„Az egész kocsma


egyszerre térjen meg?”

#bizonysag
#fordulat
Takács Benjámin | 2020. 07. 18.
Interjú Fodor Árminnal
A kereszténységet egy kudarcokkal teli harcnak és merev szabályrendszernek látta, majd ebbe belefáradva fejest ugrott a bulikultúrába. Hogyan lesz a buliszervezőből pár év leforgása után keresztény ifjúsági fórumok szervezője? Fodor Árminnal beszélgettünk az Agrosz Rendezvényközpontban arról, hogy mi fordította át őt ebben a harcban, és mikor érintette meg Isten valósága.

Születésedtől kezdve érintett voltál a keresztény kultúrával?

Igen, a szüleim már fiatalon átadták az életüket Istennek, így én már ebbe a közegbe születtem bele, minden hétvégén jártunk istentiszteletre a Hit Gyülekezetébe. Szerintem sok fiatal el tudja mondani felekezeti hovatartozás nélkül, hogy nagyon meg tudják ragadni a bibliai történetek, a hit hősei, az ő sztorijaik és a csodák. Ezek engem is nagyon inspiráltak gyerekként, de a személyes közösség ekkor még nem igazán volt meg Istennel.

Ez egyfajta lelkesedés volt?

Igen, viszont már elég hamar érzékelni kezdtem a problémákat is…

Mit értesz ez alatt?

Sajnos már alsóban szembesülnöm kellett azzal, hogy amiket én otthon és a gyülekezeten belül tapasztalok sokszor szöges ellentétben állnak azzal, mint amiket az osztálytársaim hoztak otthonról, sőt néha még azzal is, amiket órán hallottam. Ennek ellenére semmi kétségem nem volt afelől, hogy amiket otthon tanítottak nekem, az az igazság, azonban ez mégse egy határozott identitás kialakulását eredményezte az évek során. Sajnos az az érzés, hogy különbözök, és hogy másban hiszek, mint a többiek, egy folyamatosan növekvő kisebbségi és elvetettség érzést alakítottak ki bennem.

Ez az elvetettség hosszútávon inkább egy lejtőn indított el, nem?

Igen. Igazából ahogy nőttem fel, egyre kevesebb volt az őszinte pillanatom, folyamatosan meg akartam felelni az osztálytársaimnak és a barátaimnak.

Az elvetettség egy nagyon erős megfelelési kényszert hozott létre bennem a környezetem felé.

Aztán erre az egészre rádásként megérkezett 13-14 éves koromban az internet világa...

Ármin és Beni

Ez is inkább negatív irányba mozdította el a dolgokat?

Abszolút. Nyolcadikban találkoztam először a pornóval, ami az amúgy sem túl erős személyiségemet sajnos csak tovább rombolta. Emellett szintén nyolcadik év végén csináltam meg a Facebook profilomat, amihez később hozzájött az Instagram és a Snapchat is.

Teljesen magával ragadott a közösségi médiák világa, a lájkok, az, hogy konkrétan tizenévesen már kisebb tömeg ismerheti az embert és úgymond híressé válhat.

Viszont ezekkel együtt megjelent az életembe a - modern szóval élve - „fomo” életérzés (az angol „fear of the missing out” kifejezésből), ami azt jelenti, hogy az ember folyamatosan attól fél, hogy lemarad valamiről.

Ezt kicsit kifejtenéd?

Persze. A közösségi médiák sokkal nagyobb nyomást helyeznek a fiatalokra, mint bármi más. Folyamatosan bele tudunk látni mások életébe, ahol nyilván mindenki a legszebb oldalát mutatja, a legnagyobb pillanatokat teszik ki a bulikról és a fesztiválokról, de azoknak a következményeit, vagy azokat a pillanatokat, amikor már nem érzik jól magukat, senki se teszi ki. Az egész kultúra folyamatosan azt ömleszti fiatalokra, hogy ezek azok az évek, amiket „meg kell nyomni”, „ki kell maxolni”.

Természetesen a neveltetésem miatt tudtam, hogy ezek rossz dolgok és nem szabadna ezeket csinálni, mert később majd meglesznek a következményei, viszont mivel Istennel még nem volt személyes kapcsolatom, ezért számomra, amiket a haverok meséltek vagy az insta sztorikban láttam, vonzóbbak kezdtek lenni, és egyre jobban erősödött az az érzés, hogy lemaradok valamiről.

Utólag már látom, hogy a „fomo” Ádámnál és Évánál is szerepet játszott abban, hogy ettek az almából, mert nem volt meg bennük az a bizalom Isten felé, hogy nem egy jó dologról fognak lemaradni.

Ahogyan ezeket meséled, felmerül a kérdés, hogy mindeközben ezekből a dolgokból a környezet mit érzékelt?

Először kilencedikes koromban meséltem a szüleimnek az internetes „kalandjaimról”, majd az ő segítségükkel elkezdődött a mókuskerék harc a „rendszer” ellen több-kevesebb sikerrel. Viszont az osztálytársaimnak, csapattársaimnak, barátaimnak egy-két kivételt leszámítva nem igen meséltem a keresztény dolgaimról, továbbra is nagyon szégyelltem ezt az egészet.

Ármin

Ennek az lett az eredménye, hogy 18 éves koromra egy kettős személyiség alakult ki bennem, amelyik se az egyik, se a másik oldalon nem tudott meggyökerezni.

Végül odaálltam a szüleim elé és megmondtam nekik, hogy én már nem bírom ezt az egészet, nem akarok gyülekezetbe járni, inkább leszek a másik oldalon, de egy ember akarok lenni.

Jöhettek a bulik?

Pontosan. Először ritkábban jártam, emlékszem, havi egyszer max, majd érettségi után ottmaradtam egy két éves OKJ-s képzésre a suliban, és ezalatt a havi egyből heti egy lett, vagy volt, hogy heti szinten több is. Az az arc lettem, akiről mindenki tudta, ha elmegy egy pénteki buliba, akkor a Fodor Ármin fixen ott lesz.

Nagyon jóba lettem két sráccal, az ő szüleiknek volt egy két szintes bulihelységük, és ők elkezdtek ott különböző eseményeket szervezni. Egy idő után engem is megkértek, hogy álljak be a „promo” rendszerbe, és áruljak jegyeket.

20 éves koromra konkrétan megismert az egész város, és ugyanolyan személy lettem, mint akiket anno az Instán néztem. Napi szinten 20-30 emberrel beszéltem folyamatosan facen/instán/snapen, akiknek nagy része nyilván lány volt.

Úgy tűnt, hogy jól megy a szekér?

Igen, így is lehet mondani. Viszont amíg egy ember nincsen szeretetkapcsolatban Istennel, addig igazából folyamatosan a környezetéből próbája ezt a szeretetet összegyűjteni. Utólag már látom, hogy a nagy ismeretség és a folyamatos netes chatelés mind ezt a célt szolgálta, és ezért kellett belőle egyre több és több, mert ki voltam éhezve a szeretetre, viszont senki se tudta ezt teljesen betölteni...

Ezek szerint lassan érett a fordulat?

Igen-igen. A második OKJ-s évem vége felé láttam egy videót, amiben Pajor Ábrahám - az akkori EMLP énekese - elmesélte a megtérését. Ez nagyon betalált. Mondtam édesapámnak, hogy szívesen találkoznék az Ábrahámmal.

Ármin és Beni

Végül összehozták nekem a találkozót, bár vicces volt, mert aznap estére nekem már be volt tervezve egy sörözés a régi osztálytársaimmal, de elég bevállalós gyerek voltam, szóval előtte találkoztam az Ábrissal.

Hogy sikerült?

Irreális volt. Ahogy Ábris elkezdett beszélni az Istennel való személyes közösségről és Jézus személyéről, fizikai módon is elkezdtem tapasztalni Isten jelenlétét és valóságát.

Éreztem, hogy szükségem van erre, és hogy ehhez a valósághoz képest én nagyon-nagyon üres vagyok.

Két dolog fogalmazódott meg akkor bennem, az első, hogy ahogy Ábris is ajándékba kapta ezt a közösséget Istentől, ezt ugyanúgy én is megkaphatom ajándékba, a második, hogy erre nem csak nekem van szükségem, hanem minden embernek. Emlékszem a találkozó után azt se tudtam, hogy mi van velem, még a vonaton is éreztem Istennek a jelenlétét.

Viszont, ekkor épp úton voltál haza, az esti programod felé.

Igen, ezek után elmentem a kocsmába is. Emlékszem, kikértem a söröm, de bele se tudtam inni, és alig szóltam valakihez. Kérdezték is, hogy mi van velem, mert mindig olyan arc voltam, aki folyamatosan spanolt meg beszélt mindenkivel. Egyszer csak felálltam, és mondtam, hogy nekem most haza kell mennem. Miközben sétáltam haza, imádkoztam Istenhez, és elmondtam neki, hogy most már vele akarok élni.

Akkor innen már minden sima volt?

Bárcsak azt mondhatnám, hogy igen. Úgy mentem el Győrbe egyetemre, hogy akkor most már „jó” akarok lenni, nem jelentkeztem gólyatáborba se, és a szemeszternyitó bulikat is kihagytam. Viszont az ember magától nem tud teljesen megváltozni, változtathatunk bizonyos dolgokon, de igazából ugyanazok a személyek maradunk. Pár hét leforgása alatt ismét minden szerdán bent találtam magamat az egyetemi bulikon.

De most mégis itt beszélgetünk.

Hát igen, Istennek minden lehetséges. Volt egy nagyon jó barátom, aki azon kevés ismerőseim közé tartozott, akinek anno nagyon sokat meséltem a kereszténységről. Az első egyetemi évem vége fele jártam, amikor felhívott és mondta, hogy „Ármin én megtértem és átadtam az életemet Istennek”. Ekkor belém hasított a „most vagy soha” érzés. Gyerekkorom óta ebbe nőttem fel, majd az Ábrissal való beszélgetésnél személyesen is kijelentette magát nekem, de Isten ismert és tudta, hogy akár a legmenőbb betűtípussal is felírhatja az égre, hogy „Ármin szeretlek és várlak!”, egyszerűen annyira függök az emberek véleményétől, hogy ekkor se tudnék egyedül ráállni erre az egészre. Így Isten annyira szeretett, hogy az egyik legjobb barátomat is kihívta.

Ármin

Végül így tudtál megtérni?

Igen, bár az elején ez az időszak is nagy kavar volt. A barátomnak már vittem a keresztény könyveket, és meséltem neki a Hit Gyülekezetéről, viszont én eközben még a romkocsmában a haverjaimmal azt beszéltem, hogy akkor nyáron majd, hogy megyünk az EFOTT-ra.

Aztán eljött a pont, amikor döntenem kellett. A barátomat a szüleim vitték volna fel Pestre vízkeresztségre, viszont én nem tudtam, hogy menjek-e vagy mi legyen. Ekkor édesapám feltett egy kérdést: „Ármin, mit akarsz, hogy az egész kocsma egyszerre térjen meg?”, én meg erre egyből mondtam magamban: „hát persze, igen, mert akkor senkinek nem kéne magyarázkodnom, hanem mindenki tudná az igazságot!”. Természetesen abban a pillanatban tudtam, hogy ez irreális elvárás és magamba szálltam, hogy inkább legyek hálás, hogy az egyik legjobb barátommal térhetek meg, mert ez se sok mindenkinek adatik meg.

Így történt, hogy két évvel ezelőtt május 12-én újra elmentem egy istentiszteletre, és a barátommal együtt előremenetünk és átadtuk az életünket Istennek.

A helyreállás is ekkor indult el az életedben?

Igen, de ez is egy folyamat, ami még most is tart. Az elején nem tudtam őszintén kimondani, hogy sajnálom a sok bulit, ivást stb., inkább az volt bennem, hogy „nagyot mentünk”, de most már itt akarok lenni a gyülekezetben. Aztán eltelt fél év, egy év és egyre mélyebbre sikerült kerülnöm az Istennel való személyes közösségben. Ebben nagy segítség volt az is, hogy letöröltem magam az összes közösségi médiáról, és a Messengert is csak 8 hónap után töltöttem le újra a telefonomra, így minőségi időt tudtam tölteni Istennel.

Nagy bizonyság volt nekem, hogy a világi zenék, amiket nagyon szerettem, electro, techno, rap, trap a dicséretekhez képest üresek kezdtek lenni, nem tudták megadni azt a teljesség érzést, mint mondjuk egy Hillsong dicséret.

A „ne bulizz”, „ne igyál” szabályok, de a kisebbek is, mint mondjuk, a „ne legyél irigy”, „ne hazudj” már nem külső kényszerek voltak, amiket valahogy megpróbálok betartani, hanem őszintén éreztem, egyszerűen belülről kezdtek jönni, hogy nem akarom csinálni ezeket.

De az is fontos, hogy ez az egész nem csak a szabályok betartásáról szól, amiket megtérés után hála Istennek most már szívből tud csinálni az ember. A lényeg a személyes közösség Jézussal, és megpróbálhatjuk ezt sok mindennel betölteni, de a végén ott lesz, hogy valami, vagyis inkább valaki, még mindig hiányzik a képből...

Ármin

Érdekes, hogy korábban partikat szerveztél, most pedig olyan ifjúsági fórumokat, ahol Istenről tesztek bizonyságot a fiataloknak. A JFN (Jézus Filter Nélkül) eseményeken bizonyára sokszor találkozol olyan srácokkal, lányokkal, akik épp olyan vívódásban vannak, mint amiben te voltál. Mit szoktál mondani nekik?

Azt, hogy ne essenek kétségbe és ne hibáztassák magukat, ha vonzza őket a világ. A Sátán kegyetlenül kitalálta ezt a mostani rendszert, és a közösségi médiáknak köszönhetően úgy van becsomagolva, hogy ember legyen a talpán, aki azt ne akarná kibontani. Viszont ezt Isten is látja és meg van írva, hogy „ahol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik”. Én azt tudom így utólag javasolni, hogy nyugodtan mondjak meg Istennek, hogy „Uram, vonz ez a világ, de látom a következményeit is, és ezért nem akarok belemenni. Azt akarom, hogy te vonzzál így!”. Isten hatalmas, segít, és sokkal nagyobbat fog adni, mint a világ. Viszont az fontos, hogy ahogy a világnak is lehetőséget ad az ember a sok instagram görgetéssel, ugyanúgy Istennek is megadja ezt a lehetőséget azzal, hogy időt tölt vele.

Takács Benjámin | 2020. 07. 18.