Pusztító vihar

#muzulman
#tortenelem
Kulcsár Árpád | 2020. 01. 21.
Muszlim hódítások keresztény területek ellen
A muszlim vallást útjára indító Moha­med 632-ben történt halálától az 1096-ban megkezdett első keresztes had­já­ra­tig terjedő több mint négy és fél év­szá­zad alatt a keresztény vi­lág egy ha­tal­mas, pusztító viharhoz ha­son­ló iszlám fegyveres támadássorozatot élt át.

A három kontinensre – Európára , Ázsiá­ra és Afrikára – kiterjedő, csaknem fél évezredes muszlim invázió során addig kereszténynek számító hatal­mas területek kerültek muszlim ura­lom alá, és azonnal megkezdődött az iszlamizáció, amely különböző eszközökkel, hosszabb vagy rövidebb idő alatt muszlim többségűvé tette az elfoglalt területeket.

Joggal merül fel a kérdés, hogy mi adta a kifogyhatatlannak tűnő ösztönzést a szűnni nem akaró tá­ma­dá­soknak évszázadokon át. A ma­gya­rázat elsősorban a muszlim vallásban keresendő, melynek egyik alapvető tanítása és parancsa a dzsihád, a „hitetlenek” ellen folytatandó „szent” háború. A keresztényeket is hitetleneknek (káfiroknak) tekintették. A Korán 47. fejezetének (szúra) 4. verse a következőket parancsolja: „Amikor összetalálkoztok a hitetlenekkel, akkor vágjátok el a nyakukat! Mikor azután nagy rontást tettetek bennük, akkor szorosan kötözzétek meg őket…” Amikor tehát a muszlimok hadjárataik során leöldöstek és fogságba hurcoltak keresztényeket, a megszerzett zsákmány mellett az is jóleső érzéssel tölthette el őket, hogy tetteikkel vallási parancsolatokat is betöltöttek.

A dzsihád szervesen illeszkedett az iszlám által hirdetett új világnézetbe. Eszerint az emberek által lakott világ két nagy részre oszlik. Az egyik „az iszlám földje” (dar al-iszlam), ahol már a muszlim hit uralkodik, a másik pedig „a háború földje”(dar al-harb), ahol még nem hódoltak meg az isz­lám előtt. Mivel felfogásuk szerint egyetlen igaz isten van, a muszlimok istene, ezért a végcél az, hogy minden ember behódoljon Allah előtt. Ezért kell az egész földkerekséget meg­hó­dítani. A muszlim vallás lénye­gé­ből fakad tehát az eltökélt szándék az iszlám uralmának folyamatos kiterjesztésére.

A keresztények ellen folytatott háborúk fontos vallási motívuma volt az is, hogy meggyőződésük szerint ők más istent imádnak, mint a keresztények. A Korán 6. szúrájának 101. verse egyértelműen hirdeti, hogy Allahnak nincsen fia, tehát nem atya: „hogyan is lehetne gyermeke, amikor nem volt hitvestársa”. Ezzel szemben az Újszövetség egyik alapkijelentése, hogy Isten atya, akinek egyszülött fia a Messiás, Jézus Krisztus. A Korán viszont átokkal sújtja mindazokat, akik azt vallják, hogy Jézus Krisztus Isten fia. A 9. szúra 30. verse így szól: „A keresztények azt mondják: »A Mes­siás Allah fia«… Allah átka legyen rajtuk! Hogy fordulhatnak el ennyire az igazságtól?”

A keresztényeket az sem mentette meg a fegyveres támadásoktól, hogy a Korán úgy is nevezi őket a zsidósággal együtt, hogy „a Könyv népei”. Ez a kifejezés azonban korántsem az Ószövetség vagy a Biblia egésze iránti tiszteletről vagy méltánylásról tanúskodik. Épp ellenkezőleg. Az iszlám szerint a Könyv itt az az égi könyv, az az „Írás”, amelyből Allah osztotta meg kijelentéseit az emberekkel. Muszlim felfogás szerint először a zsidókkal, de ők félreértették, eltorzították, ebből lett az Ószövetség. Majd a keresztények kaptak kijelentéseket ebből az égi könyvből, de ők is elcsavarták, meghamisították azt, míg végül Mohamed pontosan megértette a Könyv üzeneteit, és eb­ből megszületett a Korán. Így már nem annyira meglepő, hogy miért hir­det a Korán fegyveres harcot a Könyv népeinek nevezett kereszté­nyek ellen. A 9. szúra 29. verse ki­mondja: „Harcoljatok azok ellen – azok között, akiknek az Írás adatott –, akik nem hisznek Allahban … és nem vall­ják az igazság vallását, harcoljatok elle­nük mindaddig, amíg megadják a dzsiziját (nem muszlimok adóját), lévén, hogy becsületüket vesztettek ők.”

A dzsihád előkészítése már Mohamed életében megkezdődött. A hódító akciók sikeréhez elengedhetetlen volt, hogy az arab törzsek befejezzék az egymás elleni harcaikat. A pogány arabok között ősi szokás volt a vérbosszú. Ennek következtében a törzsek rendszeresen egymással harcoltak, hiszen mindig voltak megtorlásra váró erőszakos sérelmek. Mohamed azonban meghirdette a muszlim testvériséget, és ennek alapján megtiltotta a vérbosszút, hogy így megszűnjenek a törzsek közti vég nélküli háborúskodások. Ezáltal mód nyílt arra, hogy erőiket külső hódításokra egyesítsék.

Első lépésként tehát a pogány ara­bokat kellett muszlim hitre téríte­ni. Mohamed ezt kezdetben békés esz­közökkel igyekezett elérni, de az ennek jegyében eltelt tizenkét mekkai év (610–622) csupán néhány tucat követőt eredményezett az új hit számára. Medinába történt átköltözése után módszert váltott, és elsősorban fegyveres erőszakkal, megfélemlítéssel igyekezett az arabokat áttéríteni az iszlám vallásra. Ez a haláláig tartó tízéves erőszakhullám végül azt ered­ményezte, hogy az arab törzsek nagy része kényszerből fölvette a muszlim hitet.

Abu Bakr kalifa
Abu Bakr kalifa

Mohamed halálát az arab törzsek az iszlám hit megtagadására és elhagyására használták ki. A vallás­alapító helyére lépő első kalifa, Abu Bakr csak egy újabb, mintegy két évig tartó kemény katonai erőszakhullám révén tudta ismét az iszlám felvételére szorítani az arab törzseket. A kalifa azonnal új célt is adott számukra, az Arábián túli területek elfoglalását.

Az arab hódításokat nagyban megkönnyítette, hogy a korszak két nagyhatalma, a Bizánci Birodalom és a perzsa Szasszanida Birodalom ekkor már csaknem két évtizede ádáz, pusztító küzdelmet vívtak egymás ellen, melynek következtében a 630-as évek elejére mindkét birodalom súlyosan meggyengült. Egyaránt hatalmasak voltak a két haderő veszteségei, megdöbbentő méretű volt az anyagi javak pusztulása, települések sokasága állt romokban, kirabolva, felégetve. Mindkét államkincstár kiürült. A két birodalmat egyaránt gyengítették súlyos belső politikai, vallási küzdelmek és a lakosság nagyfokú elégedetlensége a kormányzattal szemben. A Bizánci Birodalomban, ahol az ortodox kereszténység volt a kötelező államvallás, a nép körében egyrészt a háborúk miatti túladóztatás eredményezett hatalmas elégedetlenséget, másrészt a görögkeleti államegyház erőszakos, türelmetlen fellépése a hivatalostól eltérő vallási közösségekkel szemben. Ezek közé tartozott a monofizita irányzat, amely épp az Arab-félszigettel szomszédos területeken rendelkezett széles támogató réteggel. A korszakban az egyes teológiai kérdések hatalmas tömegeket tudtak megmozgatni. Ez esetben Jézus Krisztus természetéről zajlott ádáz vita. Az ortodox államegyház képviselői azt állították, hogy Jézus Krisztus egyaránt rendelkezik emberi és isteni természettel. Ezt a bibliai alapon helytálló véleményt rögzítette a 451-ben Khalkedonban tartott egyetemes zsinat. A monofiziták szerint a két természet – az isteni és az emberi – Jézus Krisztusban egyetlen, isteni természetben egyesül. A Szentírás alapján eretneknek minősülő irányzat elnevezése is ezt az alapvető teológiai felfogásukat fejezte ki: a „moné” görögül egyet jelent, a „füszisz” pedig természetet. A monofiziták száma az elítélő zsinati határozat ellenére egyre növekedett, és a 7. század elejére már többséget alkottak a Bizánci Birodalom szíriai és egyiptomi tartományában. Hérakleiosz bizánci császár minden próbálkozása ellenére sem sikerült a kiegyezés a monofizitákkal, és az éles vallási megosztottság erőteljesen gyengítette e tartományok kiállását a birodalom mellett.

Mohammed

Az arabok jól látták a két említett nagyhatalom meggyengülését, és miután az iszlám ellen lázadó arab törzseket 632–633-ban sikerült visszakényszeríteni Mohamed hitére, azonnal megindították támadásaikat nemcsak Perzsia, hanem a Bizánci Birodalom ellen is. Az első kalifa utasítására az arab erők benyomultak Szíria területére. 634 nyarára uralmuk alá hajtották a határvidék fontos ütközőállamát, a Gasszanida Királyságot. Ezt a bizánci függésben lévő arab államot még a 6. században hozta létre Justinianus császár, hogy így tartóztassa fel az Arábiából jövő esetleges támadásokat. A gasszanida király országával együtt fölvette a kereszténységet, de a monofizita irányzathoz csatlakozott, ami komoly feszültségeket eredményezett az ortodox vallást erőltető Bizánci Birodalommal. Ehhez járult, hogy a perzsák elleni háborúban anyagilag kimerült Bizánc már nem tudta finanszírozni katonai szolgálatukat, tehát épp a legkritikusabb helyzetben maradt védelem nélkül az arábiai határszakasz.

Abu Bakr kalifa 634 augusz­tu­sá­­ban meghalt, és Omár lé­pett az örökébe. Ő volt a 7. száza­di arab tör­té­nelem legnagyobb hódítója, aki 634–644 közötti, egy évtizedes uralma során megteremtette a muszlim világ­birodalom alapjait. Kiváló hadvezére, Khalid ibn al-Valid vezetésével csapatai 634-től több győzelmet is arat­tak Szíriában a bizánciak fölött. Leg­jelentősebb eredményük az volt, hogy 635-ben sikerült a tar­to­mány egyik legfőbb városát, Da­maszkuszt elfog­lalniuk. Hérakleiosz császár 636 nyarán egy jelentős sereget küldött Szíriába, testvérének, Theodorosznak a vezetésével, hogy kiszorítsa az arabokat, és visszaszerezze az elvesztett területeket. A döntő ütközetre a Jarmuk folyó­nál került sor. A hadiszerencse az arabokhoz pártolt, mert egy hatalmas homok­vihar segítségével Khalidnak sikerült elrejtenie seregét a bizánciak szeme elől. Így váratlanul tudott rátámadni ellenfelére, és elsöprő győzelmet aratott a császári csapatok fölött. Ez­zel Szíria elveszett Bizánc számára. Hérakleiosz eddig a szíriai Antiokhiából irányította a hadműveleteket, de a főerők pusztulása után kilátástalannak értékelte a helyzetet, és vissza­tért a fővárosba, Konstantinápolyba. A muszlimok pedig hozzáláttak a tartomány legfőbb városainak ostromához. Ezek egyike, Homsz kezdetben megpróbált dacolni a muszlimokkal, de látva, hogy a császártól hiába várják a felmentő sereget, tárgyalásokat kezdtek az arabokkal, és végül megegyeztek a város feladásáról. A muszlimok nem támasztottak túl kemény feltételeket: hatalmas hadisarc fejében készek voltak megkímélni a meghódolók életét, javait és templomaikat is. Homsz példájára más városok is az önkéntes behódolást választották. A Szentföldön azonban Jeruzsálem nem nyitotta meg kapuit a hódítók előtt. Az ellenállás vezéralakja Szofróniosz jeruzsálemi pátriárka volt, aki nagy hatású beszédekkel buzdította híveit a muszlimokkal szembeni kitartó küzdelemre. Prédikációiban az arab támadások első éveitől hangsúlyosan felszólította a keresztényeket, hogy tartsanak bűnbánatot. Ő is kereste a választ arra, hogy milyen okai vannak a muszlimok látványos sikereinek és erőteljes térnyerésének. Meggyőződése szerint elsősorban a keresztények bűnei nyitottak kaput a pusztító arab invázió előtt. Ezt az alapvető összefüggést későbbi keresztény szerzők is erőteljesen hangsúlyozták, részletesen kifejtve és bibliai példákkal alátámasztva. Többen is – az ószövetségi próféták által használt képet átvéve – úgy tekintettek a muszlim hódításra, mint büntető pálcára, amely a bűnök miatt sújtja a keresztény világot.

Omár kalifa
Omár kalifa

A Szentföldön végül kétéves ostrom után, 638-ban Jeruzsálem is megadásra kényszerült. A terület fő igazgatási központja, a tengeri kikö­tő­vel rendelkező Caesarea azonban eltökélte magát a végsőkig való ki­tar­tásra, és visszautasított minden megadást követelő felszólítást. A védők egészen 641-ig tudtak dacolni az ostromlókkal. Az araboknak végül sikerült bevenni a várost, és elrettentő példaként az elfogott több ezer védőt lemészárolták.

Omár kalifa csapatai már 639-ben megkezdték Egyiptom elfoglalását. A fősereget a tehetséges Amr ibn al-Ász vezette. Első nagy győzelmüket 640 nyarán Heliopolisznál aratták a bizánci csapatok fölött. Ez óriási riadalmat okozott a lakosság körében Egyiptom-szerte. Sokan felkerekedtek, elhagyva lakóhelyüket, hogy életüket és javaikat mentve az erődített nagyvárosban, Alexandriában keressenek oltalmat. Az arabok ostrom alá vették a tartomány legfőbb erődjét, amely a Babilon nevet viselte. A hatalmas falakkal, tornyokkal övezett erősség bátran kitartott, de még fél év elteltével sem érkezett felmentő sereg. Megjött viszont a híre Hérakleiosz császár halálának, illetve annak, hogy súlyos trónharc tört ki a császári udvarban a hatalomért, ami lehetetlenné tette, hogy hatékony segítség érkezhessen Egyiptomba. Hét hónapos ostrom után, 641 áprilisában a védők végül elfogadták a megadási feltételt, amely szabad elvonulást biztosított számukra. A tartomány erődített városainak nagy része azonban – melyeket többnyire a Nílus vize is védett – még nem nyitotta meg kapuit a hódítók előtt. 641 nyarán az arabok körülzárták Alexandriát, és megkezdték a város ostromát. Egész Egyiptomban éles megosztottság volt abban a tekintetben, hogy mi lenne a megfelelő viszonyulás a hódító muszlimokhoz. A helyi bizánci erők főparancsnoka, Theodorosz a megalkuvás nélküli ellenállást, a harc elszánt folytatását szorgalmazta, míg mások a kompromisszum keresését javasolták. Ugyanez a kettősség és határozatlanság mutatkozott a császári udvar részéről. Az egyik társcsászár, az elhunyt Hérakleiosz császár idősebb fia azt ígérte, hogy 641 őszére nagy hadsereget küld Egyiptom megsegítésére, de váratlan halálát követően a hatalmat megragadó másik társcsászár nemcsak hogy nem küldött sereget a szorongatott tartományba, hanem az alkupártiak egyik vezetőjét, Kürillosz alexandriai pátriárkát bízta meg, hogy tárgyalásokat kezdjen az arabokkal egész Egyiptom átadásáról. A muszlim fővezérrel, Amrral kötött megállapodás rögzítette, hogy Bizánc beszüntet minden harcot, átadja Egyiptomot, és tetemes hadisarcot fizet. Tizenegy hónap állt rendelkezésre a bizánci haderőnek a tartomány kiürítésére, és utána kellett megnyitniuk Alexandria kapuit a hódítók előtt. Mintegy kétszáz egyiptomi túsz kezeskedett az egyezmény betartásáért. Ennek megfelelően, miután 642 szeptemberében az utolsó bizánci katonák is elhajóztak Alexandriából, a Térképmuszlim csapatok bevonulhattak a városba.

Omár kalifa a hódítások legfőbb motorjának az iszlám vallást tekintet­te, ezért nagy erőfeszítéseket tett a muszlim hit általánossá tételére, meggyökereztetésére az arabok köré­ben. A „korbácsos” ragadványnevét is azért kapta, mert korbácsával a ke­zében járta a kalifátus fővárosának, Medinának az utcáit, és mindazokat, akik nem tartották be a napi ötszöri imát Mekka felé, vagy az egy hónapon át napkeltétől napnyugtáig tartó ramadán böjtöt, azokat korbácsával segített az igaz vallás útjára téríteni. Az Arab-félsziget teljes vallási homogenizálására törekedett, ezért a zsidókat és a keresztény arabokat nem tűrte meg Arábiában, hanem kiutasította őket. Az újonnan meghódított területeken nagy gondot fordított arra, nehogy csapatainak harci kedvét és vallási odaszántságát megrontsa az egyes városokban virágzó élvhajhász életmód. Ezért például nem engedte, hogy harcosai elvegyüljenek a kocsmákkal, mulatóhelyekkel, bordélyházakkal teli Alexandriában, hanem kellő távolságban helyőrségi városokat hozott létre katonái számára. Ilyen volt például Fuszát, amelyből idővel kifejlődött a mai Kairó.

A keresztények diszkriminációja

Szíria, a Szentföld és Egyiptom elfoglalása után az itt élő keresztény tömegek látványosan másodrendű alattvalókká váltak. Mintha a viszonossági törvény lépett volna működésbe, ugyanis az arabok most ugyanolyan diszkriminatív rendelkezésekkel sújtották a keresztény lakosságot, mint amilyenekkel a bizánciak sújtották korábban a zsidó lakosságot. Az új hódítók parancsára megkülönböztető öltözetet kellett viselniük, bírósági perekben érvénytelen volt a muszlimokkal szembeni tanúvallomásuk, nem építhettek új templomot, nem használhattak nyilvánosan keresztény jelképeket. Számos templomukat elvették és mecsetté alakították. A híres damaszkuszi Szent János-templom egyik felét már Omár kalifa rendeletére elvették a keresztényektől az iszlám hívők számára. Később Valid kalifa az egészet mecsetté alakíttatta, igaz, pénzbeli kárpótlást fizetett a keresztényeknek.

Muszlim pénteki prédikáció
Muszlim pénteki prédikáció

A meghódított területeken ugyan nem volt jellemző az erőszakos áttérítés muszlim hitre, de számos tényező nagyon is előmozdította az elfoglalt területek iszlamizációját. Például ha a földbirtokos felvette az iszlámot, földje megmaradhatott az ő tulajdonában, ellenben ha kitartott keresztény hite mellett, birtoka állami tulajdon lett. A keresztények vallásuk gyakorlásáért jelentős plusz adót voltak kötelesek fizetni, ezenkívül nem vehettek részt a közéletben, nem politizálhattak, és érvényesülési lehetőségeik is erősen korlátozva voltak.

Az iszlamizálást segítette, hogy már Omár kalifától kezdve rendszeresen telepítettek be az elfoglalt területekre jelentősebb számú arab muszlim családot. A telepesek állami segélyt kaptak, e támogatásokról külön díjlajstromokat vezettek.

A muszlim hódítóknak szükségük volt közösségük létszámának növelésére, hiszen kezdetben elenyésző kisebbségben voltak a meghódítottakkal szemben. A legújabb kutatások alapján végzett becslések szerint a 7. századi nagy hódítások idején 250-300 ezer muszlim mintegy 25-30 millió nem muszlimot vetett hatalma alá. Tehát egy iszlámhívőre száz nem muszlim jutott. Érdekes módon idővel mégis a hódítóknak sikerült többségbe kerülniük.

Örményország meghódítása

Keleten 642-től a muszlimok megkezdték az egyik legősibb keresztény terület, Örményország meghódítását is. Korábban ez volt az első ország, ahol az uralkodó államvallássá tette a kereszténységet 301-ben. E területen is sok évszázados küzdelem kezdődött a kereszténység és az iszlám között. A túlerőben lévő muszlim hódítókkal szembeni örmény ellenállás egyik leghíresebb eseménye volt, amikor 703-ban felkelés bontakozott ki a megszállókkal szemben, és a vardanakerti csatában az örmény felkelők nagy győzelmet arattak. Igaz, három év múlva az arabok leverték a felkelést, és kegyetlenül megtizedelték az örmény nemességet.

644-ben, Omár meggyilkolása után Oszmán lett az új kalifa. Ő még ebben az évben visszahívta Egyiptomból a hódítások addigi irányítóját, Amr ibn al-Ászt. Erről értesülve Bizáncban úgy látták, hogy kiváló alkalom kínálkozik a nagy fontosságú tartomány visszaszerzésére. Egyiptom volt ugyanis mindeddig Bizánc legfőbb éléstára. Évente mintegy háromszázmillió véka (egy véka kb. 35 liter) gabonát szállítottak innen Konstantinápolyba. Ez biztosította a főváros és a hadsereg kenyérrel történő ellátását. Most tehát hajóhadat küldtek Egyiptom ellen, és egy meglepetésszerű támadással sikerült visszaszerezniük Alexandriát. Amr azonban visszatért Egyiptomba, a Nílus deltájánál, Nikiunál legyőzte a bizánci haderőt, és 646 nyarán végleg elfoglalta Nagy Sándor híres városát.

Muávija, Szíria nagy hatalmú muszlim kormányzója a bizánciak egyiptomi támadásának tapasztalatai alapján felismerte, hogy a legfőbb ellenfél, Bizánc nem legyőzhető erős arab flotta nélkül. Az arabok eddig legfeljebb a sivatag hajóját, a tevét használták, de soha korábban nem voltak hajós nép. Muávija azonban kiadta a parancsát, hogy meg kell teremteni az arab flottát. Alexandriában és Szíria kikötőiben kényszermunkára rendeltek sok-sok hajóépítő szakembert, munkást, és három év elteltével a hajóhad elkészült. A mintegy ezerhétszáz hajóból álló flotta első nagyszabású támadása a bizánciak legfőbb tengerészeti bázisa, Ciprus szigete ellen irányult. A 649-ben végrehajtott akciót teljes siker koronázta. Elfoglalták és kifosztották a sziget fővárosát, Constantiát. A győzelmen felbuzdulva Muávija még ebben az évben megtámadta flottájával Konstantinápolyt, de a bizánciak el tudták hárítani ezt a kísérletet. II. Constans császár három év fegyverszünetet kért, amelyet mindkét fél a saját flottájának erősítésére használt fel. Ezt követően a nagy tengeri összecsapás Phoenixnél zajlott le 654-ben. A császár által vezetett bizánci flotta súlyos vereséget szenvedett. Maga az uralkodó is csak egyik vitéze önfeláldozó hősiessége révén maradt életben, aki felvette a császári öltözéket, ezzel magára vonva az arabok támadását, miközben II. Constans el tudott menekülni. E csata következtében megszűnt Bizánc több évszázados hegemóniája a Földközi-tengeren.

Harcok Konstantinápolyért


A győztes arab flotta egészen Konstantinápolyig üldözte a menekülő bizánci hajókat. A császár, miután épségben partra szállt, azonnal a város főtemplomába, a híres Hagia Szophiába sietett. Levette fejéről a koronát, letette a palástjával együtt, zsákruhába öltözött, hamuba ült, egész Konstantinápolyban böjtöt rendelt el, így esedezett Istenhez, hogy mentse meg a várost a muszlimoktól. Az arabok egyszerre támadtak a tenger felől és a szárazföld irányából. Ekkor azonban hatalmas vihar támadt, amely jórészt tönkretette az arab flottát, és Muávija kénytelen volt elvonulni seregével a főváros falai alól.

Miután 656-ban megölték Oszmán kalifát, hamarosan polgárháború tört ki az új kalifa, Ali és a hatalmat megragadni kívánó Muávija között. Az elhúzódó küzdelemben Muávija minden erejét Ali ellen igyekezett összpontosítani, ezért több évre békét kötött Bizánccal.

Az első muszlim polgárháború befejeződése után a most már kalifává előlépett Muávija újabb támadást rendelt el Konstantinápoly ellen. Két éven át, 668–669 folyamán tartották ostromzár alatt a várost. A bizánciak azonban odaszántan védekeztek. Ekkor került először bevetésre a muszlimok ellen egy új fegyver, az úgynevezett görögtűz. Ennek feltalálása egy bizonyos Kallinikosz nevű mesterember nevéhez fűződik, aki menekültként érkezett Szíriából Konstantinápolyba. A görögtűz lett a tengeri ütközetekben a bizánciak leghatékonyabb fegyvere. A hosszú fémcsöveken keresztül az arabokra kilőtt égő vegyületet vízzel nem lehetett eloltani. A görögtűz anyaga a könnyen lángra gyúló nyers kőolajnak, az úgynevezett naftának és az oltatlan mésznek gondosan kialakított keveréke volt más anyagok, mint például gyanta, kén, salétrom, faszén hozzáadásával. Lényege az volt, hogy az oltatlan mész vízzel keveredve hőt termel, amely azonnal begyújtja a kőolajat és a keverék többi alkotórészét. A víztől tehát csak még intenzívebben égett, s így menthetetlen volt minden ember vagy hajó, amelyre ez a pusztító keverék ráfröccsent.

Görögtűz

Néhány évtized elteltével Szulejmán kalifa elhatározta, hogy a hidzsra (Mohamed Mekkából Medinába történt áttelepülése és egyben a dzsihád kezdete) közelgő századik évfordulóját legméltóbban Konstantinápoly bevételével lehetne megünnepelni, ezért 717-ben hatalmas szárazföldi sereget és hajóhadat küldött a város elfoglalására. A frissen trónra került III. Leó bizánci császár azonban sikeresen védte meg fővárosát a két évig tartó ostrommal szemben, és végül a muszlim haderőnek csak a roncsai jutottak haza. III. Leó a bizánciak korábbi kudarcait egyértelműen a szellemi bűnök következményeinek tekintette. Ezért a jövő sikere érdekében már 726-ban nyilvánosan elítélte a szentképek, ikonok és ereklyék kultuszát, a halott szentek segítségül hívását és a Mária-kultuszt, 730-ban pedig parancsot adott a szentképek eltávolítására. Ezzel Bizáncban megkezdődött a képromboló küzdelmek több mint százéves időszaka. 740-ben III. Leó nagy győzelmet aratott a muszlimok fölött, amivel véget vetett a Kis-Ázsiát sújtó állandó arab betöréseknek. Fia, V. Konsztantinosz már támadásba ment át a muszlimokkal szemben Szíriában és Örményországban egyaránt. A harc ugyan váltakozó sikerrel folyt a 9. század folyamán, de a makedón dinasztia idején, a 10. században Bizánc katonai fölényt tudott kivívni. A 960-as években sikerült visszafoglalni a korábban elveszett területek egy részét: Krétát, Ciprust, Antiokhiát, Aleppót és a föníciai partvidéket. A 11. század közepétől a muszlim szeldzsuk törökök megjelenése hozott fordulatot Bizánc keleti határainál. Az új hódítóknak az 1071-ben Manzikertnél aratott elsöprő győzelmük után sikerült megszerezniük Bizánctól Kis-Ázsia jelentős részét.

Észak-Afrika bekebelezése 

Egyiptomból kiindulva a muszlimok a 640-es évek elejétől megújuló támadásokkal igyekeztek hódításaikat kiterjeszteni nyugat felé. Ekkor érintkeztek először a berber törzsekkel. A berberek Észak-Afrika nyugati részén, főként a Líbiai-sivatagban és az Atlasz hegységben éltek. Az arabok egyrészt harcokkal igyekeztek őket megtörni, de voltak olyanok is, mint a luvata törzs, amellyel szerződést kötöttek, hogy adóként rabszolgákat adnak az araboknak. A muszlim hódítók 645 után már Tripolitanáig nyomultak előre, majd behatoltak a régi Római Birodalom egykori Africa provinciája területére, amelyet régi nevéről az arabok Ifríkijának neveztek (a mai Tunézia és Kelet-Algéria). 647 nyarán Sbeitlánál ütköztek meg a tartomány bizánci kormányzójának seregével, és elsöprő győzelmet arattak. A győztesek azonban még nem rendezkedtek be a frissen elfoglalt területeken, hanem egyelőre visszatértek Egyiptomba.

670-ben újabb nagy hadjáratot vezettek Ifrikija ellen. Karthágót nem sikerült elfoglalniuk, de tőle délre megalapították Kairouant, amely a további hódítások kiindulópontjaként, bázisaként szolgált. A berber törzsek egy részét, melyeknek tagjai kiváló harcosok voltak, az araboknak sikerült fegyveres erővel a saját szolgálatukba kényszeríteni. Ha felvették a muszlim hitet, besorozták őket az arab hadseregbe, és így már legyőzőik oldalán harcolva vettek részt a további arab hódításokban.

683–692 között zajlott a második arab polgárháború, amely ismét je­len­tős hatást gyakorolt a hódítások menetére, megtorpantva azokat. Ez a polgárháború is a ’kalifa’ cím megszerzéséért robbant ki, és véglegesítette az iszlámon belüli éles vallási szakadást az egymás ellen gyilkos gyű­lölettel fellépő síiták és szunniták között. A polgárháború lezárultával azonban újból folytatódtak a hódítások. 698-ban kemény harcok után az arabok elfoglalták Karthágót, a bizánciak fő erődítményét, amelyet teljesen leromboltak, és saját új központjukat Tuniszban építették ki. Támadásaikat tovább folytatták az Atlanti-óceán irányába, és sikerült hatalmuk alá vonni az egész térséget, miután 708-ban elfoglalták Tangert, az itteni legfőbb kikötővárost.

Hispánia meghódítása

Nyugaton az új cél Hispánia elfoglalása volt. Erre az teremtett alkalmat, hogy az Ibériai-félszigetet uraló nyugati gót királyság súlyos belső válsággal küzdött. A 710-ben elhunyt Witiza király fiai éppúgy maguknak követelték a trónt, mint a nemesek egy része által királynak megválasztott tartományi vezető, Roderik. A kirobbant belső harcban Witiza fiai a muszlimoktól kértek segítséget. Músza, az észak-afrikai muszlim helytartó már 710-ben parancsot adott egyik berber alárendeltjének, hogy néhány száz harcossal szálljanak partra Hispániában. A sikeres akció után Músza helytartó Tanger berber kormányzóját, Tarikot küldte Hispániába mintegy hétezer berber harcos élén. A délre vonuló Roderik nyugati gót király a Barbate folyónál ütközött meg Tarik seregével, és bár kétszeres túlerővel rendelkezett, mégis megsemmisítő vereséget szenvedett, ő maga is elesett. A győztes muszlimok – vagy ahogy őket a korabeli Európában nevezték: ­a mó­rok – a nyár végére már az addigi gót fővárosig, Toledóig meghódították Hispániát. A követke­ző évben Músza vezetésével folytatódott a hódítás. Bevették Sevillát, Zaragozát. Az északi tartományok: Aragónia, Asztúria, Galicia és León sorra muszlim uralom alá kerültek.
Csak a legészakibb végeken, a hegyek nyújtotta természetes védelmet kihasználva tudott ellenállni a hódítóknak a helyi keresztény lakosság.

Az ekkor csaknem három évszázad óta fennálló, nagy kiterjedésű nyugati gót ki­rály­ság gyors és látványos bukásának számos történész kereste már az okait. A ku­tatók szerint több tényező is hozzájárult a gyors összeomláshoz. Ezek közé tartozott a súlyos belső megosztottság, amely véres küzdelmeket eredményezett a hatalmi elit különböző csoportjai között, továbbá azok az éles ellentétek is, amelyek a romanizált hispániai köznép és az őket elnyomó nyugati gót vezető réteg között fennálltak. Az is elgondolkodtató, hogy a nyugati gót állam tragédiája előtt hasonló durva zsidóellenes állami rendelkezéseket bocsátottak ki, mint amilyenek kiadása a bizánci birodalom megrendülését is megelőzte.

Pelayo
Pelayo szobra

A mórok elleni hősies ellenállást irányító Pelayo megszervezte az asz­túriai királyságot, ahonnan fia, I. Al­fonz uralkodása alatt megkez­dődött a muszlim uralom vissza­szorítása. Az arabok terjeszkedésének újabb célja ekkoriban a Pireneusokon túli frank területek megszerzése volt, ezért nem sokat törődtek a hódítás fő irányától félreeső asztúriai ellenállással. 721-ben átkeltek a Pireneusokon, és hozzákezdtek a mai Dél-Franciaország leigázásához. Sikerült elfoglalniuk Narbonne és Carcasonne városait, és ettől kezdve e városok lettek a kiindulópontjai a szomszédos tartományok, Aquitánia és Burgundia elleni rablótámadásoknak.

732-ben egy nagyobb mór sereg indult a frankok földje ellen. Martell Károly frank udvarnagy (major­domus) azonban felkészülten várta az ellenséget. A két sereg Tours és Poitiers között csapott össze, és a mórok döntő vereséget szenvedtek. A nagy jelentőségű frank győzelem megvédte Európát attól, hogy el­árasszák a muszlimok.

Fontos változást hozott Hispániában, hogy a messzi Damaszkuszban véres dinasztiaváltás zajlott le a kalifátus élén. 750-ben az Abbaszida-dinasztia ragadta magához a hatalmat, és módszeresen igyekeztek kiirtani az addig uralkodó Omajjád család minden tagját. A kegyetlen vérfürdőt csak Abdarrahmán élte túl, aki hívei­vel Nyugatra menekült. Az Omajjádokhoz hű berberek is csatlakoztak seregéhez, s átkelve Hispániába, a quadalquiviri csatában 756 májusában győzelmet aratott Hispánia abbaszida kormányzójának serege fölött. Córdoba emírjévé kiáltatta ki magát, majd sorra legyőzte a félsziget arab emírjeit. Végül 773-ban kinyilvánította függetlenségét az Abbaszidáktól, és létrehozta az önálló Córdobai Emírséget.

778-ban Nagy Károly, a Frank Birodalom ura vezetett hadjáratot Hispániába Abdarrahmán ellen. E támadásra az abbaszida kalifa hívei kérték fel. A frank sereg elfoglalt több erősséget, és lerombolta a baszkok lakta Pamplonát. Ennek megtorlására a baszkok Nagy Károly főseregének elvonulása után a szűk roncesvalles-i völgyben rátámadtak a frank utóvédre és lemészárolták. Itt esett el az egység parancsnoka, Roland is, akinek emlékét a híres Roland-ének őrizte meg.

Az Abbaszidák uralomra kerülését követően az egész birodalomban véget értek a nagy hódítások. A támadások ugyan folytatódtak a keresztény területek ellen, de a meg-megújuló hadjáratok már nem jártak olyan jelentős területi nyereségekkel, és az esetleges hódítások nem is bizonyultak olyan tartósaknak, mint a korábbi századokban.

A következő két évszázadban folyamatos küzdelem zajlott Hispá­niában a fokozatosan kiala­kuló és megerősödő keresztény államok, illetve a hódító muszlimok között.

Toledo városa
Toledo városa

929-ben önálló kalifátusnak kiáltották ki a Córdobai Emírséget, a harcok azonban továbbra is váltakozó sikerrel folytak. Hosszabb távon a keresztény államok lassú térnyerése volt a fő tendencia. Az egyik kiemelkedő győzelmet II. Ramiro, León és Asztú­ria királya aratta a mórok felett Simancasnál 939-ben.

A küzdelem vallási élét je­lezte, hogy 997-ben Al-Manszúr elfoglalta a római katolikusok híres zarándokhelyét, Santiago de Compos­te­lát, ahol az iszlám ellen foly­­tatott küzdelem katolikus védőszentjének, Szent Jakabnak a feltételezett sírját és ereklyéit tisztel­ték. A muszlim kalifa kirabolta a za­rán­dokhelyet, leromboltatta a ka­ted­rálist, sőt még annak harangjait is magával vitte, s a córdobai nagymecsetben helyeztette el őket, lámpaként hasznosítva. 1031-ben azonban a meg­gyengült Córdobai Kalifátus sok kicsi részfejedelemségre esett szét, melyek­kel szemben eredménye­sebben tudta felvenni a harcot a 11. századra kialakult öt keresztény ki­rályság: León, Kasztília, Navarra, Aragónia és Katalónia. A musz­limok elleni harc Hispániában a 11. század második felétől már keresztes hadjáratok formájában is zajlott, több évtizeddel megelőzve a Szentföld visszafoglalására indított első keresztes hadjáratot. Egy katonai vállalko­zást akkor tekintettek keresztes hadjáratnak, ha pápai felszólításra (proklamáció) indult, és a résztvevők számára a bűnbocsánat ígéretét is tartalmazta. 1064-ben a muszlimok kezén lévő Barbastro ostroma ilyennek minősült, mivel II. Sándor pápa felhívására indultak hadjáratra a lovagok.

A muszlimok hispániai visszaszorításában döntő jelentőségűnek számított Toledo visszafoglalása 1085-ben. VI. (Merész) Alfonz leóni király tekintélyes sere­get tudott felvonultatni az ostromhoz. Saját királyságán kívül Kasztíliából és Navarrából is érkeztek jelentős segédcsapatok, sőt csatlakoztak a Pireneusokon túlról francia, olasz és német egységek is. A város hosszú ostrom után adta meg magát. Alfonz nagyvonalúan bánt a meghódolt lakossággal. Azok a muszlimok, akik továbbra is a városban kívántak maradni, megtehették, de aki akart, ingóságaival együtt el is költözhetett. A toledói eljárás később mintául szolgált más városok visszafoglalásánál is. A Hispániában elért nagy keresztény sikerekre a mórok a megújított iszlám vallásosság segítségével újabb ellentámadásokkal válaszoltak. Az észak-afrikai fanatikus muszlim al­morávidákat hívták segítségül.

Az almorávida mozgalom 1050 körül indult a Córdobai Kalifátus szétesésének hatására, mert a kudarc okát a muszlim hit törvényeinek megszegésében látták. A vallási irányzat alapítója egy Jászin nevű muszlim szerzetes volt, aki a berberek körében nagy erővel hirdette az ősi, tiszta iszlám helyreállítását és a hitetlenek elleni szent háborút. Jászin egyik követője volt egy bizonyos Tásfin, aki a hatalmat megragadva 1062-ben Marrakesben, a római kori Maroccóban megalapította az almorávida dinasztiát. Tásfin egyik első intézkedése a hadsereg jelentős megerősítése volt, amely alkalmas eszközként szolgálhatott a dzsihád sikeres folytatásához. Toledo keresztény kézre jutása után a hispániai arab emírek kérésére seregével átkelt Andalúziába, és Zallaquánál nagy győzelmet aratott a keresztény erők fölött. Ezt követően VI. (Merész) Alfonz a franciáktól kért segítséget az almorávidák feltartóztatására, így 1094-ben már ismét a keresztények tudtak győzelmet aratni.

Térkép

Harcok Szicíliáért és Dél-Itáliáért 

800-ban az észak-afrikai Ifríkijában az Aglabida-dinasztia ragadta magához a hatalmat. Negyed századdal később, 827-ben az egyik legnevesebb aglabida uralkodó, Zijádat Alláh indította meg az első nagyszabású támadást Szicília ellen, amely ekkor a Bizánci Birodalomhoz tartozott. A jól felszerelt flotta 70 hajóból állt, melyek fedélzetén mintegy tízezer muszlim harcos állt készen a hódításra. Négy évvel később, 831-ben már sikerült elfoglalniuk a sziget egyik legfőbb városát, Palermót. Ez lett a később megalakult szicíliai muszlim emirátus székhelye. 842-re meghódították a sziget nyugati harmadát, és Nápollyal szövetkezve bevették Messinát, ami a dél-itáliai hódítások előtt nyitotta meg az utat. A Kis-Ázsiából érkezett bizánci erőket szétverték, majd 859-ben elfoglalták a helyi bizánci katonai főparancsnoknak, a sztrategosznak a székhelyét. 878-ban elesett Szürakusza, a sziget kiemelkedő jelentőségű városa. 902-ben már az Etna hegy környékét is meghódították.

Simancasi csata
Simancasi csata

Dél-Itália ellen már Palermo eleste után megkezdődtek az arab támadások. Elfoglalták Tarantót és Barit, ez utóbbi 847-től arab emírség központja lett, amely Apulia fölött gyakorolt hatalmat. Innen gyakran indítottak kalóztámadásokat az Adriai-tenger partvidéke ellen. Az arabok Rómát sem kímélték. Már 846-ban pusztító támadást intéztek a város ellen, és VIII. János pápa a 870-es években kénytelen volt hadisarcot fizetni a számukra. Csak a következő évtizedben sikerült visszafoglalni az araboktól Apuliát és Calabriát.

Az iszlám uralom alatt maradt Szicíliában a katolikus és zsidó lakosság helyzetét jól mutatja, hogy a sziget muszlim helytartója 887–888-ban megkülönböztető öltözet viselésére kötelezte mindkét vallás követőit. A zsidóknak szamarat formáló tex­tildarabot kellett hordaniuk, míg a katolikusoknak disznót ábrázoló szégyenbélyeget.

A szicíliai muszlim uralom több mint két évszázadon át tartott, csak a normann hódítás vetett neki véget a 11. században. A normann Roger 1072-ben foglalta el Palermót, és hozta létre a szicíliai normann királyságot.

A muszlim hódítások a 11. század végéig felmérhetetlen szenvedést zúdítottak a keresztény területek lakóira, és jelentősen csökkentették a keresztény kultúrkör területét. 1095-ben azonban az európaiak elérkezettnek látták az időt, hogy megfordítsák az események menetét, átvegyék a kezdeményezést, és a keresztes háborúk nagyszabású offenzívájával visszaszerezzék a muszlim hódítóktól a kereszténység bölcsőjét, a Szentföldet, és annak központját, Jeruzsálemet.

Forrás: Új Exodus, XXVI. évfolyam 2. szám

Kulcsár Árpád | 2020. 01. 21.