Isten hűséges marad

#fordulat
#bizonysag
Takács Benjámin | 2020. 06. 28.
Interjú Kérdy Áronnal
Egy keresztény családban felnőtt fiatalnak is megvannak a maga kihívásai, és időbe telik az is, hogy meg tudja ragadni a saját hitét. Mitől válik élvezhetővé az imádkozás? Miért is olyan izgalmas a keresztény élet? Kérdy Áronnal beszélgettünk, aki őszintén mesélt istenkereséséről.

Mint keresztény közegben felnőtt fiatal, mondhatjuk rólad azt, hogy már gyerekként megkaptad azokat az impulzusokat a szüleidtől, amelyek segítettek abban, hogy az identitásod részévé váljon az istenkeresés?

Igen, a szüleim a gyülekezetben ismerték meg egymást, egyikük 1, másikuk 2 éves keresztény volt ekkor. Amikor összeházasodtak, eldöntötték, hogy a gyermekeiket úgy szeretnék felnevelni, hogy ne csak szimplán keresztények legyenek, hanem élvezzék, szeressék is ezt az életmódot. Az egyik vezérfonaluk tehát az volt, hogy szeretetben neveltek fel minket, és ezzel nagyon jó alapot adtak nekünk az életben. Én és a két öcsém is nagyon szeretjük Istent és az embereket - mondhatni a születésünktől kezdve. Meghatározó gyerekkori emlékeim voltak, amikor az otthonunkban házicsoport működött, és az emeleti lépcsőről kukucskálva lestem, mi történik: hogyan imádkoznak emberek, hogy dicsérik Istent.

Ebből kifolyólag már nagyon kicsiként megérintett annak a ténye, hogy van egy megmagyarázhatatlan természetfölötti. Nem érti ekkor még az ember, hogy mi ez pontosan, csak érzi, hogy ott van egy jó atmoszféra, van valami plusz.

Ez egyfajta intuitív érzés volt, nem?

Abszolút. Azt éreztem, hogy elfogadnak, szeretnek, és minden jó. Ez a benyomás nálam nagyon fiatalon megtéréshez vezetett. Amikor első osztályos lettem, éreztem, hogy az Úr hív engem. Szokásos vasárnapi istentisztelet volt, elhangzott a megtérésre felhívás, én pedig éreztem, hogy Isten erőteljesen vonz magához.

Áron

Mondtam apukámnak: „Figyelj apu, én most kimegyek előre, mert érzem, hogy hív az Úr.” Ő pedig mondta, hogy persze, és kikísért. Elmondtam a megtérők imáját, utána Surjányi Csaba (a Hit Gyülekezete lelkésze - szerk. megj.) imádkozott értem. Ekkor rám szállt a Szent Szellem, és azóta tudok nyelveken szólni. Nekem ez a megtapasztalás nagyon fiatalon jött, és talán ez volt az, ami később nem engedte, hogy nagyon mélyre, messzire elsodródjak. A Szent Szellem beül mindig jelezte, hogy mi a helyes, és mi nem. Mindemellett létre tud jönni egy kettősség az emberben, hogy van Istennel kapcsolata, de közben érzi azt is, hogy meg van kötözve bizonyos dolgokkal.

Függő, miközben tudja mi a jó, és a jót akarja megtenni, de az a borzasztó, hogy mégsem tudja, mert nem képes legyőzni a benne levő rosszat a saját erejéből.

Elkezdtem az első osztályt, nagyon jó tanuló voltam, szerettem suliba járni. Egyre komolyabban kezdtem el focizni is. Tudni kell rólam, hogy dongalábbal születtem, befelé álltak a lábaim, külön csoda volt, hogy egyáltalán járni tudtam. Anno volt egy olyan típusú családi pótlék, amely azoknak járt, akiknek a gyermeke nem tud jól járni, de egy ponton a szüleim eldöntötték, hogy ezt lemondják, mert nem akarták elfogadni annak a tényét, hogy rendellenességeim vannak. Ezután csodálatos módon rohamosan javulni kezdett a lábam állapota és a járásom. A szüleim ezt látva eldöntötték, hogy sportoljak, mert ez még jobban megerősít majd.

Így kezdtél el focizni?

Igen, viszont annyira jól ment nekem és a tesóimnak, hogy elgondolkoztak a szüleim: akár komolyabb szinten is kipróbálhatnánk magunkat a sportban. Ötödikes koromra heti nyolc edzésem volt, plusz néha az öcsémék edzésén is részt vettem, így volt, hogy heti tíz-tizenkét alkalommal mentem focizni. Emellett persze továbbra is jártam iskolába, tanultam.

Áron

Ez nem volt kihatással a jegyeidre?

Nem, képzeld, de már egész fiatalon nagyon ki volt centizve az időm. Reggel hatkor kelés, edzés, onnan suli, azután délutáni edzés, tesómék edzése alatt megírom a leckém… Nagyon ki volt ez találva, bár így utólag fogalmam sincs, hogy mindezt hogy tudtuk összehozni. Viszont ahogy egyre intenzívebbé vált a foci az életemben, illetve ahogy jött a kamaszkor, a keresztény életem akarva akaratlanul passziválódott.  Egy focis bandát nem tudom, be kell-e mutatni, de ott mindent keresnek idő előtt. „Ú, nézzük meg milyenek a csajok!” „Próbáljuk ki ezt a cigit!” stb. Én ezeket nem próbáltam ki, de volt valami, amit sajnos én is elkezdtem velük nézni: ezek voltak a pornográf tartalmak.

Ekkor, ötödikesként elindult bennem egy óriási nagy őrlődés, nagyon-nagyon szégyelltem magam. Tudtam mi az igazság, tudtam, hogy bűn, amit teszek, de nem tudtam kiszabadulni a csapdából. Ez azért is volt rossz, mert én voltam az osztály egyik hangadója, mindenki figyelt arra, amit mondok. A tanárok mindig mondták: „Na az Áron egy jó gyerek, úgy kell csinálni a dolgokat, mint ő!”.

Ezt nagyon kellemetlenül éltem meg, mivel belül tudtam, hogy mindenkit megvezetek, a tanáraimat, szüleimet is beleértve. Egyedül én voltam tisztában a saját állapotommal, hogy amiben benne vagyok az nem helyes.

Próbáltam saját erőmből kijönni, „jó, akkor most egy hétig nem csinálom… két hétig nem…” stb., Amikor megtérő ima volt az istentiszteleten, a helyemen én is elmondtam, hogy „na, most megváltozom”. Elmentem vízkeresztségre is, hátha az segít. Bizonyos dolgokban segített is, sok mindent megértettem, a pornográfiával való küzdelemben viszont nem tudott megszabadítani ez sem. Ahol meg van kötözve az ember, ott a bűnvallás segít, illetve a démonoktól való szabadulás. Így telt ötödiktől nyolcadikig az életem. Nyolcadikos koromra már nagyon el voltam keseredve, hogy nem tudok megváltozni. Ekkor viszont új bibliatanárunk lett Füzér Norbert (a Hit Gyülekezete lelkésze - szerk. megj.) személyében, mi voltunk a legelső osztálya.

Természetesen Biblia tantárgyból is megkaptam az ötöst, félévzáráskor azonban éppen Németországban fociztam, amiről ő is tudomást szerzett. Ott kint nagyon elszomorodtam, hogy már megint mit csinálok, nézem velük a pornót és hasonlók. Amikor hazajöttem, Norbi megkérdezte tőlem: „Fiú, te vagy az, aki fociztál Németországban?” Két órán át úgy beszélt a fociról, ahogy még sosem hallottam róla. Nem hittem volna, hogy a futball és a szellemi dolgok között bármilyen összefüggést lehet találni. Nekem két külön világ volt a gyülekezet és a foci. Az, hogy lehet úgy élni a keresztény életet, hogy a focit is bevonom az istenhit alá, nagyon megérintett. Eközben még mindig ott volt a belső őrlődésem, és akárcsak Ádám és Éva, én is elrejtettem magamat Isten elől.

Áron

Hogyan sikerült végül kimásznod ebből az állapotból?

Két dolog segített nagyon. Az egyik, hogy Norbi év vége fele megkérdezte, hogy „Fiúk, kinek van szüksége bűnvallásra?” Többen feltették a kezüket, és hát én is. Tudtam, hogy én hányadán állok a dolgokkal, és azt is, hogy az osztálytársaimhoz képest nem voltam szent. Ez volt az egyik esemény, ami megadta az első nagy löketet, a másikat pedig az, hogy egy karizmatikus katolikus neveltetést kapott barátom ugyanaz miatt őrlődött, mint én. Ő végül elmondta a szüleinek, mert nem bírta tovább, elmondta, hogy mi ezekben a focitáborokban pornót néztünk. A két anyuka aztán elbeszélgetett, és az én anyukám aztán megkérdezte tőlem is, hogy „Áron, tényleg? Te is benne voltál?” Ekkor már én sem tudtam magamban tartani, elkezdtem zokogni, hogy igen. Addig titkoltam mindenki elől, soha nem buktam le, soha nem nyitottak rám. Annyira gonosz dolog, hogy soha nem akkor nyitottak be, amikor jó időzítés lett volna, és lebukok.

Zokogtam anyukám előtt, hogy igen, ezt szoktam nézni, de nem vagyok rá büszke, nem akarom, hogy ez az életemben legyen. Mondta, hogy: „Oké, akkor el kell menned bűnvallásra.”

Szerencsére nyár végén Norbi tudott is fogadni, és a bűnvallásban minden, ami négy éven át a szívemet nyomta, kijött belőlem. Utána az volt az érzésem, hogy teljes tiszta lettem, megtisztultak a gondolataim és az életérzéseim is. Norbi aztán megkérdezte: „Na Áron, jó az Úr?”, én pedig ott álltam, aztán lehuppantam a földre, és csak nevettem, élveztem, hogy ott van az Úr. Úgy istenigazából elkapott a Szent Szellem öröme. Éreztem, hogy Isten szeret, és átölel, úgy kiáradt a Szelleme, hogy a jelenlévők is velem együtt nevettek.

Ekkor indult el a helyreállás az életedben?

Igen, eldöntöttem, hogy ha ilyen nagy erőbedobással tudtam csinálni a focit, és engem ennyire szeret az Úr, hogy mindent megbocsát, és nem is emlékezik meg a bűneimről, legalább ugyanígy fogom követni Őt. Volt egy elmaradásom, négy évig önszántamból nem olvastam a Bibliát. Kapóra jött, hogy az iskolába harminc-negyven perc volt az út, így ezt kihasználva végig Bibliát olvastam, kijegyzeteltem a Példabeszédek könyvét, és közben ledöbbentem, hogy: „Mi, ilyenről is van szó a Bibliában? Azta!” Csomó mindent ekkor fedeztem fel, és mai napig profitálok azokból az igékből, amiket ekkor tanulmányoztam. Szerencsére a barátaim nagy része szintén ekkor kötelezte el magát az Úr mellett, így kialakult egy nagyon jó évfolyam.

Áron

Szóltunk Gyurkó Tamásnak (a Hit Gyülekezete ifjúsági lelkésze - szerk. megj.), hogy szeretnénk imaalkalmakat tartani. Éreztük, hogy jó lenne a közösségi ima, de semmi gyakorlatunk nem volt benne. Reggel hétre ment be mindig az osztályunk imádkozni; ahogy egy kisgyerek még dadog, nem tud olyan jól beszélni, körülbelül így imádkoztunk mi is, mert kisgyerekek voltunk még az Úrban. Aztán szép lassan belejöttünk, és nagyon megszerettük az imaalkalmakat. Nagyon izgalmas élmény, amikor érzi az ember, hogy az imáját felkeni a Szent Szellem. Annyira megtetszett nekünk, hogy utána elkezdtünk egyre több és több embert hívni más osztályokból is. A végén eljutottunk oda, hogy a hét minden napján volt imaalkalom, és minden nap egy másik ifjúsági lelkész vezette ezeket. Péntek reggelenként dicséreteket énekeltük, az ifi zenészcsapattal. Ez mind abból a kicsi magból indult, amit elkezdtünk.

Aki a kicsin hű, azt az Úr megáldja, és folyamatos fejlődést ad. Minden egyes lépéssel közelebb kerül az ember az Istenhez, az Ő szeretetéhez, és aztán ez létrehozza azt, hogy ezt a hatalmas szeretetet az ember tovább akarja adni, hogy más is megtapasztalja, átélje, hogy mennyire jó Bibliát olvasni, imádkozni.

És az egyetemen ez hogyan folytatódott?

Hát ezt a lelkesedést továbbvittük oda is, szerveztünk az egyetemen imaalkalmakat, ekkor már sok vidékről Pestre érkezett keresztény fiatal is becsatlakozott, akik tanulni jöttek fel, és alig ismertek valakit a fővárosban, de így egyből bekerültek egy jófej, erős keresztény társaságba. Nekem nagyon meghatározó élmény volt látni, hogy Isten kit hogyan érint meg, és hogy ez a kedves szelíd hang megszólíthat bárkit.

Lehet, hogy a megtéréshez vezető út mindenkinek más, de Isten mindenkit hasonlóan hív. Mindenkinek az a dolga, hogy reagáljon rá. Lehet, hogy nem élt át az ember nagy drámákat, de attól még ugyanúgy szüksége van Istenre. Igazából mindenkit a Szent Szellem tanít meg arra, hogyan kell járnia az úton. A második generációs fiataloknak is van útkeresése, más feladatunk van, mint ami a szüleinknek volt, de vezet bennünket az Úr, és megmutatja, mik azok a területeket, ahova nekünk kell bemenni. Isten hűséges marad, ez egy életre szóló élmény. Eleshet az ember, de az Úr akkor sem hagyja el, és felemeli az embert.

Takács Benjámin | 2020. 06. 28.