Először is, arról kérdeznélek, hogy hogyan találtál rá Istenre?

Ez biztosan mindenkinél különleges módon történik meg. Nálam sem volt olyan egyszerű, mert egy vegyes (református-katolikus) családba születtem. Anyai ágon reformátusok voltunk – sajnos a magyar modellnek megfelelően anyai irányítású volt a családunk, ami egyébként teljesen szemben áll a Biblia üzenetével. Visszagondolva egyértelmű, hogy sokkal szerencsésebb lett volna a bibliai családmodell. Ez a református család a nyári szünetek idején egy alföldi kisvárosban lévő református templomba járogatott. A Biblia csak a polcon állt, de ez akkor még nem tűnt fel nekem. Soha nem láttam, hogy a szüleim, vagy a nagyszüleim Bibliát olvastak volna, vagy étkezés előtt megáldották volna az ételt. Csak katolikus nagymamától hallottam egy ima-formulát, amit én is szorgalmasan mondtam, míg a nagypapám meg nem halt. Akkor  abbahagytam, mert úgy láttam, hogy  nem hatékony. Ezekkel csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy nekem nem sok valóságosat adott a család tradicionális vallása.

Az egyetem alatt – még a kommunista rendszer idején - gyakran utaztam Erdélybe. Néhány egyetemi tanárom többször megkért arra, hogy vigyek el küldeményeket különböző személyeknek, többek között a Kolozsvári Református Teológiára is, így ott több teológiatanárral is megismerkedtem.

Miközben igazán tiszteletre méltó személyek voltak közöttük, azt nem igen láttam, hogy a vallás lényegi változást jelentett volna az életükben.

A saját református hitem pedig teljesen elégtelen volt arra, hogy tudjak uralkodni a bűneim fölött szexuális, érzelmi és más téren.

Visszatérve az Erdélybe való látogatásokhoz…

Igen, ez szorosan összekapcsolódik a megtérésemmel, egy teljesen véletlen eseménysorozat révén. Mivel gyerekkoromtól  udvariasságra neveltek, így az egyik utazás alkalmával, mielőtt leszálltunk volna a vonatról, a magaméval együtt mindenkinek a csomagját levettem a nyolcüléses fülkében – aminek ekkor én semmilyen jelentőséget nem tulajdonítottam. Aztán később a Magyar Tudományos Akadémia egyik kutatócsoportjának (a Közép-Kelet Európa kutatócsoport) tagjaként jelen lehettem egy debreceni konferencián. Akkoriban, 1988-ban jelent meg egy Erdély történetéről szóló kötet, ennek kapcsán rendezték ezt a konferenciát, aminek a szünetében odajött hozzám egy lány, és megkérdezte, emlékszem-e rá az erdélyi útról. Elmondta, hogy a vonaton én vettem le a csomagját. Mondtam, hogy „örülök, hogy így történt, de egyáltalán nem emlékszem...” Elkezdtünk beszélgetni, és kiderült, hogy ő ott, Debrecenben, éppen egy végzés előtt álló református teológushallgató.

Összebarátkoztunk. Sokat beszélgettünk a hitről, illetve a református egyházról. Elmesélte nekem, hogy nagyon kérte a debreceni református püspököt, ne helyezze ki őt szolgálatba, mert ő nem szeretne lány létére lelkész lenni, hiszen még nem volt férje, de ennek dacára kihelyezték.

Jó kapcsolat alakult ki, és meghívott a parókiájára. Mesélte, hogy kezdetben milyen lelkesen járta az utcát, hogy segítsen az embereken, de nem tudta olyan erővel mondani az evangéliumot, hogy az életük megváltozzon.

Együtt reggeliztünk a helyi kurátorral, azaz az egyházközség egyik funkcionáriusával, ő például egyházi tisztsége ellenére alkoholista volt és sajnos az is maradt. Tehát, itt is azt lehetett látni, hogy az emberek életéhez a tradicionális vallásosság nem sokat tud hozzátenni. A lelkészlánnyal való barátság viszont folytatódott.

Körülbelül mikor történt mindez?

Ez '89 elején lehetett. Én ekkor albérletben laktam Budapesten, az egyetemet már elvégeztem, és a már említett kutatócsoportban dolgoztam, amely a Közgazdasági Egyetemen volt. Egyszer azt kérdezte tőlem ez a lelkészlány, hogy amikor jön majd Pestre, mit szólnék hozzá, ha az egyik teológus barátnőjével együtt látogatna meg. Mondtam, hogy „hát persze, gyertek”. Arról volt szó, hogy este jönnek, de már tíz óra volt, amikor még nem volt sehol senki. Féltizenegy. Sehol semmi. Aztán mégis megérkeztek.

Miért ilyen későn érkeztek meg?

Akkor még nem árulták el honnan jöttek, de a budaörsi Hit Gyülekezete szombat esti istentiszteletén voltak. Hosszan beszélgettünk a hittel kapcsolatos dolgokról, egészen hajnalig. Nem emlékszem, miket mondtak.

Igazából az az öröm és lelkesedés ragadott meg, amely a lelkészlány pesti barátnőjének szavaiból sugárzott.

Amikor hazakísértem őket, ő felajánlotta, hogy még szívesen beszélgetne velem ezekről a dolgokról. Így aztán heteken át folytatódtak a beszélgetések. Ez készítette elő a megtérésemet.

Az is érdekes – valahogy így volt fentről időzítve a dolog –, hogy pont ezelőtt voltam egy nyári vallási táborban, amelyet a korabeli TEZÉ nevű mozgalom keretében szerveztek evangélikus fiatalok.  E tábor szellemileg nagyon kevert volt. Alapvetően protestánsok szervezték, de voltak benne ikonok, meg gyertyagyújtás stb. Ezt követően ősszel a tanszékvezető tanárnőmnek, R. Várkonyi Ágnesnek elújságoltam, hogy nyáron egyházi táborban voltam, mire kissé rémülten megkérdezte: „Csak nem a Hit Gyülekezete táborában?!” Emlékszem, kicsit megbotránkozva kérdeztem vissza: „Tanárnő, hogy tetszik ilyet gondolni?!” Aztán nem telt bele egy év sem, és megtértem – pontosan a Hit Gyülekezetében, ami életem legdöntőbb pozitív fordulatát eredményezte.

Ezt azért mondom, mert azt mutatja, hogy az Úr milyen jó: valahogyan mindenkinek olyan személyre szabottan szervezi az útját – szerintem –, hogy meg tudjon térni. Ha például az említett lelkészlány és barátnője akkor nekem előhozakodnak a Hit Gyülekezetével, nem biztos, hogy folytatom velük a beszélgetést, mivel a nyári táborban alaposan „savazták”  a Hit Gyülekezetét, furcsa, taszító szektaként állítva be.

Értem, tehát előre felkészítettek, beoltottak titeket.

Igen, de a két lány hosszú ideig csak az evangélium igazságairól beszélt nekem. Sőt a pesti teológuslányról az is kiderült, hogy egy tekintélyes református lelkész lánya, ami számomra teljes biztosítékot jelentett arra, hogy itt nyoma sincs semmiféle szektának. Ezzel a Tündi nevű lánnyal rendszeresen olvastunk Bibliát, sokat beszélgettünk, majd egy napon megkérdezte, van-e kedvem elmenni egy istentiszteletre. Természetesen igent mondtam, hiszen ha egy református lelkész lánya hív egy istentiszteletre, mi rossz történhetne ott. Azon ugyan meglepődtem, hogy azt mondta, érjünk oda kicsit hamarabb, hogy legyen helyünk. Korábban többször is voltam például a Kálvin téri templomban és nem emlékeztem olyanra, hogy teltház lett volna. Amúgy sem értettem, miért ne bírnék ki háromnegyed órát akár állva, ha nincs is hely. Odaértünk tehát Budaörsre.

Ott már sejtetted, hogy hova mentek?

Nem emlékszem pontosan. Gondolom ekkor megtudtam már, de a teológuslány személye, és amiket korábban mondott, garanciát jelentett arra, hogy nem lehet rossz hely, ahova elhozott. Így hát beültünk, végighallgattam az istentiszteletet. Megtörtént a megtérésre való felszólítás, de maradtam a helyemen. A lány nem erőszakoskodott, az alkalom végén hazamentünk. Aztán megint elhívott egy másik alkalomra.

Nem emlékszem, miről volt szó, de nagyon ellenállhatatlan vonzást jelentett, mert miután elhangzott a megtérésre való hívás - máig nem tudom hogyan - már kint találtam magam a megtérők között, és kézrátétellel imádkoztak értem. Így történt a megtérésem ’89 nyarán. 

A következő lépés a vízkeresztség lett volna, de olyan iszonyú torokfájás, láz, izomfájdalom és izzadás jött rám, hogy hetekig, sőt hónapokig szóba sem jöhetett. Sőt a vallásos háttérnek is jelentkeztek a durva hátulütői. Már a megtérésnél  az volt bennem, hogy “miért kéne nekem megtérni, én református vagyok"!, A vízkeresztségkor pedig az a gondolat akart visszahúzni, hogy “miért kéne nekem megkeresztelkednem?! Hiszen engem már megkereszteltek!” Igaz, hogy egy éves koromban és a saját  hitem  nélkül.

Szóval hetekig, hónapokig húzódott ez az influenzaszerű betegség. Nyár végétől egészen novemberig tartott, amikor is azt mondtam – miután se az antibiotikum se semmi más nem használt –, hogy mindegy, most már csinálni kell a dolgaimat. Így jött el 1989 november 23., amikor is még mindig influenzásan kimentem Budaörsre, hogy megkeresztelkedjem. A gyülekezeti ház pincéjében volt a vízkeresztség, és nagyon sokan voltunk, körülbelül ötvenen. Átöltözni egy különálló fűtetlen kazánhelyiségben lehetett, majd egy szál fehér lepedőszerű keresztelő ruhában a szabad ég alatt kellett visszamenni a pincébe, és ott  várakozni. A keresztelést a lányokkal kezdték, plusz a pince sem volt különösebben fűtve. Végül egy fürdőkádban alámerítkeztem. Miután kijöttem, a hajam csurom vizes volt, a fehér keresztelő ruhát egy jeges kabátnak éreztem, ráadásul a hajszárító nem működött. Nagy kérdés volt, mi lesz mindezek után a hónapok óta tartó influenzámmal?

Éreztél valamilyen változást a vízkeresztség után?

Másnap ez a betegség, amiből hónapokig nem tudtam meggyógyulni, teljesen eltűnt. Számomra egy óriási bizonyság volt arról, hogy Isten milyen csodálatosan gyógyít. Ez a betegség ugyanis nálam krónikus jellegű volt, minden ősszel visszatért,  és azon az őszön különösen brutális volt.

Volt egy másik fantasztikus következménye is a vízkeresztségnek.  Ezt megelőzően református létem dacára rendszeres problémám volt a szexuális tisztátalansággal.

Minden ilyen eset után elhatároztam, nem csinálom többet, de pár nap vagy egy-két hét után mindig újra elestem. Nagyon elegem volt ebből, és magamból is. A vízkeresztség után ebből is megszabadultam.

Ráadásul úgy adódott, hogy épp Párizsba mentem egy konferenciára, ahol egy egyetemi kollégiumban voltunk elszállásolva, és ott a paráznaságot – hogy úgy mondjam – szinte vágni lehetett. Vittem magammal a Bibliámat. A vízkeresztséggel és a Bibliával azt, amit hosszú évekig, a katonaságtól kezdve nem tudtam megállni, most megálltam. Tehát a vízkeresztség következtében nemcsak meggyógyultam, hanem meg is megszabadultam a szexuális tisztátalanságból. Volt még egy érdekesség a megtérésem után. Egyetemista koromtól súlyos  emésztési problémákkal küszködtem, az ételek döntő részét nem tudtam megenni, és nagyon le voltam fogyva. Kivizsgáltak, és megállapították, hogy ez egy pszichoszomatikus betegség. Ma már csak azt tudom mondani, hogy ezek igazából a különböző bűneim miatti démonikus hatások voltak. Miután megtértem és megkeresztelkedtem, ezek a problémák látványosan visszaszorultak, ami abban nyilvánult meg, hogy amit addig nem tudtam enni, azt ez után már meg tudtam enni. Számomra az, hogy az Úr gyógyít, szabadít, megtisztít, fantasztikus tapasztalatok voltak. Korábban nekem egyetlen lelkész sem beszélt arról, hogy milyen fontos a bűnvallás. A bűneinkkel, betegségeinkkel, bajainkkal magunkra voltunk hagyva.

Szent Szellem keresztség sincs a reformátusoknál, nem?

Így van, ilyen prédikációt soha nem hallottam.

És azt nem volt nehéz megkapnod?

Nem, érdekes módon nem ez volt a nehezebb pont. Különleges élmény volt, amelyre mindmáig örömmel gondolok vissza. Viszont a családból hozott antiszemitizmus, az már sokkal keményebb dió volt. A református és a katolikus egyházban teljesen bevett dolog volt a „szalon-antiszemitizmus”. Ebben sajnos semmi kivetnivalót nem láttunk. Erre jó példa személyes esetem volt az unokatestvéremmel, aki szintén a bölcsészkarra jelentkezett. Azt mondta nekem, hogy ne menjek az R. Várkonyi Ágnes nevű, kiváló tanárnőhöz, mert ő zsidó, és így nem is jelentkeztem a tanárnő szemináriumára. Végül mégis úgy hozta az élet, hogy a tanárnő óráira kényszerültem. Ő kiváló, önzetlen és segítőkész tanár volt, aki nagy áldást jelentett egész szakmai előmenetelem számára. Egyébként kiderült, hogy nem is volt zsidó származású, csak valamilyen hibbant spekulációkkal sütötték ki ezt róla. Ilyen szintű ostobaságokat tud eredményezni az antiszemita előítélet. Szerintem az ördög akart távol tartani e kiváló tanártól  és tudóstól, mert a szakmai pályámon tőle tanultam a legtöbbet.

A gyülekezetben a szalon-antiszemitizmustól is meg lehetett szabadulni, és hatalmas értéknek tartom, hogy filoszemitává válhattam.

Ha már a szakmai oldalról beszélgettünk, nagy felelősség, hogy hogyan tanítják a történelmet. Fel kell dolgozni a történelemben lévő visszásságokat és összefüggéseket. Hogyan kezeled ezt keresztényként? Illetve hogyan lehet ezt jól átadni, tanítani?

A történelemről való látás, megértés, szerintem kulcsfontosságú dolog. Lehet mázsányi ismeretünk a múltról, ha nincs róla lényeget megragadó, reális képünk. Presztízs szempontjából nagy szó volt, hogy az MTA – Magyar Tudomány Akadémia – kutató csoportjában dolgozhattam. Ráadásul, R. Várkonyi tanárnő segítségével a levéltári kutatást is megtanultam. A történelemmel foglalkozóknak csak egy kis része jár levéltárakba és kutat eredeti iratokat. Én 17-18. századi iratokat kutattam. Viszont hiába társz fel ismeretlen forrásokat, és jelentetsz meg levéltári dokumentumokat, az még nem jelenti azt, hogy a lényegről is van fogalmad. Sokáig az erdélyi sóbányászatot, sókereskedelmet kutattam. Hát… Ha van hiábavalóság az ember életében... Egy idő után el is gondolkodtam, hogy mit adnak hozzá az életemhez azok a 17. századi kis cédulák, amiket addig soha senki nem vizsgált, s amelyek segítségével név szerint lehetett rekonstruálni, hogy kik vettek részt a korabeli sókereskedelem lebonyolításában. Ez bizonyos szempontból maga volt a hiábavalóság. Pláne, hogy közben nem szereztem jogosítványt, nem nősültem meg hosszú ideig, hanem ott ültem bent a levéltárban több más hasonló sorsú társammal. Volt például olyan eset, amikor öten mentek egy külföldi konferenciára. Egy hölgy és négy férfi. Három férfi hátul kuksolt, egy az anyós ülésen ült, mert az öt emberből egy tudott vezetni, a hölgy. Na, ez bibliai alapon maga a botrány.

Igaz.

A történész szakma egyik velejárója az életszerűtlenség. A művészettörténet volt a másik szakom, ami szellemileg szintén nem volt semleges világ. A pesti egyetemen a művészettörténet szak a korabeli bölcsészkar elitjének számított. Minket egyébként abban a tévhitben neveltek, hogy a tudás, a műveltség jobbá, nemesebbé teszi az embert, ezért is fontos tanulni. Viszont ahogy megnéztem a csoporttársaim, tanáraim életét, az valami teljesen mást mutatott. A tanáraim közül alig néhánynak volt házastársa. A többieknek vagy nem volt családja, vagy ha volt is, romokban hevert, volt aki szeretőt tartott. Szétesett életek különbözőbb fajtáiban éltek.

Ha a valódi élet szempontjából nézem, akkor egy hatalmas változásért kiáltott az egész. Nagyon örülök, hogy ebből a látáshiányból fakadó céltévesztettségből  kiszakadhattam.

Számomra a múltról való helyes látás itt, a Gyülekezetben kezdett kialakulni a prédikációk és az igetanulmányozás révén. Az igéből kiderült, mi az élet, mi nem, hogy mi az áldás, és mi nem az. 

Mit látsz a legnagyobb hiánynak a történészi szakmában?

Ami óriási hiányosság a történész szakmában az, hogy a természetfelettit nem hajlandóak valóságként kezelni. A Biblia, Isten beszéde alapján minden, ami látható, a láthatatlanból állt elő, és nagyobb befolyása van a láthatatlannak, mint a láthatónak.  Miféle kép jöhet ki abból, ha tudatosan figyelmen kívül hagynak minden természetfeletti hatást? Miközben tanulmányozzák a történelmet, látniuk kellene, hogy a több ezer év alatt élt emberek bármilyen istent is szolgáltak, abban egyetértettek, hogy a természetfelettinek van a legnagyobb hatása az életükre. Ezért próbáltak különböző módon hatást gyakorolni a természetfelettire. A 20-21. századra jutottunk oda, hogy a történészek nagy többsége tudatosan tagadja, hogy a természetfelettinek hatása lenne az eseményekre.

Számomra tehát óriási gyógyulás volt az, hogy a Biblia és a prédikációk képet adtak arról, hogy az ember élete milyen különböző természetfölötti erők hatása alatt lehet, hogy például létezik az elődök cselekedeteiből fakadó úgynevezett generációs átok.

Az okok keresése során a történészek igyekeznek mindent számbavenni, a legapróbb dolgokat is az étkezési szokásoktól az éghajlati változások különböző hatásáiig, kutatásokat folytatnak, elméleteket állítanak fel, mert keresik, hogy miért ismétlődnek a háborúk, miért vannak katasztrófák, miért ismétlik meg az emberek a történelemben ugyanazokat a hibákat. Keresik a mozgatórugókat, de nincs rá kielégítő magyarázatuk. Futkosnak mindenhez, ami materiális, de következetesen ragaszkodnak ahhoz, hogy a természetfelettinek nincs hatása. Ha mást nem kaptam volna a gyülekezetben a szakmához, már ez is egy óriási dolog lenne. Jó, ha az ember számol azzal, hogy igenis van természetfeletti, a pozitív és a negatív oldalon egyaránt, és hogy ezek közül melyik uralkodik egy ember vagy egy közösség életében, azt alapvetően befolyásolja a gondolat, a beszéd és a cselekedet.

Például a történelemben jól megfigyelhető, hogy ha valaki Istent kereső emberként élt, és igyekezett összhangba kerülni Isten beszédével, ezek az emberek sokkal sikeresebb pályát tudtak befutni, mint mások. Akik pedig ütköztek Isten törvényeivel, ha tudatosan, ha nem, abból rendszeresen kudarc, összeomlás következett. Ez emberekre, családokra, uralkodókra, dinasztiákra is egyaránt érvényes.

Ha a Bibliában kijelentett törvényszerűségeket figyelembe veszünk, és így vizsgáljuk a történteket, sok személy sorsa, és számos esemény, folyamat sokkal érthetőbbé válik.

Ilyen viszonyítási pont például az Izraelhez való viszony. A Biblia szerint aki Izraelt és a zsidóságot áldja, áldott lesz, aki átkozza, átkozott. Ennek fényében, ha megnézel királyokat és országokat, hogy mikor jött rájuk áldás, mikor jött rájuk átok, egyértelműen látni fogod e törvényszerűség érvényesülését.

Szemléltetésképpen mondanál egy-két példát ezekre a törvényszerűségekre?

Például, Lengyelország mikor vált Közép-Kelet Európa legnagyobb országává? Miután az 1300-as évek közepén egy akkori uralkodó, III. Nagy Kázmér egész Európában kirívó módon zsidóbarát rendelkezéseket hozott, és ennek hatására nagy tömegben menekültek oda zsidók, akiket nyugaton súlyos üldözések értek. Lengyelország ekkor rendkívül látványosan felemelkedett.  A reformáció utáni ellenreformáció azonban sajnos gyorsan bekebelezte Lengyelországot, s így a Mária-kultusz és az antiszemitizmus elképesztően elárasztotta az országot. Ezt követően az ország 1795-ben évtizedekre el is tűnt a térképről.

Magyarországon Hunyadi Mátyás korszakához és az azt követő látványos hanyatláshoz sem lenne semmiféle kulcsunk, ha nem tudnánk azt, hogy ő mennyire okkult ember volt, és sajnos a paráznasággal is meg volt kötözve, törvénytelen gyerekét akarta a trónra juttatni. A bálványimádást nagyon kiemelten támogatta az országban, és a cseh huszita ébredési mozgalom ellen fegyveresen harcolt.

Ha ezeket nem vennénk figyelembe, nem érthetnénk, hogy miért kerül lejtőre Mátyás után Magyarország. Ezek mind lényegi fogódzó pontok.

Amikor ezekben változás történt, az ország lakóinak a sorsában is kimutatható változás állt be. A reformáció az 1500-as évek végére az itt élő emberek mintegy 90%-át elszakította a bálványimádástól és más  súlyos szellemi bűnöktől, amelyek a római katolicizmus velejárói voltak. Ezzel párhuzamosan az ország gazdasági teljesítményében látványos felemelkedés ment végbe. A rendszeres török támadások és pusztítások dacára az ország külkereskedelmi mérlege előbb kijött a Mátyás-kori veszteséges helyzetéből, majd az 1500-as évek végére 400 % -os haszonnal tudott zajlani a külkereskedelem. Az is figyelemre méltó, hogy a törököt csak azokról a területekről sikerült kiűzni – igaz másfél évszázad után- ahova eljutott a reformáció. De pontosan ott állt meg a hódítás, ameddig a reformáció eljutott. A szomszédos balkáni ortodox világban nem tudott tért hódítani a reformáció, onnan érdekes módon nem is sikerült kiűzni a muszlim hódítókat. Annak ellenére, hogy néhány évtizedre az északi szerb és egyes román területeket a Habsburg csapatok fölszabadították, tehát elvileg onnan is végleg ki lehetett volna űzni a törököket. Sok-sok érdekes részletet lehet felsorakoztatni. Én tehát úgy is tekintek a történelemre, mint amely bizonyságot tud mondani arról, hogy Isten beszéde minden időben érvényesül. Ezért ha a legjobbat kívánjuk magunknak, akkor a gondolkodásmódunkat, értékrendünket, és életmódunkat, életvezetésünket Isten nagyszerű beszédéhez és aktuális üzeneteihez kell igazítanunk.