Isten a Szeretet

#bizonysag
Takács Benjámin | 2020. 01. 25.
Interjú Cseke Lídiával
Hogyan birkózik meg egy fiatal tinédzser azzal, provokálják a hitéért? Hogyan lehet ezen túllépve aktív, szolgáló életet élni? Hogyan vállald fel a hitedet? Cseke Lídiával, a Szent Pál Akadémia végzős hallgatójával, és a Jótevők aktivista csoport egyik csapatvezetőjével beszélgettünk a megtéréséről.

Mióta veszel részt ilyen aktívan a különböző szolgálatokban?

Tizenhat évesen fordult rá a szívem először arra, hogy Istennek akarok szolgálni. Amikor eljöttem a gyülekezetbe, azt láttam a barátaimon, a régi osztálytársaimon, és a többi emberen, hogy mindenki a helyén van, szolgálja az Urat. Én ekkor aktívan kézilabdáztam, ami miatt majdnem minden alkalommal csak az istentisztelet végére értem oda. Közben sóhajtozva néztem, hogy „bárcsak én is hozzá tehetnék mindehhez!” Emiatt sokszor elgondolkodtam azon, hogy abbahagyom a kézilabdát, mert ugyan szerettem, de nagyon sok időt vett igénybe. Nekem valahol itt kezdődött el az első odafordulásom Isten felé. A kézilabda egy mentsvár volt nekem, azt hittem, hogy ez tesz engem különlegessé. Amikor az emberek megtudták, hogy élsportoló vagyok, rögtön minden addigi témával felhagytak és a sportról kezdtek el velem beszélni - ami nem volt éppenséggel a kedvenc témám - de végül valahogy hozzászokott a személyiségem, hogy ettől vagyok valaki az emberek szemében.

Volt benned egy bizonyítási vágy?

Igen, lehet. Konkrétan, mielőtt abbahagytam a kézilabdát másfél évig ment bennem egy huzavona, hogy mit is döntsek. Mindig mondtam a barátnőmnek, hogy „úgy abba hagynám a kézilabdát”. Egyszer ehhez még hozzá is tettem, hogy „de akkor mitől leszek értékes, különleges?” Ő egyből mondta is, hogy ne butáskodjak, nem az élsport tesz engem értékessé vagy különlegessé! Akkor fel se tűnt nekem, hogy milyen súlyos mondatot mondtam ki…

Végül hogy döntöttél?

Két év hezitálás után végül abbahagytam a kézilabdát, tizennyolc évesen.  A világ legboldogabb emberének éreztem magam, amikor beállhattam a ruhatár szolgálatba, (az istentisztelet előtt működő ruhatárba, mint önkéntes – szerk. megj.) mert végre szolgálhattam.

Tekerjünk egy kicsit vissza a történetben: Abból, hogy, valaki, aki tizenhat évesen már azon gondolkodik, hogy szolgálni akar valamit, arra lehet következtetni, hogy már valamilyen szintű Isten-ismerettel rendelkezik, illetve valamilyen érintése volt Istentől, hiszen keresi a lehetőséget, hogy kifejezhesse a Teremtő iránti szeretetét. Honnan jött neked ez az elhatározás? Milyen impulzusok indítottak erre, keresztény családba születtél?

Igen, a szüleim egy évvel az első gyermekük születése előtt befogadták Jézus Krisztust a szívükbe, és elkezdtek rendszeresen járni a Hit Gyülekezetébe, így mind a négyen keresztény neveltetést kaptunk a testvéreimmel. Nagyon jó környezetben neveltek fel, ahol a Biblia, és a dicséret szeretete, maga a gyülekezetbe való járás, az Isten népéhez való tartozás atmoszférája volt jelen az otthonunkban. A két nagytestvéremmel együtt tizenéves korunkban kezdtük el a saját útkeresésünket. A nővérem kezdte el először, ő tinédzser korában úgy döntött, hogy elfordul a kereszténységtől.

Én is megpróbáltam őt követni ebben, de ugyanakkor egy ellenpélda is volt számomra. Egyszerre vágytam arra, ahogy ő él, és tudtam azt, hogy én nem tudnék így élni.

Nagy csoda volt számomra, ahogy aztán visszatalált az Úrhoz, mert a nem hívő férje beszélte rá a nővéremet arra, hogy próbálják meg az életet Istennel.

Isten jósága mindig meglepi az embert.

Igen, nagy kárpótlás volt a szüleimnek, hogy tizennégy év után újra Istenhez fordult a gyermekük. Ráadásul Dáviddal - a nővérem férjével – együtt, így a szüleim dupla áldást kaptak. Most már egy helyett két gyermekük van, akik nagyon hűségesen szeretik Istent.

És hogyan alakult ez nálad?

A Bornemiszába jártam az általános iskolás éveimben, ekkor már a Ferencvárosban is sportoló voltam. A suliban levő keresztény közeg nagyon sok jót adott nekem, és rengeteget jelentett akkor számomra - annak ellenére, hogy nehezen elviselhető, infantilis fiatal voltam, és az osztálytársaim felé nem mutattam ki, hogy mennyire számít a véleményük. Mindig egy közömbös arcot mutattam nekik, ha a véleményüket tudatták velem. A nyolcadikos ballagáskor év végén volt egy értékelés, ahol mindenki írt egy-egy mondatot egymásról, és a sok „kedves”, „aranyos”, „mosolygós” tipikus megjegyzés mellett volt egy, ami szerintem a legpontosabban leírja, hogy milyen is voltam én: „tud kedves is lenni”, azaz legtöbbször cinikus, csúfolódó, infantilis, néha káromkodó, tiszteletlen, hebrencs tinilány voltam. Mindennek ellenére mindkét oldalról vágytam az elfogadásra. A keresztények között úgy éreztem, hogy sugárzik belőlük az elfogadás, ezzel szemben a csapattársaimból nem ez sugárzott ki, pedig megpróbáltam hozzájuk igazodni, de a káromkodás kilógott a számból, mint egy gereblye, amikor úgy próbáltam meg viselkedni, ahogy ők, az sem állt jól nekem.

Jótevők

Ezt észre is vették rajtad?

Igen, látták, hogy erőltetett a stílusom. Én is minden áron kapcsolatot akartam egy világi fiúval, de semmi nem jött össze - hála Istennek -, tényleg nem állt jól nekem az a stílus, amit ott felvettem. A szívem teli volt vágyakkal, sokkal jobban húztam a világi csapattársaim felé, de végül győzött a keresztény osztálytársaim hozzáállása felém, és úgy voltam vele: „hát, ha itt elfogadnak, akkor ide jövök.” Az első döntés bennem ez alapján alakult ki.

Ekkor a változás is elindult benned?

A nyolcadikos évem már egy határozott döntés alapján kezdődött el, hogy akkor én mostantól keresztény vagyok a szó legszorosabb értelmében. Meg akartam javulni.

Önerőből?

Hát igen, ezért a kezdeti időszakban nem is voltam túl sikeres a „megjavulni” témában, pedig tényleg szívemből vágytam arra, hogy jó ember legyek, tiszta legyek, és hogy jó kapcsolatom legyen Istennel. Kilencedik osztálytól tizenegyedikes koromig felületes kapcsolatom volt az Úrral. Ragaszkodtam a bibliai értékrendhez, de éreztem, hogy ez nem csak ennyiből áll. Anyukám a munka miatt minden reggel korán kelt, és hallottam, ahogyan hangosan imádkozik. Tizenhét éves koromban eldöntöttem, hogy én is felkelek anyával imádkozni reggelenként. Fél éven át felkeltünk reggel öt órakor, utána megváltozott a munkahelyi beosztása, így egy órával tovább aludhatott. Én továbbra is tartottam az ötórai kelést, és egyedül imádkoztam már.

Egy csütörtöki reggel, amikor dicsértem az Urat, legnagyobb meglepetésemre könnybe lábadt a szemem, és éreztem Isten jelenlétét. Meg voltam döbbenve.

Addig is éreztem az istentiszteleteken ezt az érzést, de hogy otthon az én szobámban, az én kis pici imámra Isten ugyan úgy válaszol, mint a több ezer főnek az együttes imádására… ez lenyűgözött. Az volt az első személyes bizonyosságom, arra hogy Isten valóságos és személyes is.

Ez volt az a pont, ahol átfordult benned ez?

Igen, innentől teljesen más minőségbe lépett az életem. Addig is szerettem imádkozni és Bibliát olvasni, de ez után a reggel után a nappal együtt keltem fel én is, és minden reggel rajongtam az Úrért. Ez az érzés Isten felé szinte az összes napomat áthidalta.

Hogyan kell ezt egy nem hívő embernek elképzelnie, vagy egy olyan embernek, aki hisz Istenben, de nem imádkozik, nem olvas Bibliát, nem él gyakorló módon keresztény életet, vagy nem tudná elmondani magáról, hogy személyes közössége van Istennel. Mit jelent ez számodra?

Az aktív, imádkozó élet, az Isten Igéjéhez való hűség, és a gyülekezetbe való járás, ezek számomra biztonságforrás, ami nem hagy beleszürkülni az életbe. A legváratlanabb és legsivárabb helyzetekben is ez az örömforrásom, a reménységem alapja, a jövőm biztosítéka, a személyiségem karbantartója. Így az egész élet igazán kalandos, harcos, győztes. Megéri hűséggel megpróbálni!

Tagja vagy a Jótevős megmozdulások csapatvezetői team-jének. Mi inspirált abban, hogy az emberekkel beszélgess az utcán Istenről?

Mindig is szerettem beszélni Istenről és a keresztény erkölcsről. A kézilabdás csapattársaimmal sok lehetőségem nyílt erre. Nagyon szerettem, ez volt a kedvenc témám. Mivel a Jézus Krisztus megváltó munkájáról csak nagyon alapismereteim voltak, ezért inkább a keresztény erkölcsről és az imádkozás, a Biblia-olvasás hasznosságáról beszélgettem velük.

Interjú közben

Hogyan fogadták az álláspontod?

Az első három évben abszolút nem fogadtak el. Cikiztek mindennel, amivel lehetett, például megtalálták a Bibliámat, aminek az oldalára rá volt írva, hogy: „Jézus szeret!”. Egyik meccs közben, a felsőbb évesek a Bibliámat lóbálva kiabáltak le a pályára: „Lidi, Jézus szeret!” Ez nagyon rosszul esett nekem, el is sírtam magam a pályán. Volt még egy gúnynevem - amit fogalmam sincs, hogy honnan vettek, lehet ez is valahova bele volt írva a Bibliámba – szóval: rávették a focista fiúkat, hogy mondogassák azt nekem, gúnyos hangon, hogy „Jeruzsálem”. Bár, ha belegondolok, ezek legyenek a legrosszabb cikizések, amik érnek. Most nevetünk ezen, de akkor nem esett jól.

Azért, mert tudtad, hogy ennek a szekálás volt a célja?

Igen, meg ekkor még nem is tudtam annyira, hogy mit akarok. Ezek voltak a menő emberek, akik szemében én csak egy béna vallásos lány voltam. Mindig is kikértem magamnak, hogy én nem vallásos ember vagyok, hanem Istenben hívő és Bibliát olvasó ember - annak ellenére kértem ezt ki magamnak, hogy magamban még abszolút nem tudtam, hogy mit választok. De hála Istennek beigazolódott a csapattársaim cukkolása: Jézus tényleg szeret. És végül Istent választottam.

Ez volt az első három év hangulata?

Igen, egy ilyen utálat vett körül. Abba is akartam hagyni a kézilabdát, de a szüleim nem engedték. Ez akkor nagyon zavart, de ha akkor hagyták volna, hogy abbahagyjam, akkor vesztesként jöttem volna ki a helyzetből, így hálás vagyok a szüleimnek a marasztalásukért. Jézus viszont tényleg szeret, és meg tudott változtatni. Konkrétan, ahogy tizenhat évesen elhatároztam, hogy megtérek és ezt vállalom, onnantól mintha az egész Fradiban is megváltoztatták volna az atmoszférát. Pont abba a korosztály csapatba vittek fel, ahol a szekálóim voltak. Az edző nagyon értékelt, a lányok is teljesen máshogy viszonyultak hozzám, elkezdtek jófejek lenni. Az utolsó három évem a Fradiban teljesen győztes időszak volt. A legtöbb csapattársammal tudtam valamilyen szinten beszélni a hitemről. Amikor abbahagytam a kézilabdát nagyon hiányoztak nekem, a végére abszolút megszerettem őket.

Ezek után, gondolom nem volt nagy nehézség neked az utcán beszélni Istenről.

Nagyon lelkesen és örömmel csináltam. Első körben inkább - amit már említettem - az Istennel való kapcsolat, vagy önmagában a kereszténység volt a kedvenc témám. Már egy éve jártam ki az utcára evangelizálni, amikor a közös imádkozásnál valaki úgy imádkozott, hogy: Uram, mi még meg sem voltunk, de Te már tudtad, hogy meg fogsz menteni minket. Ez nagyon megérintett. Az évek során egyre jobban beértek bennem ezek az érintések, és egyre jobban tudtam szívből szívbe beszélni Jézus Krisztus személyéről, megváltói művéről.

Szeretem az embereket, nagyon sok érték van bennük, és ezért is szeretem az utcai evangelizációt.

Milyen problémákkal találkozol a leggyakrabban, amik elválasztják az embereket Istentől?

Sok ember nem tudja elfogadni saját magát értékesnek, ez nekem is sokáig problémát jelentett. Pedig az ember önmagában is érték. Sokat gondolkodtam ezen, és egy evangelizációs táborban egy tizenhat éves lány elmesélte nekem a megtérését. Sugárzott belőle, hogy teljesen el tudja fogadni, hogy őt Isten mennyire szereti, pedig tizenkét éves korában még az öngyilkosságot tervezte. Miközben mesélt, volt egy ilyen mondatat „Egy ilyen hatalmas Isten, miért foglalkozna velem, egy ilyen pici lénnyel?” Ez egy nagyon jól megfogalmazza azt, amit szerintem nagyon sokan éreznek. Én is féltem, hogy engem Isten nem szeret, vagy még ha szeret is, de biztos, hogy ignorál, figyelmén kívül hagy, mert túl pici vagyok és nem ér rá velem foglalkozni. De rájöttem, hogy ez nagyon nem így van. Isten nagyon szeret. Több év kellett nekem, hogy rájöjjek, de Isten Igéje szépen lassan meggyőzött arról, hogy a világmindenség Ura személyesen szeret engem.

Ez egy folyamat.

Igen, pontosan. Megtértem tizenhat évesen, hálával tekintek vissza arra, hogy folyamatosan, az évek alatt mennyi mindenen átkísért a szeretete. Nem hagyott magamra, mindig győztes lehettem és hitem szerint leszek is Vele.

Takács Benjámin | 2020. 01. 25.