Honnan indult nálad a zene iránti szeretet?

Én azok közé az emberek közé tartoztam, akit ha három-négy éves korban megkérdezel, hogy mi akar lenni, akkor azt mondja, hogy zenész. Állandóan zongoraszót hallottam otthon, apukám nagyon szépen tudott játszani, egy időben a balettintézetben volt zongorakísérő. A nagyapám pedig orgonaművész volt. Ahogy hallgattam a zenéjüket, teljesen lenyűgöztek engem. Majd kifogtam egy nagyon rossz zongoratanárt, aki, kis túlzással, ütött vágott engem. Itt voltam négy évet, és nem volt jó élmény. Könyörögtem a szüleimnek, hogy hadd hagyjam abba, akik végül megengedték. Ugyanakkor mégsem hagytam abba, mert sokat zongoráztam otthon, csak kicsit szabadabban. Volt egy nagyon szép Bösendorfer pianinónk, azon játszottam. Tizenegy éves korom körül elkezdtem dobolni.

Ekkor teljesen félretetted a zongorát?

Nem tettem félre sohasem, a kettő együtt ment.

Egész nap zenéltél akkor?

Igen, sokat gyakoroltam. Kikönyörögtem apáméktól egy dobszerkót, és helyi zenekarokban kezdtem el játszani.

Tinédzserként jártál már koncertezni?

Abszolút, tizennégy éves kortól. Közben Budapesten második próbálkozásra felvettek a jazztanszakra.

Pege Aladár a híres jazzbőgős elvitt engem turnékra.

Mint dobos?

Igen, de közben a jazztanszék igazgatója kirúgott, mert nem jártam az órákra, de édesanyám a háttérben visszakönyörgött engem valahogy. Nem volt velem semmi baj, csak pont azt csináltam, amire a jazztanszak való, rendszeresen turnéztam Pege Aladárral. Játszottam a Lakatos Tónival, Dés Lászlóval volt a Dimenzió együttesünk, volt a Supergroup, ami a Dimenzióból és egy rock csapatból álló zenekar volt, játszottam a Kaszakő együttesben is. Játszottam külföldi együttesekben is: Toto Blanke, Charlie Mariano, Pat Labarbara, Joachim Kühn stb. Külföldi jazzfesztiválokra jártam, Varsóba, Prágai Lucernába, Zürichbe, Genfbe. Ez az időszak 1981-87-ig tartott.

A kommunizmus idején nagy dolognak számíthatott, hogy ennyit turnéztatok...

Igen, de mégis sokkal többet játszottunk akkor, mint most. Jó helyeken, jó pénzekért.

Miért költöztél Kanadába?

1985-ben megnősültem, és megszületett Fanni lányom. Amikor kétéves volt, egy kis lakásban éldegéltünk, de én mindig is vágyódtam kifelé. El szoktam mesélni ezt a történetet, ha azt kérdezik tőlem, hogy miért is költöztem ki: egyszer kimentem az Amerikai útról a Thököly útra, és toltam Fannit a babakocsiban.

A hetes busz adott egy kövér gázt, és az én gyermekemet beborította a koromfekete kommunista füst. Ez volt az i-re a pont, abban a pillanatban tudtam, hogy mi megyünk innen.

Néhány hónap alatt le is zajlott a költözési folyamat. A kommunista korszakban volt egy bejáratott útvonala a diszidenseknek, Havannába ment az első út, onnan Montréalba vagy Halifaxba. Szerencsére ez a repülőgép Montréalban szállt le. Elhagytuk a repülőt, és jeleztük a biztonsági őrnek, hogy mi maradni szeretnénk, aki meg mondta, hogy jó. Elkezdődtek a papírmunkák, egy hónapot voltunk Montréalban, majd 7 évet éltünk Torontóban. Egy új élet kezdődött el, amely nehezen indult. Elmentem hajómosónak, voltam szobafestő és mázoló is, de azt nem szerettem. Majd itt is elkezdtem zenélni. Drogoztam is időnként ebben az időszakban.

Mikor kezdődött ez az életedben?

Korán, a jazztanszakon már fogyasztottam drogokat. Azt fontosnak tartom leszögezni, hogy ez nálam nem ilyen nyálcsorgató, lepukkant módon volt jelen, de ettől függetlenül ugyanúgy károsnak tartom.

Miért kezdtél el drogozni? A sikert nehezen tudtad elhordozni?

Nem, az én szakmámban, a jazz zenében, mindenki a zenének él, nem a pénzről szól, és szerintem a drogozás is a zenei utak kereséséről szól, nem az ego felmagasztalásáról. A zenei inspirációért csináltuk.

Művészi jelleggel?

Igen, a fű megnyitja a tudatot, és úgy gondolkozgat az ember. Ilyesmire kell nálam gondolni. Ez Torontóban is előfordult velem időnként. 1995-ben, amikor elszívtam egy füves cigarettát, éreztem, hogy ennél a slukknál elvesztettem a kontrollt a szellem, a tudat megnyílásában, mert előtte tudtam szabályozni, hogy nem megyek túl egy határon, mert ott szörnyethalnék. Ez szakadt át bennem, éreztem, hogy ez egy halálos slukk volt. Olyan szellemi utazásaim voltak, amiket senkinek nem kívánok. Életben kellett magamat tartanom, erőszakosan kellett lélegeznem. A következő pillanatban benne találtam magamat abban az üstökösben, amelyik éppen becsapódik a Jupiterbe – csillagászati tény, hogy 9 üstökös csapódott be a Jupiterbe. Akkor azt hittem, hogy szörnyethalok. Ijedtemben valami materiális dolgot akartam megfogni. Ránéztem a macskánkra, akinek a létét hirtelen megértettem egy pillanatra. Ebbe megint majdnem belepusztultam. Megérkezett a feleségem, mondtam neki, hogy azonnal menjünk be a kórházba. Amikor az orvosok rám néztek, egyből mondták, hogy túladagolás. Nagyon rosszul voltam már a végére.

Lehet, hogy valami plusz is volt abban a cigarettában?

Biztosan volt benne. Kérdezték tőlem a kórházban, hogy mit akarok, hogy tegyenek? Én annyit válaszoltam, hogy nem akarok meghalni. Infúziót kötöttek rám, de közben egyre rosszabbul lettem. Kénesnek éreztem a saját leheletem. Ha hozzáértem a lábamhoz, kemény volt és hideg, minden érintésre elfagyott valahol. Nagyon rettegtem ekkor. Mondtam a feleségemnek, hogy én egy szemét ember vagyok, mindenkinél különbnek érzem magam, hogy el vagyok szállva magamtól, közben senki nem vagyok. Istenhez is felkiáltottam: Ha van Isten, akkor mentsen ki ebből, mert ha én ezt előre tudom, akkor nem csinálok ilyet.

Ahogy így könyörögtem, bevallottam, hogy milyen vagyok, éreztem, mintha egy olajos forró valami folyna végig rajtam, és átjárt tetőtől talpig. Teljesen felhevítette a testemet, abban a pillanatban tudtam, hogy nem fogok meghalni.

Soha életemben nem éltem meg még ekkora örömöt, mint ekkor. A halálfélelem rettenetes dolog. Ez után hazautaztunk Magyarországra. Egy régi dobos barátomtól hallottam a Hit Gyülekezetéről, hogy Jézus Krisztust be lehet fogadni a szívedbe, hogy csak Jézus az út az Atyához, és hogy az az Isten, akit én átkoztam, meg akihez könyörögtem világiként, az van, de csak Jézus Krisztuson keresztül. Ahogy ezeket mondta, én tudtam, hogy ez igaz. Mondta picit zavarba esve nekem, hogy: Figyelj Gábor, lehet őrültnek fogsz nézni bennünket, de itt van olyan, hogy nyelveken szólás. Kérdeztem tőle, hogy az micsoda? „Hát, érthetetlen nyelven beszélünk Istenhez…” Ez volt nekem az i-re a pont, hogy biztos igaz ez az egész. Egy Arató Ádám (a Kecskeméti Hit Gyülekezete lelkésze) által szervezett táborban fogadtam be Jézus Krisztust a szívembe.

Megtérésed után is voltak isteni érintések az életedben?

Ez azért érdekes, mert a megtérésem előtt, Torontóban a túladagolás után is vissza nyúlogattam a fűhöz. Viszont ahogy megtértem, egyből megszabadultam a drogoktól, alkoholtól és a nikotintól. Ezek nagyon zavartak már, és hálás voltam, hogy Isten egyből kihozott ezekből. Átéltem egy gyógyulást is. Teniszkönyököm volt, ami nagyon fájt, és volt egy Marilyn Hickey istentisztelet a Hit Parkban, ahol imádkoztak gyógyulásért, és én úgy mentem haza arról az összejövetelről, hogy teljesen meggyógyultam.

Összefoglalva, mit tanácsolsz a fiatal zenészeknek, hogyan közelítsenek a zenei világhoz, illetve mik a buktatók ebben a pályában?

Először is fel kell ismernie az embernek magában azt, hogy van-e tehetsége. Ezt onnan lehet felismerni, hogy szereti, amit csinál. Nyilván, az hogy szereti, az még nem zenélés, de a folyamatos információ szerzés, gyakorlás, zenehallgatás teszi az embert egyre jobbá. A buktató pedig, hogy az ember ne hagyja abba. Érhetik csalódások, de akkor is szeretheti a zenét, maximum elvonul egy időre a nyilvánosság elől.

Továbbá nem szabad felfuvalkodni arra hogy az ember mennyire tehetséges és sikeres, mert az nevetséges. Viszont a siker lehet motiváció arra, hogy ez egy jó irány.

A hiúság a zenei területen nagyon nagy probléma. Igen, lehetséges, hogy mi a zenében vagyunk jók, más pedig másban jó, annyi a különbség, hogy ezt több ember figyeli.