HIT GYÜLEKEZETE
2021. 02. 11.
Mintha minden pizzát az Úrnak csinálnál
Interjú Bernáth Adriánnal

Már sráckoromban nagy kedvelője voltam mind a Turbometalnak (Youtube csatornátoknak) és a Pizza Manufakturának is. Tegnap újranéztem jó pár videótokat, és ott ragadtam. Tíz éves mindkét projekt, ami igazán hosszú időnek számít. Neked gyerekként, kamaszként milyen ambícióid voltak? Sejtetted, hogy ide fogsz eljutni?

Tapolcán nőttem fel, tizenhét évesen tértem meg szívből…

Keresztény családba születtél?

Én hét éves voltam, testvérem pedig kilenc, mikor megtértek a szüleink. Gyerekként testvéremmel sokszor még úgy is elmentünk gyülekezetbe, ha nem jöttek a szüleink, mert annyira megérintett minket Jézus személye. Ekkoriban Tóth Gézáéknak volt egy evangelizációs mozgalma, amit körlánc-táncnak hívtak. A lelátón ülve, amikor Jézus keresztre feszítéséhez értek, és a feltámadásához… már akkor sírtunk. Teljesen magával ragadott. Már kisgyermekekként képesek voltunk gyalog elmenni egyedül a gyülekezetbe. A későbbi években, mivel vidéken laktunk, a nyarak a Balaton környékén izgalmasan teltek, de az év többi része ultra unalmas volt, ezért aztán fel kellett valahogy találni magunkat. Elkezdtem deszkázni, a tesóm filmezni. Ez határozta meg ezt a korszakot számunkra. A kreativitás pedig valahogyan utat tört.

Interjú Bernáth Adriánnal

Ha kisgyerekként ilyen elkötelezettség volt benned Jézus felé, akkor mit jelent az, hogy tizenhét évesen tértél meg szívből?

A durva az egész dologban az, hogy már kilencedikesként is úgy mentem iskolába, hogy vállaltam a kereszténységemet. Annak ellenére is felvállaltam a hitem, hogy még nem is teljesen voltam elszakadva a bűntől és a világtól. Az elején kaptam hideget-meleget emiatt, de hála Istennek, a meggyőződésem miatt nem volt rossz kanyarom a világba.

Valahogy szimpatikus volt nekem, hogy ezzel lehettem „különc”. Az árral szemben mentem – én így lázadtam.

Nem cigiztem, nem rúgtam be, nem buliztam, szóval a sűrűjétől megőrzött engem az Úr. Tizenhét éves koromban a Balatonnál dolgoztam, és onnan motorral jártam gyülekezetbe. Hirtelen azt kezdtem érezni, hogy „Húh, szeret Jézus!” Nem is értettem, mi történik, csak annyit tudtam, hogy meg kell térnem. Nem értettem miért, hisz nem vagyok bűnöző vagy hasonló, mégis ezt éreztem. Odamentem a pásztorhoz, és mondtam neki, hogy nekem most meg kell térnem. Sírva elmondtam a megtérők imáját, közben nagyon erősen éreztem Jézus szeretetét. Rájöttem, hogy ez az egész mennyire valóságos, és innentől az addigi küzdelmeim is megszűntek. Ezután két évig dicséretvezetőként szolgáltam a gyülekezetben, majd felköltöztem Budapestre.

Hány éves voltál ekkor?

Huszonegy. Tizenkilenc évesen elkezdtem a Szent Pál Akadémiát, amit sajnos nem fejeztem be, még a diplomamunkám hiányzik. Erősen bennem volt az az ige, hogy ha én építem az Úr házát, Ő építi az enyém. Eddigre már elvégeztem egy vendéglátós szakközépiskolát, de őszintén szólva, nem akartam ebbe az irányba menni. Igazából nem tudtam, mit csináljak.

Nem volt semmi ötleted?

Semmi. Nulla. Az Úrra bíztam. Nem éreztem magam semmiben sem tehetségesebbnek másoknál. Nem voltam jó tanuló, a kreativitáson kívül nem volt semmi, amiben kimagaslottam volna. Az első pesti évemben építkezésen dolgoztam, közben pedig visszajártam Tapolcára dicséretet vezetni. Nem volt egyszerű, mert sokszor a munkám miatt görcsben állt a kezem a gitározáskor… Ekkor már három éve ismerkedtem az akkor még menyasszonyommal. Édesapámon keresztül felmerült egy munkalehetőség, ahol az én vezetésem alatt bankokat kellett volna takarítani. Tiszta boldog voltam, hogy „na, végre, van lóvé”, meg minden. Leszerveztük az esküvőt. Az esküvő előtt két héttel felhívták apámat, hogy egy barátja elkezdte azt a munkát, így inkább ő kapná meg a melót, én pedig felejtsem el. Ezzel párhuzamosan épp egy snowboardozásból jöttem haza, ahol eltört a vállam. Ott ültem törött vállal, munka nélkül, az esküvőnk előtt két héttel. Mondtam a menyasszonyomnak, hogy ezeket a munkákat se én szereztem, most is bízzuk az Úrra. Megházasodtunk, aztán elkezdtem ablakpucolóként dolgozni. Képzeld, havi 60 ezret kerestem, ez éppen elég volt az albérletre és a rezsire. Ez fél évig még így ment.

Interjú Bernáth Adriánnal

Feleséged nem dolgozott ekkor még?

Nem, ő tanuló fodrász volt, így még nem keresett semmit. Rendkívüli dolgok történtek velünk ebben az időszakban. Időnként találomra kaptunk kaját emberektől. Bár apám segített volna, de nem akartam rá támaszkodni, én magam akartam megoldani. Hisz „otthagyja a férfi apját és anyját…, úgyhogy én nem kérek segítséget, majd az Úr segít”. Az esküvőn kapott ajándékokat és pénzt hamar feléltük. Ekkoriban nem nagyon volt munka. Én szerettem volna dolgozni, de egyszerűen nem találtam munkát.

A magam erejéből, tehetségéből addig jutottam, hogy semmink sem volt, két hónapja akciós párizsin éltünk, de mindezek mellett valahogy mégis boldogok voltunk.

Nem tudatosult bennem, hogy mekkora gázban vagyunk.

Feleséged is kitartott?

Igen, ő is. Pedig úgy jöttünk el abból az albérletből, hogy még az áramot is kikapcsolták; az utolsó két nap világításunk sem volt. Aztán egy óraszalonban kaptam munkát havi 120 ezerért. Ebből szereztem kocsit meg mindent. Nagyon hálás voltam, hogy végre van munkám! Ekkor már a feleségem is kapott valamennyi pénzt. „Húh, de jó, ebben a hónapban 150-ünk van!” - ez volt 12 éve. Szüleimnek volt egy kis háza, amit eladtak. Ebből egy-egy milliót nekünk adott, amit arra költöttünk, amire akartuk. Tesóm vett egy kamerát. Akkor kezdett komolyabban munkákat vállalni, ma is rendező-operatőrként dolgozik.

Én egy kajáldába szerettem volna befektetni. Volt pár tervem, de azok nem jöttek össze. Közben felmondtam májusban a karóracentrumban, de augusztusig nem találtam kibérelhető helyet. Sétálgattam a városban, az utcákat jártam, kerestem a helyet. Közben elkezdtem újra ablakot pucolni, hogy legyen valamiből pénzünk, mert a millióhoz nem akartam hozzányúlni. „De Uram! Ilyen nincs!” – mondogattam. Ekkor jött a keszthelyi tábor, ahova úgy mentem el, hogy a tönkremenés szélén voltam. Egyik alkalmon Németh Sándor a körima közben, megállt velem szemben, és rám mutatva annyit mondott, „Áttörés!” Ez úgy telibe talált, azt se tudtam, hol vagyok. Még ekkor sem tudtam konkrétan az áttörés mibenlétét, de a szellemem abban a pillanatban átvette.

Hogyan kezdődött ez a bizonyos „áttörés”?

A tábor utáni héten itt sétáltam az Erkel utcában, és megláttam egy táblát: „Pizzéria kiadó”. Először elsétáltam mellette, de visszafordultam, hogy megnézzem közelebbről. Egyszer csak bevillant, hogy „Ez az! Ezt kell csinálnom!” Pedig egy kicsit sem értettem a pizzákhoz, még tésztát se tudtam csinálni. Volt Tapolcán egy pizzás ismerősünk, így felhívtam, hogy ki tudna-e tanítani, van-e egy jó receptje fizettségért cserébe. „Persze! Két nap alatt megtanítalak!” És akkor feljött Budapestre, kibéreltük azt a pincehelyiséget - így indultunk.

Innentől minden simán ment?

Á, nem! Sok nehézség volt. Vettünk egy motort, de az tönkrement, így nem volt futárszolgálatunk. Leépült a vevőkör, megint „offon" voltunk. Nagyjából 3-4 év volt, mire a Manu áttört. Az első fél évben a feleségem a fodrászfizujából tartott el minket teljesen. A millió hamar elment a sütőre, dagasztóra és a helybérletre.

Interjú Bernáth Adriánnal

Gondolom folyton dolgoztál…

Igen, persze. Minden nap. Fél éven át naponta 13-14 órát. Kellett pár év, mire áttört, de hála Istennek, ma már minden jó. Azt viszont megtanultam, hogy nem bízhatok sem emberben, sem pénzben, csak az Úrban.

Nehéz volt, de utólag jó látni, mert amikor itt körbenézek, nagyon hálás vagyok, és hihetetlen, hogy mindez gyakorlatilag a semmiből épült fel.

 

Ha jól tudom, segítettetek más pizzázóknak is…

Igen. Több progresszív pizzázó Budapesten a mi segítségünk által indult el, de egy idő után mindegyikből ki is váltunk. De sokan onnan ismernek minket, hogy segítséget kértek tőlünk. Az idő elteltével szinte márka lett a pizzánk és amit csinálunk. Ezzel is kiállunk az Úr és a Gyülekezet mellett, és be tudjuk bizonyítani, hogy nem igazak a Hit Gyülekezetével kapcsolatos negatív sztereotípiák.

Vállalkozóként mi vitt tovább a nehéz időszakokon?

Két év eltelte után úgy alakult, hogy minden „off”. Télen nem volt motor, összesen tíz pizzát adtunk el, és be kell zárni. Akkor az tartotta bennem a lelket, hogy az imán megkaptam, hogy áttörés fog következni. Ki fogok tartani, nem a láthatókra nézek!

Ragaszkodtam ehhez, pedig racionális döntés lett volna bezárni. Indításnál annyira az Úrra támaszkodtam, hogy ki sem számoltam, hogyan állunk, bár veszteséges is volt az elején, de a belső bizonyosság vitt. Ott kell lenni, ahova Isten állít. Egyszer mondta az egyik első szakács nálunk, Pajor Ábris barátom, hogy minden pizzát úgy csinál, mintha az Úrnak csinálná. Szerintem kulcsfontosságú ezzel a mentalitással dolgozni. Úgy csinálom a dolgom, mintha Istennek csinálnám, Ő pedig megáld útközben.

A Turbometal hogyan kezdődött?

Bernáth Milánnal (bátyámmal), Semsei Lacival és még két sráccal indítottuk el. A testvérem vett egy Toyotát, és mivel korábban voltak díjnyertes deszkás videóink, kitaláltuk, hogy kocsis videót kellene csinálnunk. Igazából ennyi. Felvettünk felvételeket, amiket jónak láttunk. Kiraktuk, és felrobbant a neten… Díjakat nyertünk, megkereséseket kaptunk, így ebből volt időnként plusz bevétel. Ez hobbi volt inkább, mivel főként a Manuval foglalkoztam, és a többiek is dolgoztak mellette, közben gyerekek is születtek.

A karantén időszaka hogyan telt nektek?

Talán mondhatom azt, hogy még jobb lett Istennel a kapcsolatom, mint előtte. Most otthon kell nagyobb erőfeszítést tenni, hogy Őt keresse az ember, mert előtte a gyülekezetben ez könnyebb volt. A vezetők kenetén el lehet úgy lenni pár évig, hogy a sajátodnak hiszed. Füzér Norbert sokat járt be hozzánk a Manuba, havi egyszer-kétszer négy-öt órát, pizza, kóla, aztán beszélgetett mindenkivel. Nekem és még sok fiatalnak segített az évek alatt. Hiszen egy fiatal, ha meg is tér, utána sokszor kísértheti őt az elsodródás, és Norbi nagyon nagy energiát fektetett a fiatalokba. Telefonban is több órát beszélt velem, és a kereszténység alapjait segített elsajátítani. Nagy szerepe van a fiatalokkal való foglalkozásban, megérti és értelmezi a második generáció sorsát.

Mondtad korábban, hogy neked kimaradt a komolyabb kanyar a világban. Hogyan érvelnél a mostani tiniknek, miért érdemes kimaradni ezekből?

Van egy olyan Ige, hogy „akinek sokat bocsájtottam meg, az jobban szeret engem.” Ditrói Barni barátom dolgozott nálunk a Manuban, és neki nagy sztorija van, míg én „csak” megtértem. Az ember szeretne bombasztikus lenni... Elgondolkodtam, hogy milyen lett volna szétcsapni magam, és utána visszajönni. Nem tudom, miért, de sosem tettem meg.

Iskolásként is komoly helyzeteket úsztam meg. Például érettségi után a bankett alkalmából lementünk a Balatonra. A haverok hoztak lányokat is, és mi fiúk be akartunk menni fürdeni. Ekkor az egyik lány teljesen levetkőzött, megfogta a kezem, és magával akart vinni valahova. Abban a pillanatban - nem tudom, hogyan álltam meg -, kitéptem a kezem a kezéből, és elfutottam onnan. Hasonló helyzetek előfordultak, de mindig volt bennem visszatartó erő.

A Bibliában is vannak olyan fiatalok, akiket az Úr megőrzött a mély bűnöktől. Az biztos, hogy ha valaki a középiskola elején már kiáll a hitéért, akkor hiteles keresztény élet mellett becsülete lesz a gimnáziumi évek vége felé.

Hozzám már akkor többek odajöttek, hogy milyen hülyék voltak, hogy ezzel-azzal összejöttek, mert sok fájdalmat éltek át rossz döntéseik miatt. Ezek mély sebeket hagynak, nekem viszont ezek kimaradtak. Az is szuper, ha az Úr sok rosszból kihoz, de ezek hagynak lelki sebeket, amiken később dolgozni kell. Egy biztos, Istennek jobban tetszünk tisztán, és a védelem a bűnnel szemben inkább kegyelem és áldás. Én az áldást választom, semmint az átkot.

Interjú Bernáth Adriánnal

Tehát megérte kihagyni?

Abszolút, teljesen megérte. Az Ige is mondja, hogy az ember a szexuális partnereinek lelkével, szellemével összeforr. Egyszer valaki mondta, hogy olyanok vagyunk, mint a matrica: minél több felületre ragasztod, annál kevésbé tapad. Az már nyereség, hogy nagyjából önmagad lehetsz, és nincs benned még öt-tíz ember. Hiszen még azt is nehéz kitalálni, ki vagy te, nemhogy ha még több embert "beleshakelsz".

Plusz ki is szakadhat az emberből egy darab.

Az meg a másik. Hoznak és visznek. Ha középiskolásként szétcsaptam volna magam, teljesen más lenne ma az életem. Nem ismerkedtem volna meg a feleségemmel, akit az ifjúsági istentiszteletekről ismerek. Akkor tizenhat és fél éves volt Timi, én tizenkilenc voltam, és rendesen izgultam, hogy nehogy elvigye valaki előlem. Beszélgetések alkalmával éreztem, hogy kölcsönös a vonzalom, és nyilván beszéltem az édesapjával is, aki engedélyt adott a találkozásra. Egy évig csak a gyülekezetben találkoztuk, és ekkor még Messenger sem volt. Másfél év után találkozhattunk először gyülekezeten kívül, de legelőször még a tesója is elkísérte. Fél év múlva eljegyeztem, és rá egy évre megházasodtunk. Ez is meg volt próbálva, mint minden dolog az életemben. Ezt azért is mondom, mert nem ismerhettem volna meg ezt a tizenhat éves lányt tizenkilenc éves fejjel, ha elmegyek szétcsapni magam - és azt nagyon bánnám. Nem is tudom, hol vergődnék. Soha nem cserélném el a mostani életemet a bulikért!

Mindenkiben ott van a lázadás kamaszként, de ezt próbáld inkább a világ elleni lázadásba tenni, mert a végén ez lesz a legvagányabb.

Ma már azzal lehet kitűnni, ha az ember normális.

Igen, ez a cél, hogy az ember ne essen a ló egyik oldalára sem. Hiteles kereszténynek lenni, de mégsem szuperszelleminek. Fontos, hogy az ember élvezze azokat a mindennapi áldásokat is, amiket Istentől kapott, hisz pont ezért adja. Közben én is odafigyelek arra, hogy Isten legyen az első helyen. Nem a pizzázás az identitásom, hanem ez olyan dolog, amivel az Úr megbízott. Ha azt mondaná, hogy zárjam be, és csináljak mást, akkor megtenném. Nyilván nem jó, ha az ember hobbija az Úr elé kerül, de ma minden az ember figyelméért harcol. Ezért is fontos, hogy az ember mindig Istenre irányítsa. Ugyanakkor – visszatérve a normalitáshoz –, ha vezetsz egy jó autót, amit szeretsz, adj hálát örömmel az Úrnak érte! Isten örömét leli abban, ha te jól érzed magad. Ő apa. Egyszer voltam Norvégiában, és ott egyszer úgy tudtam imádkozni, hogy csak álltam, és néztem a hegyeket. Meg se tudtam szólalni, de közben annyira közel éreztem Istent, és minden olyan szép volt. „Ebben nem veszik észre az emberek, hogy létezik Isten? Ez iszonyat durva!” Órákig csak néztem a hegyeket, a tavat, és azon gondolkodtam, hogy mennyire hihetetlen Isten, hogy ilyeneket tud teremteni. Ez is egy ima volt, pedig nem mondtam semmit, csak gyönyörködtem abban, amiket teremtett.

Interjú Bernáth Adriánnal

Mint ahogy egy baráttal is lehet úgy beszélgetni, hogy mindkét fél hallgat.

Igen. Házasságban is, azt mondják az a jó, ha a feleségeddel csöndben vagy két órát, de utána, amikor elmész, úgy érzed, hogy „huh, de jó volt!” Közben összeforrtok. Ezek nagyon érdekes dolgok. Ha az ember rosszul érzi magát, megmondhatja őszintén Istennek, hisz jó dolog ilyen nyíltan beszélgetni Istennel. Ő az apánk, Jézus a barátunk, Szent Szellem az ügyvédünk. Az ember az apjával sem sablonokban beszél.

 

 

Aktuális híreink