ettől meg is ijedtem. Egyszer jobban ráálltam erre, hetekig imádkoztam, hogy szeretném megkapni a Szent Szellemet, és azt, hogy legyen több karizmatikus élményem. Ruff Tibornak hallgattam meg erről egy tanítását, amely végén volt egy ima. Több napig hallgattam, részletekben. Szerda délután sikerült a végére érnem, és az alkalom kezdete előtt mondtam el ezt az imát, és elkezdtem nyelveken szólni. Megértettem a prédikációból, hogy rosszul vártam, azt, hogy én nem is nyitom ki a számat és majd jön, hanem nekem kell elkezdeni szólni. Elkezdtem dadogni, és lehet furának hangzott, de ment, rájöttem, hogy ez is olyan, mint a vízen járás: ki kell lépni. Ráadásul aznap este volt ima is Szent Szellem keresztségért, és megerősítésként én is kimentem. Ez a megtérésem után egy évvel történt, 2012-ben.

Sportban is számos bizonyságom van. A legelső maratonom 2014 Októberében volt, Frankfurtban. Nehezen tudtam felkészülni, előtte 21 kilométereken versenyeztem, ami feleakkora táv. Több betegség is hátráltatta a sikeres felkészülést. Magasra tettük a lécet az edzőmmel, 2 óra 20 percet szerettünk volna futni, ami egy nagyon erős debütálóidőnek számít. Kiutaztam félig betegen, még a verseny reggelén sem voltam teljesen jól. Nem voltam, sem edzés-, sem versenyképes formában. Ennek ellenére éreztem, hogy nekem ott a helyem a rajtnál, ne foglalkozzak a körülményekkel. Ekkor éltem át egy olyan csodálatos gyógyulást, hogy egy óra alatt meggyógyultam. Egy döntés volt. Felálltam az ágyból, és úgy csináltam mintha semmi nem lenne. Annyi krízisen mentem át fejben az előző napokban, hogy letettem az Úr kezébe. Mire odaálltam a rajthoz teljesen egészségesnek éreztem magam. Végig tudtam futni a versenyt 2 óra 22 perc alatt. Az első tizenötön visszafogottan futottam, fel kellett fognom, hogy tényleg versenyzem, hiszen előtte úgy készültem, hogy lehet, hogy ki is kell állnom. Az első maraton miatt volt egy plusz izgalom is, hiszen az egy nagy vizsga, az edzésen is 30 volt a leghosszabb, amit futottunk. Ez volt az első komolyabb bizonyságom.

Az olimpiai kvóta megszerzése is nagy bizonyság, előtte egy évvel nem gondoltuk, hogy meglesz, először csak a 2:22-ből sejthettük, mert 5 percet kellene csak javítanom, hogy meglegyen. Hamburgban fél évvel később meglepetésre futottam 2 óra 17 percet, fél perccel maradtam le, majd erre fél évvel később Berlinben megfutottam a 2:16:30-at, és így jutottam ki. Az volt életem 3. maratonja. Az Úr akarta, hogy ott legyek. Motoszkált bennem, hogy én szeretnék hivatásos sportoló lenni, mert addig egyetem mellett félprofi, fél amatőr szinten edzettem, de bennem volt, hogy szeretném, ha az egyetem befejezése után ez lenne a munkám. Ehhez pedig az olimpia kellett, mert Magyarországon, az olimpikonná válás, egy ugródeszka. Így az Urat is jobban tudom szolgálni.  Az olimpiai szereplés is nagy bizonyság, mert nagyon jól felkészültem, a verseny pedig nagyon rosszul sikerült.

Gáspár

Beteg voltál?

Az első felében hasmenésem volt, amit nem részleteznék, de kínos volt. A második felében pedig úgy megfájdult a talpam, hogy 36-nál meg is kellett állnom, de elhatároztam, hogy én soha nem adok föl versenyt. Nagyon fájt, tudtam, hogy komoly sérülés lehet belőle, ha folytatom, de végig csináltam. Én nagy kudarcnak éltem meg, de a környezetemben mindenki gratulált, hogy ezt így végig tudtam csinálni. Ekkor jöttem rá először, hogy nem az a lényeg, hogy hányadik vagyok, hanem, hogy nem adtam fel és végig csináltam. Ez is olyan próba volt, mint amiről az elején meséltem.

Idén tavasszal volt az esküvőd, amihez gratulálok. Élsportolók között nem gyakori, hogy az elköteleződés mellett döntenek. Te miért döntöttél így, illetve mit tanácsolnál azoknak a fiataloknak, sportolóknak, akik lépés előtt állnak?

Nekem a krisztusi identitásom mindig is fontosabb volt, mint a sportolói. Egyetértek, hogy a sportban van egy ilyen racionális számítás, hogy a versenyzés az első, és majd utána 30 éves kor fölött családalapítás, ez egy létező jelenség. Én azonban azért nem gondolkoztam el ezen soha, mert nekem mindig is fontosabb volt, hogy az Urat szolgáljam. A sport nekem inkább egy eszköz és nem cél. Éreztem, hogy az Úr szeretné, hogy megházasodjak, és én is akartam, rossz volt már egyedül. Megértettem a Bibliából, hogy a feleség egy segítő társ, és nekem is szükségem van segítségre. Nem ez volt a mozgatórugó, de tudtam, hogy ha megházasodom, az a sport szempontjából hosszútávon nem visszalépés lesz, hanem előrelépés. Házasként elérni sikereket pedig még nagyobb bizonyság, ma már egyre különlegesebb érték a házasság.

Egy jó időzítés volt, mert érzem, hogy megérett a személyiségem erre. Mindkettőnk személyisége ki van forrva, felépítettünk már értékeket, és áldás így tölteni a házasságunk első hónapjait. Nagyon örülök, hogy megházasodtam, dicsőség az Úrnak! Már a legelején éreztem, nagy bizonyság, mert én előtte keresgéltem a páromat, de nem találtam meg az igazit, mesterkéltnek éreztem a randevúkat. Ivettel, a feleségemmel spontán egy baráti társaságban találkoztam. Rájöttem, hogy fontos, hogy baráti társaságokban mozogjak, mert többen találták meg így a párjukat. Én is így találkoztam Ivettel, korábbról nem nagyon ismertem, de egyszer készített velem interjút a megismerkedésünk előtti évben, a Jeruzsálem maratonnal kapcsolatban. Ott még nem nagyon mozdult meg bennem semmi. Majd elkezdtünk beszélgetni egymással, és megismertük egymást, megtudtuk, hogy milyen is a másik, közben változtunk is, kiderült, hogy milyen nagy az összhang kettőnk közt. Így kevesebb, mint egy év leforgása alatt meg is lett az esküvő. Ez is egy nagy bizonyság, és imameghallgatás. Ez az életemben a legkedvesebb ajándék, ami 100% kegyelem. Természetesen a házasság működtetése már munka, ahhoz is sok kegyelem kell, meg az embernek is hozzá kell tenni, de nagyon jó, hogy ilyen természetfölötti módon indult el.

Takács Benjámin | 2019. 10. 11.