Isten elhívásai


megbánhatatlanok

#fordulat
#bizonysag
Takács Benjámin | 2020. 06. 14.
Interjú Fedor Zoltánnal
Kilencen voltak testvérek, de mégis egyedül érezte magát, kamaszként az illegalitásban találta meg a lázadás útját, de végül mégis a Teremtőnél kötött ki. Fedor Zoltánnal beszélgettünk fordulatos történetéről.

Zoli, mesélnél nekem a történetedről?

Hát, kezdjük azzal, hogy milyen sokat változtunk az évek alatt: felnőttünk.

Igen...Neked a szüleid is keresztények, illetve ilyen neveltetést is kaptál?

Édesanyám egészen fiatalon ismerte meg az Urat, a születésem után nem sokkal követte ebben édesapám is. Kiskoromtól kezdve keresztény neveltetést kaptam, gyakorlatilag a Gyülekezetben nőttem fel. Hálás vagyok azért, hogy négy évet a Bornemisza Péter Általános iskolába járhattam (a Hit Gyülekezete iskolája - szerk. megj.), ötödiktől nyolcadikig. Szerettem oda járni, nagyon hálás vagyok az ott eltöltött évekért! Viszont a tanulmányaimat már egy másik középiskolában folytattam. Rólam azt kell tudni, hogy nagy családban nőttem fel...

Zoli

Hányan is vagytok testvérek?

Kilencen, és ami fontos, hogy egy apától, egy anyától - így egész a család - ami annak is köszönhető, hogy a szüleim annak idején megismerték az Urat. Ennek a családnak vagyok az elsőszülöttje. Nagyon hálás vagyok a nagy családért, nagyon sok pozitív hozadéka volt, és szerintem lesz is majd a jövőben, de sok nehézséggel is együtt járt, amit gyerekként is érzékeltünk. Hiányoltunk dolgokat, amiket másoknál láttunk, de nekünk nem voltak meg. Édesapám hét napból sokszor hetet végigdolgozott, édesanyám otthon volt velünk.

Az elmúlt pár évben realizálódott csak bennem, hogy mennyi erőfeszítés és kitartás kell egy ekkora család fenntartásához: minden tiszteletem a szüleimé!

Látom, hogy ez nem egy könnyű dolog, de a mai napig helyt állnak. Viszont kamaszként én is lázadni kezdtem.

Ez előtt ismerted már valamennyire Istent?

Jó neveltetést kaptam a szüleimtől, sosem volt kérdés számomra Isten létezése, mindig is tudtam, hogy Ő van. Tizenkét évesen el is mondtam a megtérők imáját, volt vízkeresztségem, és Szent Szellem keresztségem is, az más kérdés, hogy a személyes találkozás megvolt-e Istennel, de az biztos, hogy nem volt kérdés, hogy létezik. Ahogy teltek az évek, én is kamaszodtam, kezdtem elkanászodni. Nem találtam a helyemet; a nagy családban, tizenegy fő között is nagyon egyedül tudtam magamat érezni. Valahogy nem alakultak ki olyan baráti kapcsolataim, amiket másoknál láttam, nem nagyon járkáltunk össze senkivel, sokszor untam, hogy a saját tesóimmal kellett otthon lennem. Szerintem igényem lett volna egy hozzám hasonló korosztályú baráti társaságra. A házunk kicsi volt ennyi embernek, egy idő után hiányzott a privátszféra... Én nem úgy lázadtam, mint azok a második generációs fiatalok, akik teljesen el akarják szakítani a keresztény gyökereiktől magukat. Nem Isten ellen lázadtam fel tudatosan, hanem az otthoni körülmények nem tetszettek. Sajnos a kelleténél több vitás évet kellett átélnünk. A Gyülekezetet viszont továbbra is szerettem. Volt olyan, amikor az egész osztály előtt védtem meg egy tanárral szemben. Hálás vagyok azért, hogy akkor ez kérdés sem volt bennem, hogy megtegyem-e. Tanulni nem szerettem, lusta is voltam, nem tudtam megmaradni az iskolapadban a helyemen. Kifejezetten kedveltem viszont rajzolni, egy idő után nagyon bele is vetettem magamat, mivel kikapcsolt és nagyon élveztem. Így találkoztam a graffitivel is, középiskola elején kezdtem el vele foglalkozni. Pár év füzetbe rajzolgatás után már falra is festettem. Talán mondanom sem kell, hogy nem otthon próbálkoztam. Szép lassan belecsúsztam az illegalitásba. Közben az iskolában is összebarátkoztam hasonló érdeklődésű fiatalokkal. Örültem, hogy voltak akikkel együtt tudtam lenni. Itt visszatérve: ha nem is volt személyes kapcsolatom Istennel, de meg vagyok győződve arról, hogy a kegyelme rajta volt az életemen és megőrzött engem. Volt bennem kontroll, bizonyos határokat nem tudtam átlépni.

Zoli

Tudnál példát mondani?

A szubkultúrán belül talán többeknek általános, de én soha nem voltam hajlandó festéket lopni, illetve nem festettem bizonyos helyekre. Volt amolyan becsületbeli kódexem, ami mondjuk azért egy idő után elég gyenge lábakon állt. Ezenkívül is tartottam magam a keresztény értékrend nagy részéhez, nem csupán kényszerből. Az illegalitás mellett jött valami nagy probléma, ami mélyen érintette az én életemet is. Belekeveredtem, a pornófüggőségbe… Sajnos valamiért én úgy éltem meg, hogy otthon nem lehet beszélni a férfi és nő közötti kapcsolatról, szexualitásról. Valahogy nem is mertem odamenni a szüleimhez ezzel kapcsolatban. Utólag úgy gondolom, hogy ez a függőség nagy mértékben hozzájárult ahhoz,  hogy romlott a figyelmi képességem, ezt pedig a tanulmányi eredményeim, a szorgalmam romlása követte. A betűk rajzolását nem tartom teljesen értéktelen dolognak, csak akkoriban minden más feladatom helyett azzal foglalkoztam. Teljesen rabul ejtett, egy alternatív világ lett számomra. Olyan, mint az alkohol-, vagy a drogfüggőség: folyamatosan azon kattogtam. Egyre több dolgot kezdtem csinálni, ami előtte nekem nem fért bele. Összefutottam több underground figurával, és idővel jöttek a rendőrségi ügyek is. Az első ilyen alkalommal abban a tudatban festettünk egy falnál fényes nappal egy parkban, hogy oda lehet alkotni, csak aztán pár órával később valakinek nem tetszhettünk, és ránk hívták a rendőröket. Kis telefonálgatás után sikerült kideríteni, hogy ott nem lehetett volna festeni. Abból az ügyből hál' Istennek nem nagyon lett semmi. Normafán kellett szemetet szednünk, még örültek is nekünk. Pár hónapra rá következett a második ügyem, ahol már én terveztem meg az „akciót”. Olyat akartam csinálni, amit – úgy gondoltam - Magyarországon már rég nem csinált senki: egy vonatra akartam egy kimondottan nagy és színes rajzot festeni egyedül. Minden "ideális" volt, de sok óra munka után sem lettem kész vele, elindult a vonat. Ott nem kaptak el minket. Felmentünk Pestre az első vonattal, hogy lefotózzuk, amit csináltunk. Hajnali öt óra felé már nem volt kedvem semmihez, de a haverom még elkezdte festegetni a nevét a falakra, és megkérdezte, hogy nem akarom-e én is. Beadtam a derekam, és odaadta a festékszóróját, hogy utoljára felírjam a nevemet egy falra. Amikor belekezdtem volna, szólt, hogy nem messze látott valakiket. Nem érdekelt, ha valaki látja, hogy mit csinálok. Konkrétan négy-öt méterre állt tőlem egy civil autó, bekanyarodott mellénk, és két fiatal egyenruhás rendőrsrác szált ki belőle. Talán mosolyogtak is ránk, hogy „Mi újság?”, én pedig úgy éreztem, hogy nekem most annyi, az előző ügyem se volt még lezárva.

Nem is finomkodtak velünk, további egyenruhások jöttek, falhoz állítottak, megmotoztak, megbilincseltek, majd bevittek újra.

Ezt hogyan élted meg?

Nagyon rossz volt bent várakozni a cellában, nem érdekelt már semmi. A haverom már az utcán előre mondta, hogy mit hazudjunk majd, de én úgy voltam vele, hogy úgyis le tudnak nyomozni; van veszíteni valóm, de én mindenképpen az igazat akarom mondani. Mikor bejött a nyomozó, leordította a fejemet, fixen három nap fogdát helyezett kilátásba, kivéve ha elmondok pár dolgot, majd úgy beszélgetett velem, mintha mi sem történt volna… Jól végezte a munkáját. Fényképeket tett elém, nevekről kérdezett stb. Nem akartam senkit elárulni, bajba keverni, ezért nem mondtam senkire nézve semmi terhelőt, de részletesen beszámoltam az aznap esténkről. Mindig is normális életet szerettem volna, feleséget, gyerekeket, de nem ebbe az irányba haladtam. Kiengedtek, nem vittek fogdába, de kétszáz óra közmunkát kaptam, és később a MÁV is benyújtott egy csekket.Azt hittem, hogy nagyon fog rám haragudni édesapám, de csak bántotta, hogy nem szóltam, hogy mi lett velem. Ez meglepett. Utána jött a szokásos kör: a haverom elkezdett az "égbe magasztalni", hogy én milyen komoly voltam, és hogy bántak el velem a rendőrségen. Egy héttel később, ez a bizonyos srác és a baráti kör tudomást sem vett rólam. Minden szó nélkül megszakították velem a kapcsolatot, mert úgy vélték, hogy elárultam őket. Előtte sokfelé eljárkáltam velük, többszöri unszolásra kipróbáltam a füves cigit, mondván, hogy tudjam, hogy mire mondok nemet. Ez nagy butaság volt. Hála Istennek, egy négy-öt alkalom után tényleg nemet tudtam mondani, és nem szoktam rá a kábítószerre.

Feleséggel

Előtte is nagy ellenzője voltam, utána még jobban kiálltam ellene. Sok alkalom csúcspontja a füves cigi és a rossz bor volt, én meg csak azon gondolkodtam, hogy: „mit keresek itt?”

Hatalmas ürességet éreztem, a nagy semmit. Néha elgondolkoztam rajta, hogy ha én nem keresném őket, akkor ők talán nem is keresnének engem.

Nem esett jól a gondolat, mégis mentem ezekkel az emberekkel. Sokáig nem tudtam tőlük elszakadni, már nem volt akaraterőm hozzá. Ebben jelentett fordulópontot a rendőrségi ügy, hiszen hirtelen hátat fordított nekem a haveri köröm. Ez pár hónapig nagyon rosszul esett, de utána rájöttem, és azóta is így gondolom, hogy akkor az Úr szabadított meg tőlük. Isten fokozatosan elkezdett bennem munkálkodni. Egyszer mondtam az unokatestvéremnek, hogy tudom, hogy nem vagyok a helyemen, nem azt az életet élem, amit kellene. Isten kegyelmének tartom, hogy elkezdtek ilyen gondolataim lenni, mert magamtól nem jutottam volna el idáig, ebben biztos vagyok. Később az jutott eszembe, hogy van-e olyan ember, akire igazán számíthatok, és ha van, akkor én eddig miről beszéltem. Egy volt Bornemiszás osztálytársam neve jutott eszembe. Egyszer valamikor még az általános iskola után szülinapomra vett nekem ajándékokat. Családon kívül talán soha senki nem ajándékozott meg ezen a napon. Nekem elég volt ennyi, aztán elkezdtem újra  járni ifi istentiszteletre, és hónapokig úgy éreztem, hogy minden egyes üzenet nekem szól. Előtte is néha-néha elmentem, de akkoriban nem értettem, és nem is kötött le, amiről éppen szó volt. Megértettem, hogy miért is kell hátrahagynom az életmódomat, megvallanom a bűneimet. Újra imában az Úrhoz fordultam. Egy új élet kezdődött el bennem.

Tehát sikerült visszatérned az Úrhoz.

Igen, volt egy nagyobb kanyar, letértem az útról. Akár csak az emmauszi tanítványok, akik ellentétes irányba mentek, mint amit Jézus mondott nekik, és mikor megjelent mellettük a Messiás, velük egy irányba ment és beszélgetett velük sokáig, majd amikor eltűnt előlük, akkor felismerték, hogy kivel is találkoztak, és csak azután fordultak vissza a helyes irányba.

Jézus velem volt, mikor letértem az útról, nem hagyott el, és a megfelelő időben helyreigazított. Nem hagyta az Úr, hogy olyan határokat lépjek át, amelyek visszafordíthatatlan következményekkel jártak volna.

Nagyon hálás vagyok, hogy akkor azon az estén elkaptak, hogy vallomást tettem arról is, amiről igazából nem kellett volna. Kellemetlen időszakon mentem keresztül, de nekem a történet minden egyes kis részlete mindig bizonyság arról, hogy Isten terelgetett vissza a helyemre. Ki más tudott volna, csupa számomra akkor rossz dologból jót kihozni? Ő még ezt is a javamra fordította. Kihozott a bűneimből, elvette azok következményeit. Kiemelt a kilátástalanságból, a magányból, az elutasítottságból. Ha látok egy régi képet magamról, mindig megdöbbenek, hogy nem ugyanaz az ember néz vissza rám, mint aki ma vagyok.

Zoli a feleségével

Új barátokat is adott neked az Úr?

Igen, ezt az űrt is betöltötte teljes mértékben. Amikor elkezdtem újra Gyülekezetbe járni, sokan odajöttek hozzám, akiket látásból ismertem, akár a tesóim osztálytársai, vagy régi Bornemiszás osztálytársaim, évfolyamtársaim. Senki nem kérdezte, hogy hol voltam, mit csináltam, úgy ahogy a tékozló fiútól sem kérdezgette az apja, hogy hol volt, mit csinált, hanem egyszerűen csak örült neki, szeretettel fogadta. Engem is így fogadott mindenki, soha egy rossz szót nem kaptam senkitől.

Ez alatt az időszak alatt csatlakoztál a Jótevőkhöz? (a Hit Gyülekezete karitatív szervezete)

A Gyülekezet alsótekeresi táborától kezdve különféle gyülekezeti programokon át, mindenhol segítettem, ahol csak lehetett. Ezután csatlakoztam a Jótevőkhöz is: belekerültem a kellős közepébe. Elkezdtem aktívan részt venni és segédkezni, így hamar csapatvezető lettem ebben a szolgálatban. Többszáz emberrel találkoztam, kivétel nélkül mind értékes emberek. Közülük is sok barátot kaptam, akiket a mai napig nagyon szeretek.

Mindazt, amit én hiányként éltem meg, az Úr elképesztően sokszorosan bepótolta, olyannyira, hogy néha már elbújtam volna, hogy egy kicsit egyedül is legyek.

Az, hogy én ma itt lehetek, az Isten kegyelme. Sok ostobaságot csináltam, néha az életemmel is játszottam, de megőrzött engemet az Úr. Hálás vagyok neki, hogy kedvességet találtam előtte. Megajándékozott egy kedves feleséggel, akit nagyon szeretek. Azóta is csak egyre előrébb haladok.

Ha megengeded, szeretném megragadni az alkalmat arra, hogy kifejezzem a hálám elsősorban Istennek, aztán a szüleimnek, és minden embernek, akik bármilyen módon mellettem álltak és segítettek nekem!

Mindenkinek nagyon köszönöm!

Takács Benjámin | 2020. 06. 14.