A karizmatikus szellem

#spiritualitas
#szellem
Tóth Petra | 2020. 01. 14.
Németh Sándor január 4-i prédikációjának összefoglalója
A történelem végén újra nagy szükség van olyan karizmatikus emberekre, akiken keresztül Isten el tudja végezni a munkáját – különösen azért, mert idő közben a másik oldal sem alszik, a Sátán is csatarendbe állít általa felkent karizmatikus vezetőket, akik által a maga céljait meg akarja valósítani a földön.

A történelem végén újra nagy szükség van olyan karizmatikus emberekre, akiken keresztül Isten el tudja végezni a munkáját – különösen azért, mert idő közben a másik oldal sem alszik, a Sátán is csatarendbe állít általa felkent karizmatikus vezetőket, akik által a maga céljait meg akarja valósítani a földön. A mai kor szellemében tehát pozitív és negatív értelemben is benne van a karizmatikusság, filmrendezők és producerek is számos filmen keresztül vizsgálják, hogy milyen hatást vált ki az emberekből az ilyen típusú karakterek megjelenése.

A gyakori tapasztalat azonban az, hogy a világ jelenleg nem igazán tud mit kezdeni a karizmatikus, jézusi típusú karakterekkel. Amikor természetfeletti erők is megnyilvánulnak valakin, azt sokan a saját szubjektív céljaik elérésére próbálják fordítani, nem nézve azt, hogy mi Isten célja azzal az ajándékkal - emiatt mennek olyan nehezen előre a dolgok. Emellett a karizmatikus emberek gyakran kerülnek támadások, kritikák, és ellenségeskedések kereszttüzébe, ami miatt szintén nem egyszerű a helyzetük a társadalomban. Az igazi, bibliai gyülekezethez való tartozás is hasonló következményekkel jár. Hiába vágyik a hívő egy egyszerű, polgári életre, a környezetében élők gyakran nem nézik jó szemmel azt, ahová tartozik.

Hogyan jön létre a karizmatikusság?

2 Móz 3:2-4

Mózes életében két szakaszban történt meg a feladatba való beállítás. A felolvasott igeszakasz már az elhívás (majd a karizmatikus erővel való felruházás) eseményét írja le, amikor Isten angyala megjelent Mózesnek az égő csipkebokorban, hogy tudassa vele, milyen feladatra lett kijelölve.

Mózes elhívásának az alapját viszont a kiválasztás adta, mert Isten már sokkal korábban, a születése előtt őt rendelte Izrael szabadítójának. A kiválasztottság már csecsemő korában is megnyilvánult rajta: a fáraó kegyetlen rendelete után egyetlen fiúgyermek sem maradt életben a két év alatti kortársai közül – az ő szülei viszont látták, hogy Mózesről olyan kedvesség sugárzik, ami több mint más gyermekekben lévő szépség: Isten keze van rajta. Ez igazgatta Mózes útját és tette kedvessé a fáraó lánya előtt is, hogy magához fogadja.

Isten kiválasztása egy ember életében nem csak feladat elvégzésére szólhat, hanem az örök életre is. Isten már a fogantatás előtt kiválaszt magának bizonyos embereket, akik felől elhatározza, hogy beírja a nevüket az Élet könyvébe.

Mivel az ember szabad akarattal rendelkező lény, szabadon dönthet arról, hogy ezt az akaratot elfogadja-e, kész-e hallgatni Isten hangjára, amikor megszólítja őt, vagy inkább elutasítja azt. Ezt a döntést minden ember az evangélium befogadása, vagy elutasítása által tudja meghozni.

 

 

Az evangélium üzenete képes arra, hogy felébressze a szívben azt az ősi ismeretet, amit Isten belekódolt, és vonzódást hozzon létre az emberben a Teremtő személye felé. Az evangélium hirdetése ezért nagyon fontos feladatunk, mert csak így tud lelepleződni az emberekben, hogy van-e elhívás az életükben, vagy sem.

Isten szempontjai a választásban

A kiválasztás ugyanakkor soha nem jelent felsőbbrendűséget, ahogy azt sokan gondolnák, hanem első sorban felelősséget és feladatot jelent, mégpedig ingyen, kegyelemből, hogy senki ne kérkedjen és vagy fuvalkodjon fel az „érdemei” miatt.

Az emberi választások szempontjai többnyire a képességeket, tehetséget, a munkára való alkalmasságot veszik figyelembe. Isten mindenhatósága viszont elég arra, hogy bárkiben egy pillanat alatt létrehozzon minden szükséges képességet – vagy éppen megfosszon tőlük valakit – ezért az ő választása teljes mértékben az ő szuverén akaratán és döntésén alapul.

Mivel ez a kiválasztás az örökkévalóságban történik, nyilvánvalóan hatással van arra, hogy egyes személyeket Isten milyen környezetben, milyen testben helyez el, illetve milyen képességekkel, adottságokkal, vagy karakterrel ruházza fel. Mózessel és Keresztelő Jánossal kapcsolatban is születésüktől kezdve érezte a környezetük, hogy Isten keze van rajtuk.

Apriori ismeretek

„Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, [már] ismertelek, és mielőtt az anyaméhből kijövél, megszenteltelek; prófétának rendeltelek a népek közé” (Jer 1:5)

Az élet megszületését mi, emberek többnyire legkorábban a fogantatás pillanatától kezdve számítjuk. Isten ebben a létezési fázisban alkotja meg a csecsemő fizikai testét az anyaméhen belül. Az idézett részletben mégis az áll, hogy hogy Isten már a megfogantatást megelőző állapotában is ismerte Jeremiást.

 

 

Hogyan lehet ez? Mi az, ami Jeremiásból már a fogantatása előtt is létezhetett? Ez a szelleme.

Isten ebben az alaktalan állapotban már ismerte Jeremiást és valamilyen módon ő is ismerte Istent.

Isten megérintette és megpecsételte, azaz elválasztotta a maga céljára Jeremiás szellemét, és belehelyezte a küldetést is, amivel megbízta: „prófétának rendelte a népek közé”.

A materializmus és az evolucionizmus tagadja, hogy az emberek bármiféle apriori ismerettel érkeznének a világba, a középkorban és az ókorban viszont ez sokkal elfogadottabb volt, ezért az emberek szelleme sokkal erősebben, intuitívabban működött és sokkal több volt a karizmatikus személyiség. Sajnos ma már nem csak a velünk érkezett, apriori ismereteket, hanem magát a fogantatás pillanatában történő események jelentőségét sem értik az emberek, ezért merülhet fel egyáltalán vita tárgyaként az a kérdés, hogy mikortól számít egy magzat életnek az anyaméhben.

 

 

A Gonosz érintése

Ugyanakkor sajnos az is elő tud fordulni, hogy egy ember szellemét nem Isten, hanem a Sátán érinti meg, hogy amikor ennek a személynek alkalma nyílik az engesztelő áldozat megragadására, ne éljen a lehetőséggel, hanem elutasítsa azt. Ez történt Káinnal is, akinek ugyanolyan lehetősége volt megragadni az engesztelő áldozat igazságát, mint Ábelnek. Isten őt is ugyanúgy hívta és szerette, de Káin nem élt ezzel a lehetőséggel – János apostol levele szerint azért, mert Káin a „gonosztól volt” (1 Ján 3:12), a Sátán megérintette a szívét.

Amikor a Sátán egy embert megbélyegez magának, olyan keménység jön létre a szívében, hogy ha maga Isten jelenne meg előttük, többé akkor sem hinnének neki.

Sokszor kérdezik ennek kapcsán, hogy igazságos-e ez Istentől, Pál viszont pontosan arra figyelmeztet, hogy nem áll jogunkban számon kérni az Alkotónkon azt, hogy kit mire és miért rendelt.

Az emberiség többségi része nincs determinálva, vagy predesztinálva ebben a kérdésben, hanem szabadon dönthet arról, hogy elfogadja-e Isten kegyelmét, vagy nem – azonban el kell fogadunk azt, hogy vannak determinált lények.

 

 

Az Ige Ézsuval kapcsolatban is megjegyzi, hogy míg Jákobot szerette Isten, addig Ézsaut gyűlölte. Ez a momentum a mai napig alapjaiban meghatározta a közel-keleti történelmet.

Taníts meg arra, amit nem tudok

Miért alakította ezt így Isten? Mi, emberek, nem tudjuk átlátni az ő hatalmas bölcsességét.

Ezekben a kérdésekben a legbölcsebb dolog azt mondani, mint Jób: Egyet szóltam, Uram, de többet nem szólok, taníts meg arra, amit nem tudok.

Az „örök rendet” és harmóniát az univerzumban ugyanis nem csak bolond, hanem bölcselkedő, tudatlan beszédekkel is meg lehet zavarni – erre hívta fel Isten Jób figyelmét is (Ki az aki zavarja az örök rendet tudatlan beszéddel?). Amíg az ember azt gondolja magáról, hogy bölcs, gyakran éppen ezek a bölcseletek választják el az igazság megismerésétől. Az istenfélelem lényegéhez ezért hozzátartozik az is, hogy mindig tanítható emberek maradjunk.

Az elhívás tehát nem az ember érdemein alapul, hanem Isten szuverén választásán, és konkrét feladat elvégzésére is szól, amiben viszont már nekünk is van felelősségünk: milyen minőségben végezzük el a ránk bízott feladatot. Ebben nyilvánul csak meg igazán az ember érdeme. Ezért azok, akiken Isten kiválasztása van, legfeljebb csak addig tudnak „elszállni”, amíg bele nem ütköznek abba, hogy milyen felelősséget jelent ez.

 

 

Ezt a felelősséget Izrael és Pál apostol is mélyen átélték:

„Mert ha az evangéliumot hirdetem, nem dicsekedhetem, mert szükség kényszerít engem. Jaj ugyanis nekem, ha az evangéliumot nem hirdetem.” (1 Kor 9:16)

A karizmatikus lélek

„… mielőtt az anyaméhből kijövél, megszenteltelek…” – ez a mondatrész szintén Jeremiás szellemére vonatkozik, ezt a részét szentelte meg Isten. A lélek ekkor még nem volt megszentelhető állapotban, hiszen a lélek alá van rendelve a fejlődésnek és a növekedésnek, amit a szellem energizál.

Az ember lelke a születéstől a halálig egyfajta növekedési pályán halad, a szellem pedig ennek a tartóoszlopa. Az erős szellem határozza meg a lélek erősségét is.

A pogány kultúra, különösen annak mai, modern formája sajnos nem ápolja megfelelő módon a lelket, sőt, szenvedélyfüggőségekbe taszítja, tehát nem megoldja a problémákat, hanem újakat hoz létre az emberekben.

A bor és a tudatmódosító szerek kezdetektől fogva a legtöbb pogány kultúra kreatív erejének forrásaként szolgáltak.

Homérosz és már neves alkotók is lejegyezték, hogy a nagy alkotások előtt alkohollal, vagy különböző anyagokkal hozták magukat önkívületi állapotba, hogy még inspiráltabbak legyenek.) Számos modern művész – költők, zenészek, tsb. – élettörténetében is visszaköszön, hogy a drogok által tudták állandóan felülmúlni önmagukat.

 

Ugyanakkor, miközben ezek az emberek remekműveket alkotnak, ami az utókor emlékében tartja őket, az őket körülvevő emberek életére és lelki-fizikai egészségére nézve ártalmasak. A legtöbb korszakalkotó rock zenész például a személyes kapcsolataiban kibírhatatlan természetű volt és a közvetlen környezetükben szenvedtek tőlük az emberek.

Az egyetlen kultúra, amiben nem volt szükség drogokra az inspirált kreativitáshoz, az a bibliai kultúra. Amikor a Szent Szellem felken valakit egy feladatra, ahhoz a szükséges kreatív erőt is biztosítja, így a felkent emberek környezetének sem kell kárt szenvednie az elhívástól.

A bibliai szemlélődés

A bibliai kultúrában az inspirálódás egyik jellegzetes formája és egyben forrása az úgynevezett „szemlélődés”. Amikor szellemi emberek szemlélődnek és elcsendesednek, a Szent Szellem megeleveníti nekik a teremtett világ igazságait és megtelik a szellemük ismerettel. Ezen túl, a szemlélődés során az ember nem saját magára figyel, hanem kifelé nyitott a figyelme, más dolgokra irányul.

Sok keresztény ember legnagyobb problémája abból fakad, hogy a figyelmét teljesen lekötik a saját problémái és amíg csak magával van elfoglalva, felemészti a saját lelkét. Pedig a Szent Szellem egy rajtunk kívül álló személy, ha folyton magunkban keressük a megoldást, akkor nem fogjuk megtalálni őt. Ha viszont csendben maradunk, elmélkedve, szemlélődve imádkozunk, a Szent Szellem is megmozdul, és felhozza bennünk a gondolatokat, ismereteket, megoldásokat.

 

IFrame

Tóth Petra | 2020. 01. 14.