A liberális nevelés csődje

#gyermekneveles
#csalad
Nagy Boglárka | 2020. 05. 07.
Németh S. Judit 2012-es tanításának összefoglalója
A 20. század eseményei alapjaiban változtatták meg az addig berögzült konzervatív társadalmi formákat, amik az 1960-as és ’70-es évek kulturális forradalma után világméretekben liberalizálták az emberek gondolkodásmódját. A haladás eszményében a családban is felborultak a hagyományos szerepek, aminek negatív következményeire ma már nem csak a keresztény pszichológusok hívják fel a figyelmet. Michael Winterhoff könyve, a „Miért válnak zsarnokká a gyerekeink? Avagy: a gyermekkor elrablása” részleteiben elemzi, hogyan kerülnek a kisgyerekek zsarnoki pozícióba, miért képtelenek a szülők irányítani a kialakult helyzetet, és az így felnőtt generáció miért alkalmatlan a munka világába való beilleszkedésre.

A liberális neveléssel ellentétben Isten Igéje világosan meghatározza a szülők szerepét a családban, ahol az apa és az anya szerepköréhez hozzátartozik a fegyelmezés, mint a tekintélygyakorlás egyik leghatásosabb formája. Ez nem azt jelenti, hogy a szeretetet negligálni kell a szülő-gyerek kapcsolatban – hiszen Jézus is azt mondja, hogy még a bűnös ember sem ad követ a gyerekének, ha az kenyeret kér tőle -, hanem a szeretetnek és a fegyelmezésnek egymást kiegészítve, egyensúlyban kell működnie. A Biblia nemes egyszerűséggel azt is kijelenti, hogy a tanításnak, a nevelésnek, az Isten útjára való terelésnek a családban kell megvalósulnia. Napjainkban a szülők hajlamosak ennek a terhét az iskolára hárítani, de még a keresztény iskoláknak sem feladata, hogy helyettesítse a szülők szerepét a nevelésben. Az ideális helyzet az lenne, ha még az alap viselkedési normákat is a családban sajátítanák el a gyerekek a szülők példamutatásával. Az apáknak és az anyáknak ezért bátran be kell állniuk az Istentől kapott pozíciójukba, mert csak így képesek betölteni az Istentől rájuk bízott szülői szerepüket.

“Ezokáért meghajtom térdeimet a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja előtt. A kiről neveztetik minden nemzetség, mennyen és földön.” (Efézus 3:14-15)

Az Efézusbeliekhez írt levél 3. fejezetében Pál apostol kijelenti, hogy Isten az atyai tekintély forrása, mivel minden nemzetség – más fordításokban atyaság – róla neveztetik nem csak a mennyben, de a földön is. Ez pedig azt is jelenti, hogy az apai és anyai szerepek is Istentől származnak, ami olyan mértékű felelősséggel és teherhordozással jár, amit az ember fel sem tud fogni, amíg ő maga be nem kerül ebbe a szerepkörbe.

Az apa egészséges szerepe a családban – Isten atyaságának a tükrözése miatt – még inkább meghatározó, hiszen a gyerekek személyiségének a stabilitása erre az alapra épül. Mivel a gyerekek először az apa viselkedésén keresztül találkoznak az atyaság formájával, ezért a tőle szerzett tapasztalatok kihatással lesznek a gyerekek Isten atyaságához való viszonyulására is. Pontosan ezért elengedhetetlen fontosságú, hogy a szeretet és a szigor együtt munkálkodjon, különben az egyik a másik kárára fog dominálni.  Sajnos, a 19. században sok vallásos intézményben olyan szigorral nevelték a gyerekeket - akár csak a Dickens vagy a Bronte korrajzokra gondoljunk -, hogy nem meglepő, ha a 20. századra a korábbi nevelésnek a teljes ellentéte kezdett népszerűvé válni.

Ezen az eszmefuttatáson továbbhaladva vált napjaink egyik legmeghatározóbb korjelenségévé a futó kapcsolatok eszménye, amiből a feleknek sokkal könnyebb kiszállniuk és továbbállniuk. Ennek pedig az egyik legsúlyosabb következménye az lett, hogy a gyerekek a szülők válása miatt apa és anya nélküli családokban nőnek fel. Ma az önmegvalósítás liberális eszméje globális méretekben megy homlokegyenest szembe Isten Igéjével és az abban kijelentett örökkévaló igazságokkal. A gyermekeket ezért fel kell készíteni egy olyan konfrontációra, ami nekik már a mindennapjaik része lesz az utcákon, a tereken, a mozivásznon és az életük más területein is.

A 21. századi szülőknek jóval inkább oda kell figyelniük a nevelésre és a tanításra, hogy felkészítsék gyermekeiket a többségi társadalom által képviselt normákkal szembeni ellenállásra. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy a szülők is stabil egyének legyenek és úgy éljenek, mint Noé, aki a kortársai nyomása ellenére is képes volt a családja minden tagját megőrizni.

Noé korához hasonlóan Ézsaiás is egy olyan korról prófétál, amiben Isten ítéletéhez hozzátartozik, hogy a lázadó népnek gyerekeket ad vezetőkül, ami végül nyomorba juttatja az egész népet.

“És adok nékik gyerkőczöket fejedelmekül, és gyermekek uralkodnak rajtok.
És nyomorba jut a nép; egyik a másik ellen, ki-ki az ő társa ellen támad, a gyermek az öreg ellen, becstelen a tisztes ellen.”  (Ézsaiás 3:5-6)

Az Újszövetség is ír erről a jelenségről Pál apostolon keresztül, aki Timóteushoz írt második levelében a korszak általános jellemzőiként sorolja fel a hálátlanságot és a szülőknek való engedetlenséget is (2Tim 3:1-5). Ahogy egyre idősebbek lesznek a gyerekek, úgy növekszik fel bennük ez a viselkedésforma, a szülők gyakran már csak utólag veszik észre, hogy az ő nemrég született aranyos kislányuk és kisfiuk már nem is létezik. Ezt az 5Mózes 28-ban Isten Igéje átokként definiálja, mivel a szülők, bár gyerekeket vállalnak, de azok mégsem lesznek az „övék”.

Ennek a tökéletes ellenpéldája Ábrahám, akiről Isten maga mondja, hogy tudja róla, hogy meg fogja parancsolni az egész háznépének, hogy Őt kövessék, és az Ő parancsolatait megőrizzék (1Móz 18:9). Ábrahám ezért a keresztények előtt követendő példa, akinek a természetéhez hozzátartozott, hogy át tudta adni a családjának Isten törvényét. Ezt csak szellemi tekintéllyel lehet megvalósítani, ahogy ez Ábrahám életében is látszik, aki egész életében Istent kereste és szolgálta, aminek a közvetlen következménye lett a családjának az istenfélelme.

Ez a szellemi erő a Szent Szellem által a ma élő emberek számára is elérhető, ezért ha a szülők hűségesen keresik Istent, Ő ad kijelentést és vezetést a család irányítására vonatkozóan is.

A gyerekek a szülők által látott és hallott minták alapján vezethetők be az Istennel való szeretetközösségbe, aminek eleinte a szülőkkel való kapcsolat a megtestesítője, egészen addig, amíg a gyerekben is kialakul az élő hit Isten irányába.

Ezt fogalmazza meg a Tóra is, amikor Isten világosan kijelenti, hogy először a szülőknek kell Őt követniük, és csak az után válnak alkalmassá arra, hogy a gyerekeiknek is hitelesen adják át Isten beszédeit.

“Halld Izráel: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr!  Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből.   És ez ígék, a melyeket e mai napon parancsolok néked, legyenek a te szívedben.” (5Mózes 6:4-6)

A szülőknek őszinte példával kell utat mutatniuk, mert a gyerekek nagyon könnyen leveszik, ha a szülők csak a beszédükkel kántálják Isten beszédét, de a család gyakorlati életvitelében az egyáltalán nincs jelen. Az ilyen, csak szóban vallásos családokból jövő gyerekek sokkal hajlamosabbak a lázadásra a szüleik képmutatása miatt. Ha viszont egy gyerek látja, hogy a kereszténység személyesen is érinti a szülőt, akkor tud megvalósulni az, amit a 7. versszaktól kér Isten a szülőktől:

“És gyakoroljad ezekben a te fiaidat, és szólj ezekről, mikor a te házadban ülsz, vagy mikor úton jársz, és mikor lefekszel, és mikor felkelsz.” (5Mózes 6:7)

Személyes beszélgetésekkel, közös időtöltéssel lehet csak a gyerekek személyiségét valóságosan Isten felé fordítani, amit a szülőknek mindig az életkori sajátosságokat szem előtt tartva kell aktualizálni.

A Példabeszédek 22:6-ban ezt Salamon nagyon bölcsen fogalmazza meg, amikor a gyereknevelésről ad tanácsokat.  Ha a gyerekeket a saját szintjüknek megfelelően nevelik és tanítják a szülők, akkor idősebb korukban sem fog problémát okozni nekik Isten törvényeinek a megtartása.  Ehhez elengedhetetlen, hogy a szülők felismerjék a fejlődés különböző fázisait, és ehhez igazítsák a nevelés és a kommunikáció különböző formáit.

Ez nem jelenti azt, hogy a szülők nem hibázhatnak a gyereknevelésben, de nagyon fontos azt látni, hogy ha vannak is nézeteltérések az apa és az anya között, azt ne a gyerekek jelenlétében veszekedéssel rendezzék le, hanem vonuljanak el, és négyszemközt keressenek megoldást a problémára. Ha még is a gyerekek előtt zajlott le a vita, érdemes tőlük is bocsánatot kérni, hogy helyreálljon bennük a nevelés által eddig kialakított tekintélyrendszer.

Ezért a gyereknevelés egy intenzív feladat az apák és az anyák számára, amit nem lehet megspórolni vagy átruházni, hanem a mindennapi teendők mellett ebben is helyt kell állniuk, ami végül az ő személyiségüket is átformálja és kipróbálttá teszi.

A 21. századi ember hajlamos azt hinni, hogy a gondtalanság van az ember személyiségére a legjobb hatással, de ennek a felfogásnak a gyümölcseit tapasztalva már elmondható, hogy a problémamentes életvitel inkább torzítja, mint nemesíti az ember személyiségét.

Hasonlóképpen a fegyelmezés nélkül hisztiző, zsarnok kisgyerekekből sem tud olyan felnőtt válni, aki képes lenne nem ”zsarnok felnőttként” viselkedni.

Ezért megszívlelendő Pál apostol tanácsa, aki a fegyelmezés fontosságára hívja fel a figyelmet a Zsidókhoz írt levél 12. fejezet 6-8. versszakában: „Mert a kit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, a kit fiává fogad.  Ha a fenyítést elszenveditek, akkor veletek úgy bánik az Isten, mint fiaival; mert melyik fiú az, a kit meg nem fenyít az apa?  Ha pedig fenyítés nélkül valók vagytok, melyben mindenek részesültek, korcsok vagytok és nem fiak.”

A fegyelmezésnek is különböző szintjei vannak, ahol először az olyan verbális eszközökkel kell élni, mint a dorgálás vagy az intés, és akár a büntetést is meg lehet próbálni, de ha ezek közül egyik sem működik, akkor igen is jönnie kell a fenyítésnek. Ma már világosan látszanak a fenyítés hiányának következményei, mert a nevelés nélküli fiatalok önpusztító és gátlástalan generációja nőtt fel belőle. A szülők ostoba módon még pénzzel is támogatják ezt a romlott életmódot, mert nem szeretnék, hogy pont az ő gyerekük lógjon ki az osztályból. Így maguk a szülők lesznek azok, akik korcsokká nevelik a gyermekeiket.

A szülők ezért nem lehetnek elfogultak a gyerekeikkel szemben, különösen, ha az Ige tekintélye áll a másik oldalon, mert Jézus megköveteli a tanítványaitól, hogy egyik családtagjukat se szeressék jobban, mint Őt.

“Aki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó én hozzám; és a ki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó én hozzám.” (Máté 10:37)

Ezért a fenyítésnek is helyet kell biztosítani a nevelés során, ami sok esetben a szülő számára sem élvezetes, de mégis meg kell tenni, mivel a cél az, hogy a gyerekek eljussanak a megtérésig.

Ha igazságosan és mértékletesen zajlik a fenyítés, akkor a gyerekek nem fogják meggyűlölni érte a szüleiket, sőt később még hálásak is lesznek, ahogy ezt a Zsidókhoz írt levélben Pál apostol is leírja.

“Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb az igazságnak békességes gyümölcsével fizet azoknak, a kik általa gyakoroltatnak.” (Zsidókhoz írt levél 12:11)

A Példabeszédek könyve sem győzi eléggé hangsúlyozni a fegyelmezés megfelelő gyakorlásának fontosságát annak érdekében, hogy a gyermekük egészséges értékítélettel, istenfélő, áldott felnőttként induljon útnak. Íme néhány példa:

„Aki megtartóztatja az ő vesszejét, gyűlöli az ő fiát, aki pedig szereti azt, megkeresi őt fenyítékkel.” (Példabeszédek 13:24)

„A vessző és a dorgálás bölcsességet ad, de a szabadjára hagyott gyermek megszégyeníti az ő anyját.” (Példabeszédek 29:15)

„A gyermek elméjéhez köttetett a bolondság, de a fenyítés vesszeje messze elűzi őtőle azt.” (Példabeszédek 22:15)

„Ne vond el a gyermektől a fenyítéket: ha megvered őt vesszővel, meg nem hal. Te vesszővel vered meg őt, és az ő lelkét a pokolból ragadod ki.” (Példabeszédek 23:13-14)

Természetesen ezeknek a verseknek a célja nem az, hogy fenyítés-központú nevelésre szólítsa fel a szülőket, hiszen egy érző szívű szülő mindent megpróbál, mielőtt ezt az eszközt használnia kellene, hiszen ez őt magát is megviseli – míg a gyerekek sok esetben nagyon gyorsan túllépnek rajta –, viszont végső soron áldottabbak lesznek azok a gyerekek, akik ilyen módon is tanítva voltak.

A jó szülő hozzáállása pedig olyan, mint Dávidé, aki azt kívánta Salamonnak, és annak örült, ha ő még inkább felemelkedik, és még többet tud elérni, mint amire ő eljutott. Ha szülőként felelősségteljesen végezzük a munkánkat, akkor a gyermekeink még erősebbek, bátrabbak és sikeresebbek lesznek és még többet el tudnak érni, mint amiket mi elértünk – és ez így van jól. Ez a sikeres nevelés gyümölcse és koronája.

Nagy Boglárka | 2020. 05. 07.