Hogyan teltek a kamaszkori éveid?

József: A szüleim pedagógusok voltak, így én is sokat olvastam – bár legtöbbször a tanulás helyett. Ennek ellenére jó tanuló voltam, a kémia például kifejezetten jól ment, olyannyira, hogy elgondolkodtam, hogy egy vegyipari szakközépiskolába megyek tovább, ahova sajnos nem vettek fel. Több kitérő után egy hajózási szakközépiskolába kerültem Budapesten, ahol végül nem azt kaptam, amire számítottam. 

Mire számítottál?

J: Hogy rengeteget fogunk hajózni. Egy szabad és gondtalan életre. Ehelyett pedig a műszaki dolgokat kellett megtanulni részletesen, és sokáig hajót se láttam. Matróznak tanultam, mert világjáró szerettem volna lenni.

Ha jól sejtem, ezzel párhuzamosan elindult egy deviáns életmód is az életedben?

J: Így van, ahogy mondod. Érdekes módon nem a matrózkodás hozta be az alkoholt az életembe, hanem a sport.  Egészen jól kézilabdáztam, azonban bár a játékot szerettem, de az edzéseket nem. Köszöntem szépen, de nem kértem belőle. Így lett belőlem egyfajta ügyintéző, szervező, aki mindig elkísérte a csapatot a meccsekre is, amik után szokássá vált, hogy „na, igyunk meg egy sört!”

Amely sosem egy volt, gondolom.

J: Igen. Ez után bejött az életembe a zene szeretete, kiváltképpen a rock zenéé. Körülbelül tizenöt éves lehettem, amikor először voltam egy Piramis koncerten, amely nagyon nagy benyomást tett rám. Onnantól kezdve mindig lestem az újságban, hogy mikor és hol, milyen koncert lesz, ami persze együtt járt a piával is és narkózással is, bár az utóbbit nem csináltam.

Az iskola negyedik évében volt egy nagyobb balhénk, amely úgy kezdődött, hogy nagy mennyiségű rövid italnak köszönhetően nagyon eláztunk. Hazafelé menet, a kollégiumtól nem messze volt egy pártgarázs, ahol kormányautókat, illetve a különböző nagykövetségek autóit állították le (bekamerázott területen). Bennünk, ittas fiatalokban felgyúlt a harag, hogy „ők mindent megtehetnek, és micsoda autóik vannak…!” így hát elkezdtük leamortizálni ezeket az autókat, mindezt a szocializmus derekán.

Hányat írunk ekkor?

J: 1979-et. És habár az őrök elől sikerült elfutnunk, a rendőrök már tudták hol találhatnak meg minket. Bevittek előzetesbe, majd két nap múlva elengedtek. Valószínűleg édesapám közbenjárására, akinek volt pár ismerőse pártkörökben, bár a mai napig sem tudom, milyen egyezséget kötött.

Viszont minden középiskola kapott egy felszólítást, hogy nem érettségiztethetek. Se érettségizni nem tudtam, sem dolgozni, ezért nem tehettem mást, hazamentem Szigetvárra.

Ez nem felfelé emelte az életutadat, ha jól gondolom.

J: Igen. A munkavégzésemnek egy célja volt: a munkát elvégezni, utána pedig keresni valami bulit, akár minden nap, természetesen nagy mennyiségű ivászattal kísérve. Ezt követően katona lettem. Minden rendfokozatot megszereztem, amit csak lehetséges volt. Emellett a székesfehérvári laktanyai rockzenekarral jártunk bulizni, rendezvényeket szervezni. Olyannyira jó katona voltam, hogy megkérdezték, hogy mit szeretnék, tartalékos őrmesteri előléptetést, vagy a Haza Szolgálatáért Érdemérem bronz fokozatát. Az utóbbit választottam, mert ezzel azonnal elkölthető pénzjutalom is járt. Mivel nem volt érettségim nem tudtak főiskolára küldeni.

Hány éves voltál ekkor?

J: Huszonhét. 

Vali: Képzeld el: Ott volt egy tehetséges fiatalember, aki már többször bizonyította mire lenne képes, mégis semmi életcélja nincs, mivel nem tudott leérettségizni, nem volt szakmája, így csak elvégzi a munkáját és túléli a napot. Ebben az időszakban találkoztunk. Én ápolóként dolgoztam a szigetvári kórház addiktológiáján (alkoholelvonó osztályon). 

Nem érezted úgy, hogy kicsit „haza hozod a munkát” azzal, hogy egy gyakran alkoholt fogyasztó emberrel kötöd össze az életedet?

V: Nem, mert ekkor nem ivott már annyira gyakran, már konszolidáltabb lett. Illetve mivel váltott műszakban dolgoztunk, nem is ismertük meg egymást abban a mélységben, amiben kellett volna. Egyikünk sem nagyon találta a helyét, és egymásba kapaszkodtunk. Aznap, amikor összeházasodtunk, elvetéltem az első közös babánkkal, így én a nászéjszakát a kórházban töltöttem. Ez előtt nem sokkal halt meg az édesapám, tehát tele voltunk fájdalmakkal. A jó hír az volt, hogy egy évvel később megszületett Olga lányunk, de az első éves születésnapján meghalt Józsi édesapja.  Sorozatban értek bennünket csapások. Valahogy párhuzamosan éltünk egymás mellett, csak arra törekedtünk, hogy túléljük a napot. Mivel én megbíztam benne, fel se merült bennem, hogy nem az az ember, akinek én gondolom…

Ekkor jött be az a bizonyos függőség az életedbe?

J: Igen, bementem szokásosan a kocsmába, ahol volt egy újdonság: egy játékgép. Voltak korábban kitörési szándékaim, de mind kudarcba fulladt, mintha egy gátba ütköztem volna. Ez is egy ilyen lehetőségnek tűnt előttem, hogy hátha ez az.

Mi lehetett ennek a függőségnek a mozgatórugója?

J: Szerintem minden függőség úgy indul, hogy először ad valami jó élményt, amelyet keresni kezd utána az ember. Itt is ez történt, mivel nagyon sok pénzt nyertem első alkalommal. Egyrészt ezt meg akartam ismételni, de elbuktam, másrészt utána vissza akartam szerezni, de megint elbuktam. 

V: Sőt, jönnek hozzá az adósságok, hiszen kölcsönt is kell kérni másoktól, aztán azt vissza kéne adni, majd azt is elveszted, és ekkor mástól kérsz kölcsön…

A végére a fél városnak tartoztunk, úgy, hogy én nem is tudtam róla.

Volt eközben egy másik nagy tervetek is?

J: Igen, adódott egy lehetőség, hogy kimenjünk Ausztráliába. Mindig is szerettünk volna világot látni. Nehezen összegyűjtöttük rá a pénzt, de ekkor a szervező cég eltűnt a pénzünkkel együtt. Itt is látható az, hogy nem igazán sikerült semmi, amibe belefogtunk.

Nehéz időszak lehetett ez. A házasságotokat mennyire viselte meg a korszak?

V: Hát nem kívánom senkinek, amin mi mentünk keresztül. Beadtam közben a válópert, el is költözött, de valahogy nem tudtam végigcsinálni. Hiszen arra tettem fel az életemet, hogy embereknek segítsek, hát akkor pont a férjemnek ne tudjak segíteni? Azt éreztem, hogy ha elválok és elhagyom, akkor rövid időn belül meg fog halni. 

J: Ez igaz is volt, így…

V: Reménykedtem benne, hogy hátha történik valami. Hazaköltözött, és innentől próbáltunk normális életet élni. Közben született még egy gyermekünk, aki egy nagyon komoly szívproblémával jött világra, és műtétre volt szüksége. Fel kellett volna járnunk Budapestre vizsgálatokra, miközben arra sem volt pénzünk, hogy napról napra tisztességesen megéljünk.

Mekkora volt ekkor az adósság mértéke?

J: ’94-ben volt ez, körülbelül 3-5 millió forint lehetett. Viszonyításképpen, hogy ez mekkora összegnek számított: nekem ekkor 19 ezer forint volt a havi keresetem.

V: És képzeld, ekkor jött az első csoda, ugyanis telefonáltak, hogy nem kell feljárnunk Budapestre a babánkkal, hanem Pécsett lenne egy új szívcentrum, ahol én ápolónőként kedvezményezett lennék, és az én lányom lenne az első, akit megműtenek ebben a szívcentrumban.

Esélyt kapott a kislányunk az életben maradásra.

A kis városunkban már szinte mindenki “leírt” bennünket. Közben ezrével szűntek meg a munkahelyek. Hogyan lehet innen felállni?

J: Közben lett volna nekem egy munkalehetőség, csak autó is kellett hozzá, aztán jött is egy jó lehetőség olcsó autóbérlésre. El is kezdeni dolgozni, de sajnos pár hét után valaki bérbe vette hétvégén ezt az autót, és az árokban kötött ki vele, így ismételten megakadt egy jó lehetőség az életünkben… Ebben az időszakban egyik nap magam elé tettem az adóssághalmazt, és azt gondoltam, hogy nincs az a munka ezen a földön, amellyel ezt a dolgot helyre tudnám tenni. Igazából itt egy válaszúthoz értem - dönthettem volna úgy, mint sokan mások ebben a helyzetben…

Az öngyilkosság mellett?

J: Igen, elég reménytelen volt a helyzet.

Mi tartott vissza?

J: A családom, a neveltetésem, és valahogy nem tudtam megtenni. Egyedül voltam otthon, és habár büszke ember voltam, aki nem nagyon adta ki a legbelsőbb érzéseit, megszólaltam az ég felé: “Azt mondták nekem emberek korábban, hogy te létezel, én most elértem arra a pontra, hogy nincs semmilyen tervem, nem látok megoldást, ha neked van megoldásod, tiéd ez az egész, amit összehoztam.”

Egészen hamar érkezett is a válasz, nem?

J: Már másnap, bár a két dolgot ekkor még nem tudtam összekapcsolni. Egy régi barátommal találkoztam – akivel sokat buliztunk együtt, és nagyon rossz híre volt az egész városban –, és mondta, hogy érdekelné őt a munka, amit csinálunk. Én ennek nagyon megörültem, mert nekem megvolt az üzleti lehetőség, neki pedig volt autója. Már a kocsiban útközben elkezdte mesélni a barátom, Imre, hogy neki hogyan változott meg az élete, amikor megismerte Jézus Krisztust.

Hogyan fogadtad ezt?

J: Mondtam neki, hogy "szuper, hogy ilyen csodáid vannak, örülök neki, de nekem ez nem kell". Riasztóberendezéseket akartunk eladni egy nagyon komoly cégnek. Imre nem igazán tudta miről van szó, mert az út közben végig Jézusról beszélt. Mondta az illető, hogy csak egy hónap múlva tudná ezt megvenni. Én meg már kezdtem összepakolni, mikor Imre átvette tőlem a mappám, és elkezdett beszélni. Öt perc alatt megkötötte az üzletet. Kimentünk az autóba, mire Imre egyből: "Halleluja, dicsőség az Úrnak!" 

Ez alatt a hét alatt annyi üzletet kötöttünk, hogy több pénzt kerestünk, mint előtte bármelyik jól menő napon. Ráadásul, haza is vittem az összes pénzt, nem kocsmáztam el.

Közben Imrétől kaptam keresztény könyveket, és mindig hívott istentiszteletre, de nem mentem el. Eltelt három hét, és Imre ezt mondta nekem: "Figyelj, most már lépni kéne neked is valamit, mert ez így nem mehet örökké. Kaptál támogatást a Teremtőtől, ideje válaszolni." Én csak annyit mondtam, hogy menjünk dolgozni, és csak csináljuk a dolgunkat. Egész nap mentünk, ugyanazt csináltuk, mint addig, de nem sikerült semmi. Imre csak mosolygott, hogy ő megmondta. Másnap ugyanígy nem jött be semmi. Este felhívtam a feleségem, és az első mondat, ami akkor kijött belőlem, az volt, hogy "hétvégén megyünk Imréékkel a gyülibe". Erről még Imre se tudott ekkor. A feleségem válasza: "jó". Ez meglepett, mert korábban nem nagyon volt ilyen egyetértés köztünk. Innentől kezdve rengeteg sikeres üzletet kötöttünk meg, többet,  mint három hete.

Végül jött a hétvége és az istentisztelet...

V: Igen, nagyon érdekes volt. Én előtte templomba járó ember voltam, de ilyet korábban nem láttam. Különleges volt a dicséret, a prédikáció, és el is mondtuk a megtérők imáját, befogadtuk Jézus Krisztust a szívünkbe. Közben a kislányunk állapota kritikussá vált. Három alkalommal öltöztek be az orvosok, hogy műtsék, de nem lehetett mert folyamatosan lázas beteg lett. A megtérésünk után rögtön javasolták tesók, hogy hozzuk be egy imára. Lőrincz Péter (a pécsi Hit Gyülekezete akkori lelkésze – szerk. megj.) imádkozott érte és két nap múlva meg tudták műteni. Azóta is jól van.

Elkezdődött a helyreállítás az életetekben. A szerencsejáték függőségből például teljesen megszabadultál?

J: Igen, ez egy nagyon nagy csoda volt a számunkra.

Amikor a világban voltam, azt hittem, hogy szabad vagyok. A megtérésünk után értettem meg mi a szabadság. Isten engedi, hogy szabadon dönts a sorsod felől.

Sajnos hozhatunk hibás döntéseket is.  De a rossz döntésekben Isten nem hagy magadra, hanem támogat a helyreállásban. 

Hogyan lehetett keresztényként feldolgozni ezeket a nehézségeket?

V: Tudtuk, hogy egyáltalán az, hogy élünk, az Isten kegyelme. Éreztük fentről a támogatást. Több vetélés után egészségesen megszületett harmadik lányunk.  Felköltöztünk Budapestre, hogy a lányaink a Bornemisszába járhassanak. Ezzel a döntéssel még nehezebb helyzetbe kerültünk anyagilag.  Nem mutattunk kifelé milyen nehézségeken megyünk át, mégis a legváratlanabb pillanatokban a legnagyobb szükség idején kaptunk ajándékokat hívőktől. Máskor a kamra legfelső polcán találtunk egy ötven euróst. Nekünk azelőtt sosem volt külföldi pénzünk, még az albérletünk is teljesen üres volt, amikor odaköltöztünk. Azt hittük, hogy játékpénz, azonban a bankban mondták, hogy ez valódi és be is váltották azonnal. Sok apróbb és nagyobb csodában volt részünk. Ezek a csodák mindig reménységgel töltöttek fel. Így visszanézve jól látszik, hogy rajta volt az isteni gondviselés az életünkön. 

2002 karácsonyára meghívást kaptunk Fodor Sándortól (a marosvásárhelyi Hit Gyülekezete lelkésze – szerk. megj.) Pont a házát építette, és megmutatták Emmával, hogy hol tartanak. Egyszer csak letettek elénk egy borítékot, amit nekünk szántak. Ezer helyre tudták volna tenni azt a pénzt... Mi csak néztünk meglepődve.

Ahogy megláttam az összeget az jött fel bennem, hogy egyszer ennyi tizedet fogunk fizetni, ami akkor nagyon-nagyon hihetetlennek tűnt, viszont innentől kezdve erre az ígéretre néztünk.

A házasságotok hogyan állt helyre ebben az időszakban?

V: Tudtuk azt, hogy mi szövetséget kötöttünk, így bármi van, azt együtt kell megoldani. Nincs olyan opcionális lehetőség, hogy kihátráljunk belőle. Vannak nehézségek, idősödik az ember, változunk kívül-belül, akkor sem lehet kérdés, hogy együtt maradunk-e. A hangsúly a szövetség szón van a házasságkötéskor.

Ez nagyon szép.

V: Hab a tortán, milyen humoros az Úr!  Mindketten nagy világjárók szerettünk volna lenni, de hát az adósságok mellett ez lehetetlennek tűnt. Mégis az elmúlt tíz évben bepótolhattuk a világjárást is, és rengeteg országba eljutottunk. Hajóztunk is több tengeren, de Józsinak nem kellett matrózkodni, hanem mint utas élvezhette a gyönyörű helyeket.

Most mivel foglalkoztok?

V: Már tizenkét éve Network Marketinggel. Európa minden országában ott vagyunk a Ganodermás kávéval, étrendkiegészítőkkel. Izgalmas...
J: Sokszor azok tudnak nagyon sikeresek lenni, akik megtanulják jól viselni a kudarcokat is. Ehhez persze óriási áldás egy támogató család. Hála Istennek a gyerekeink mindig mellettünk álltak. Ma már ők is felnőttek, sikeresek, jelenleg négy unokánk van, és várjuk a többi érkezését is. Tele vagyunk tervekkel és tennivalóval, úgyhogy felfelé vezet az út. Nekem nagyon tetszik az, amit az ószövetségi hősökről mondanak, hogy az élettel betelve költöztek el, nem pedig megnyomorodva. Januárban leszek hatvan éves, így készülünk a második félidőre – hiszen, szerintünk nem viccből mondja a Biblia azt, hogy százhúsz évig éljen az ember.

Specht József és felesége, Vali 2021 januárjában a Hit Rádió vendégei voltak, ahol beszámoltak arról, hogyan gyógyultak fel a koronavírus-fertőzésből. Az interjú meghallgatható a Hit Rádió archívumában.

Az interjú és a képek a kijárási korlátozás előtt készültek.