Pergamon: Az eredményes


szellemi hadviselés

#szellemiharc
#haboru
Tóth Petra | 2020. 05. 07.
Németh Sándor 2020. május 2-i online prédikációjának összefoglalója
Az Egyházzal kapcsolatos igazságokat az apostoloknak jelentette ki a Szent Szellem, az Apostolok Cselekedeteiben és az apostoli levelekben nyomon követhetjük a kialakulását és a neki szóló főbb üzeneteket, amiket a Jelenések könyvének első három fejezete további üzenetekkel egészít ki. A 4. fejezettől viszont érdekes módon az Egyház már nem jelenik meg többször a könyvben, mert újra rejtettségbe fog vonulni, az utolsó idők nyomorúságának további eseményeit a mennyből nézve fogja átélni, amíg Krisztussal és az ószövetségi szentekkel együtt vissza nem tér.

Az úgynevezett „elragadtatás” pillanatáig az igazi Egyháznak még sok kihívást kell átélnie a földön, de Jézus mind ezekben is mellette marad. A kérdést, hogy ki tartozik Krisztus testéhez és ki nem, egyedül Istennek van joga eldönteni, egyházi szervezeteknek és önjelölt bíróknak semmiképpen sem, viszont az ember életének gyümölcsei árulkodnak arról, hogy az illető a helyes irányba halad-e, vagy eltévesztette a célt.

Jel 2:12-17

„A pergámumbeli gyülekezet angyalának írd meg: Ezt mondja az, akinél a kétélű, éles kard van: Tudom a te dolgaidat, és hogy hol lakol, ahol a Sátán királyi széke van, és az én nevemet megtartod, és az én hitemet nem tagadtad meg Antipasnak, az én hű bizonyságomnak napjaiban sem, aki megöleték nálatok, ahol a Sátán lakik.” (12-13.)

Pergamon neve a görög nyelvben erődöt, fellegvárat jelent, ami nem csupán katonai célokat szolgáló erősség volt, hanem a Sátán királyi székének is helyet adott ebben az időben. Pergamonról a történelemből is tudható, hogy a politeizmusban található mindenféle idegen isten imádásának centruma volt, ezért nem véletlen, hogy Jézus Krisztus úgy mutatkozott be az itt lévő gyülekezetnek, mint akinél a kétélű, éles kard van. Milyen kardról beszél itt az Ige?

Az efézusiakhoz írt levélben a Szellem kardja a szellemi fegyverek között van felsorolva, amikkel a sötétség erői, szellemi fejedelemségei ellen harcolhatunk. Pergamon kultúrája erősen át volt itatva ezeknek a szellemi lényeknek a befolyásával, ezért ebben a kultúrában a gyülekezet nem is tudott volna megállni szellemi hadviselés nélkül.

Az ellenség feletti győzelem sosem csupán az emberi teljesítmény eredménye, hanem Isten kegyelmi ajándéka. Figyelni kell azonban, hogy melyik az a harc, amibe az Úr vezet bele minket, és melyik az, ami csak a testnek a harca – ha ugyanis egy konfliktusban Ő nem vállal részt, abban nem is leszünk sikeresek.

Isten igyekezett megóvni Izraelt a harctól, mégis hamar kardot kellett rántaniuk, mert az amalekiták rájuk támadtak, hogy kirabolják őket. Hiába igyekszik tehát valaki elkerülni a konfliktusokat, mindig akadnak olyanok, akik nem a saját munkájukból, hanem mások áldásából, javaiból akarnak megélni, ezért szükségünk van arra, hogy a harcainkban Isten mindig velünk legyen.

Zsidó 4:12

A Szellem kardját ebben a versben Isten Igéjeként nevezi meg a Biblia, mint olyan kétélű fegyvert, amely egyszerre hat arra, akinek szól és arra, aki mondja. A megvallás ezért nagyon fontos eleme a szellemi harcnak és az egészséges szellemi életnek egyaránt. A „szellem és a lélek megoszlásáig” elhatolva képes megváltoztatni az ember szívének gondolatait, világnézetét, gondolkozásmódját, és áttörést hoz olyan területeken is, ahol addig nagy volt az ellenállás Isten akaratával szemben.

A Sátán királyi széke

Pergamon tehát a politeizmus központja volt, ezért mondta az Úr, hogy abban a városban van a Sátán királyi széke. A Sátán főhadiszállása jelenleg nem a földön van, hanem a második égben, de minden korban megvolt a maga földi bázisa is, ahonnan a legerőteljesebben tudta gyakorolni a befolyását a világ többi népének életére is. Ez a székhely jellemzően vándorolt az idők során, mindig ott volt, ahol a legnagyobb mértékben volt jelen a bűn, az idegen istenek imádása, az okkultizmus és az istentelenség.

A hagyomány szerint, amikor a perzsák elfoglalták Babilont, az elmenekült papság Pergamonban telepedett le és ott folytatta a tevékenységét, így a város a babiloni kultúra örököse lett. A hellenizálás során a babiloni istenek görög neveket kaptak és egybeolvadtak az ottani politeista kultúrával.

Kr.e. 113-ban III. Attalosz király trónörökös híján a királyságát Rómára hagyományozta, így került kapcsolatba Róma is a babiloni kultúrával. A Pontifex Maximus cím eredete is ide vezethető vissza.

A viselője király és pap is volt egyben, akinek a feladata az volt, hogy hidat képezzen az emberek és az istenek világa között. Rómában első viselője Juilus Caesar volt, később pedig a birodalom katolizálásakor a katolikus egyház feje, a pápa kapta meg ezt a címet – ami azóta is a Vatikán mindenkori urának titulusa. Az apokaliptikus időszakban a cím tartalma, szerepe és funkciója újra meg fog elevenedni.

Isten első és legfontosabb parancsolata az volt az ő népének, hogy se elé, se mellé ne helyezzenek idegen isteneket, hogy imádják és szolgálják őket, mert bár ezek emberek által kreált istenek, mögöttük mégis nagyon valóságos szellemi lények – bukott angyalok és démonok – állnak. Pergamonban sokféle istent imádtak, a Zeusz oltárán ábrázolt „istenek és a gigászok harca” például újabb bizonyíték arra, hogy Noé korában nagyon sokféle torz lény létezett. A jelenet ábrázolása egyébként nyilván azt a célt szolgálta, hogy Zeusz felsőbbségét érzékeltesse.

Akkoriban a városok dolgozói céhekbe tömörültek, és akik nem tartoztak közéjük, vagy nem áldoztak évente a császárnak, azt következmények nélkül megölhették, és a javaikat is elvehették. Az idézett részletben megnevezett vértanú - Antipász - erre természetesen nem volt hajlandó.

A nevének jelentését kétféle etimológia alapján szokták értelmezni. Az egyik esetben az anti és a patrosz szavak összetételéből eredeztetik. A tagadást kifejező előtagot itt az „atya, atyaság”-ra utaló szó követi, így a szóösszetétel az „antikrisztus” szóhoz hasonlóan „atya helyébe lépő”-t jelentene. A másik megközelítésben az anti és a pas szavak összetételéből származtatják a nevet, ami ebben az esetben már „mindenki ellen”, mindennel szembenállót jelent. A reformáció során leginkább ebben az értelemben használták a nevét.

A keresztény hagyomány nagyon karizmatikus vezetőként tartja őt számon, akin rajta volt a Szent Szellem ereje és kenete. Amíg ő élt, a városban nem tudtak olyan erősen jelen lenni, érvényesülni a démonok, és a gyülekezet is erősen meg tudott állni az Úrban. Csak a halála után (83-ban, Domitianus idején végezték ki) jelentek meg megosztó irányzatok a gyülekezetben.

A pergamoni gyülekezet Antipász vezetése alatt nagyon hatékonyan tudta használni Jézus nevét a szellemi harcban, és a szellem fegyvereit is használták a kultúrájukban működő gonosz erőkkel, angyali fejedelmekkel szemben. Ők az utolsó idők egyházának az előképei.

A különböző kultúrák, városok, sőt családok fölött is állnak gonosz szellemi lények, akik a Sátán céljainak ügyét képviselik az adott területen, akadályozva az emberek megtérését, újjászületését, és a sikeres, hatékony keresztény életvitel gyakorlását.

A vallásszabadság hasznos áldás ugyan, mégis mindössze csak az istentisztelet gyakorlásának jogi akadályait hárították el, a szellemi akadályokat viszont már az egyháznak kell elmozdítania az emberek megtérése elől.

Kicsoda Babilon királya?

A városok, birodalmak felett uralkodó szellemi lényekről már az ószövetség is több alkalommal beszámol, egyes esetekben még az is elmondható, hogy az emberi vezető fölött nem más hatalom áll, mint maga a Sátán. Az erre való szellemi érzékenység ma egyre égetőbb fontosságú, mert már nem csak emberi-politikai hatalmakkal állunk harcban, hanem gonosz szellemi fejedelmekkel és hatalmasságokkal.

Ézs 14:4-6

A Babilon romlásáról szóló prófécia első verseiben látszólag még csak egy földi királyról és a rendszere összeomlásáról van szó, a későbbi versszakokból azonban kiderül, hogy az üzenet mégsem csupán egy egyszerű politikai vezetőről szól.

Babilon királyának megérkezésekor a Seol felriasztja a holtak szellemeit, a „föld hatalmasai” felkelnek a trónszékükből és csodálkozva fogadják a kevély uralkodót, majd hamarosan azt is megnevezik, hogy ki is volt Babilon igazi királya.

„Kevélységed és lantjaid zengése a sírba szállt, fekvőágyad férgek és takarólepled pondrók! Miként estél alá az égről, fényes csillag, hajnal fia?! Levágattál a földre, ki népeken tapostál…” (Ézs 14:11-12.)

Babilon igazi uralkodója tehát nem más, mint a Hajnal fia, Lucifer, a Sátán, aki az égből esett alá. Ezen a ponton válik Babilon királyának pozíciója kétsíkúvá: az ember mögött egy szellemi lényt is megnevez, akit Isten levet égi pozíciójából a földre – majd később, más próféciákban olvassuk, hogy az ezer éves királyság idejére a földről az Abüsszoszba zárja, végül örök helyére kerül a Gyehennában. Ez az esemény még nem következett be, az üzenet szellemi vetülete még beteljesedésre vár.

Ezékiel próféciája is beszámol egy hasonló eseményről.

„Embernek fia, mondjad Tírusz fejedelmének: Ezt mondja az Úr Isten: Mivelhogy felfuvalkodott szíved, és ezt mondtad: Isten vagyok én, Isten székében ülök a tengerek szívében, holott csak ember vagy, és nem Isten, mégis olyanná tevéd szíved, minő az Isten szíve…

Azért íme, hozok reád idegeneket, a nemzetek legkegyetlenebbjeit… A sírgödörbe szállítnak alá, s meghalsz a megölettek halálával a tengerek szívében. Vajon mondván mondod-e megölőd előtt: Isten vagyok én; holott ember vagy és nem Isten, a téged átütőnek kezében!” (Ez 28:2, 7-9)

Következetesen értelmezve egyértelmű, hogy ez a szakasz egy olyan emberi uralkodóról szól, aki a hatalma nagysága miatt felfuvalkodott, és elhitte magáról, hogy ő valóban isten – a végzet viszont ugyanúgy érte őt utol, mint bármely más halandót.

A 12. versszaktól viszont a prófécia hangnemet vált és Tírusz királyáról már úgy beszél, mint az „arányosság pecsétgyűrűje”, „felkent oltalmazó kerub”, aki Isten szentségét őrizte Isten kertjében járva.

Ez a rész már nem emberre, hanem a Sátánra vonatkozik, aki a király felfuvalkodása mögött is állt, ő adta a szívébe a gőgöt és a kevélységet, hogy elhiggye magáról, hogy ő Isten. Lucifer bukásának is ez állt a középpontjában.

A Biblia beszél még más pogány népek uralkodóiról is, akik mögött gonosz szellemi lények állnak (pl.: Perzsia fejedelme), de ezek már más, alacsonyabb hatalmi szinten álló lények. A sorból viszont kiemelkedik „Jáván fejedelme”, amire érdemes odafigyelni, mert Jáván neve szoros összefüggésbe hozható Tírusszal és Föníciával.

Jáván Jáfet fia volt, tőle származik a földközi népek többsége és az európai népek jelentős része is, akik fölött szintén áll egy istenség, egy nagyhatalmú szellemi fejedelem, aki az utolsó időkben akár maga a Sátán is lehet.

Kontinensünket egy föníciai királylányról, Européről nevezték el, akit a legenda szerint Zeusz egy bika képében rabolt el, és Kréta szigetén megalapította vele az európai kultúra bölcsőjét. A vadállaton ülő asszony képe később a Jelenések könyvében (17. fejezet) is megjelenik - napjainkban az Európai Parlament épülete előtt található meg ennek a jelképnek a szobra.

Pergamon nevének misztériumára tehát nagyon fontos odafigyelni, mert a Sátán székhelyének helyet adó kultúrákban valóságos szellemi konfliktus zajlik Isten és a Sátán között, szellemi hadviselés nélkül ezért nem is lehetséges áttörést elérni. Az európai kultúra is nagyon erős, más térségek szellemiségét is befolyásolja, meghatározza, ezért a szellemi harcot mi sem hanyagolhatjuk el.

Hogyan lesz eredményes a szellemi harc?

Ef 6:10-18.

„Végezetre, atyámfiai, legyetek erősek az Úrban, és az ő hatalmas erejében. Öltözzétek föl az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az Ördögnek minden ravaszságával szemben.” (Ef 6:10-11)

Az európai emberekre egyre kevésbé jellemző Isten erejének szeretete, enélkül viszont nem lehet áttörést elérni a szellemi hadviselésben. Isten Igéje és a Szent Szellemmel való beteljesedés hozza el azt az erőt, ami által eredményes lehet a tanúságtételünk, ezért nagyon fontos, hogy ne idegenedjünk el Isten Szellemétől.

A Szent Szellem által inspirált Igével a Sátán már nem tud mit kezdeni, Jézus is ezzel futamította meg őt a pusztában – látta, hogy az ellenfele már nem Ádám és nem Éva, hanem Isten Fia. Jézus az ő testének a tagja, a hívők számára is ugyanezt az erőt akarja megadni. Azért küldte el hozzánk a Szellemét, hogy az ő kijelentéseinek kardja által mi is megfutamítsuk az ellenséget.

Ez elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a Sátán ravaszságaival szemben is megállhassunk, mert képes a világosság angyalának kiadni magát, kísértetiesen tudja utánozni az igazi Istentől jövő gondolatokat, a szellemi dolgok megítélésében járatlan keresztényeket ezért nagyon könnyen meg tudja téveszteni. Jézus azonban maga is harcol értünk, mint vitéz harcos, a győzelem pedig – ne felejtsük el – Isten kegyelmének az ajándéka.

A fegyverek

Az eszköztárunkban támadó és védekező fegyverek is vannak, amik között a legfontosabb Jézus neve és vére, valamint a Szellem kardja. Emellett vannak más támadó fegyverek is, amik viszont csak akkor tudják elérni a céljukat, ha fel vannak ruházva a Szent Szellem erejével.

2 Kor 10:3-5

Bár testben élünk, de a harcunk fegyverei nem testiek, nem természetes fegyverek. Isten népe szelíd, barátságos emberekből áll, akik kerülik a felesleges szóharcokat, mert az erejüket Isten munkájába akarják fektetni, a harcot tehát szellemi szinten kell folytatni, hogy lerontsuk azt a három akadályrendszert, ami Isten megismerését akadályozza.

Pál ezek megnevezésére katonai kifejezéseket használ: az erődöket már a római korban is használták, a „magaslatok” kiemelkedő helyeken lévő megfigyelő állomások voltak, amiket ellenőrzésre, kontroll gyakorlására használtak. Az okoskodás pedig már leginkább az elme területére vonatkozik, ezen a hadszíntéren akadályozzák Isten munkáját gondolati rendszerek, világnézetek, és Isten Igéjével ellentétes tradíciók által.

Az Egyház egyik legfontosabb feladata, hogy Jézus üdvözítő munkáját és az általa megszerzett szabadságjogokat megismertesse és érvényesítse a gonosz szellemi fejedelemségekkel szemben is, mert ők maguktól soha nem lesznek hajlandóak ezeket tudomásul venni és elfogadni.

Sőt, mindent megtesznek azért, hogy ezeket a jogokat és igazságokat az emberek elől is elrejtsék, és ne ismerjék fel, ne fogadják be az evangéliumot – ha pedig ezt nem tudták megakadályozni, azon fáradoznak, hogy ellehetetlenítsék a hívőket a fejlődésben és a sikeres, hatékony keresztény életmód kialakításában.

2. Kor 4:4

A szellemi harc és az ima különböző fajtáinak célja, hogy az Isten megismerésével, munkájával szemben ősidők óta fennálló falakat lerombolja és a gonosz szellemi lényeket Krisztusnak való engedelmességre kényszerítsék. Az Egyház pozíció tekintetében nincs ezeknek alárendelve, spirituális vonatkozásban felettük áll, „fel van ültetve” Krisztussal együtt a mennyben, hatalmunkban áll Jézus feltámadását és megdicsőülését használni, képviselni és érvényesíteni velük szemben.

Bálám útja, tanítása és tévelygése

Jel 2:14-15

A pergamoni gyülekezetnek szóló üzenetben azonban nem csak harcuk dicsérete, hanem egy figyelmeztetés is található a „bálámi” jelenséggel kapcsolatban. Bálám neve jelentésének megfelelően – nép nélküli, nem a néphez tartozó – egy olyan karizmatikus szellemű ember, aki valahogyan megnyerte az életére Isten kegyelmi ajándékának működését (ezesetben az 1Kor 12:4-11 részben leírt szellemi ajándékokra vonatkozik – szerk.), ám ezzel az ajándékkal ő nem akart elköteleződni Isten népe iránt, független prófétaként kívánt működni. Bálák – akinek a neve „pusztító”-t jelent – tehát felbérelte őt, hogy az ajándékát Isten népe ellen állítsa szolgálatba.

Ma is szép számmal vannak olyan emberek, akik csak a maguk módján akarnak kapcsolatban lenni Istennel, de nem szeretik az Egyházat, nem látják a feladatának jelentőségét, nem hisznek a fontosságában, és nem is vállalják az áldozatos munkát, hogy részt vegyenek az építésében. Isten viszont azt várja a gyermekeitől, hogy ne rombolják, bomlasszák, felforgassák az egyházat, hanem építsék, támogassák és védelmezzék – hiszen Jézus is az életével fizetett érte. Ebben nyilvánul meg, hogy Isten gyermekei vagyunk.

Bálám viszont kedvelte a „gonoszság díját”, ezért a pusztító meg tudta őt vesztegetni. Megrendelte a csapást Isten népére, amit Isten ugyan megakadályozott, de Bálám ekkor a bölcsességét és a szellemi ismereteit állította a Pusztító szolgálatába: megtanította arra, hogyan vigye bűnbe Izraelt, hogy a bűn miatt végül magától Istentől jöjjön rájuk a csapás.

Tanácsára a moabita és midianita lányok meghívták Izrael fiait a Baál Peórnak, a szakadék urának, a termékenység és jólét istenének tiszteletére rendezett lakomára, és bevezették őket az utána következő orgiába. Emiatt a bűn miatt valóban csapás jött Izraelre, amiben 24 ezer férfi vesztette életét.

Azok a keresztények, akik az élő Istennel való kapcsolatukat csupán a földi jólét megszerzésére akarják használni, könnyen kerülhetnek Bálámhoz hasonló szerepbe, és válhatnak Isten népének árulóivá.

Isten ugyanis a földi életen messze túlmutató sorsra hívott el minket, amiért az áldozatok meghozására is késznek kell lenni. Ha egy keresztény ezt a világot szereti és csak ebben él, a pergamonihoz hasonló kultúrában nem fog tudni megállni, hanem Bálám tévelygését fogja követni, és könnyen botránykővé válhat az egyház életének felforgatásában.

Az ilyen kiszakadt keresztények a jólértesültség látszatával és bizalmas információk átadásával akarják megalázni, kiszolgáltatni az egyházat az ellenségnek, az elvilágiasodott keresztény ezzel végül maga a Szent Szellem ellen indul harcba. A későbbi versszakokban megnevezett nikolaiták is hasonló irányzatot képviselnek a gyülekezetekben. Ők azok, akik a világ liberális, törvénytelen rendjének engedve démonizálják a bűn kifejezést, és pszichológiai, ködösített fogalmakkal akarják helyettesíteni azt, hogy a bűnös emberek ne érezzék úgy, hogy gond van az életvitelükkel. Ezt a torzítást viszont Isten népe nem engedheti meg magának, hanem a végsőkig képviselnie kell Isten Igéjének igazságait.

Azoknak, akik ebben a harcban végig, kompromisszumok nélkül kitartanak, azoknak Isten azt ígéri, hogy enni ad nekik az elrejtett mannából, az igazi Kenyérből, aki Jézus Krisztus, az örök élet forrása, és egy fehér kövecskét, rajta egy névvel, ami az ókorban az ünnepségekre, menyegzőkre való meghívó funkcióját töltötte be. Emellett a bírósági tárgyalásokon is nagy szerepe volt a fehér kövecskének, ugyanis az ítélethozatalban az urnába dobott fehér kő a felmentést, a fekete kő pedig az elítélést jelentette.

Akik mindvégig hűségesek maradnak, azok tehát felmentést nyernek a vád alól és belépőt a Bárány menyegzőjére, ahol enni kapnak az örök élet mennyei kenyeréből.

Tóth Petra | 2020. 05. 07.