Hogyan kezdődött az Isten iránt való érdeklődés az életedben?

Az én szüleim már azelőtt megtértek, hogy megszülettem volna, így kezdettől fogva keresztény értékrenden alapuló neveltetést kaptam, gyerekkoromtól kezdve evidens volt nekem, hogy Isten létezik és jó.

Evidens volt neked, hogy Isten jó?

Szerintem gyerekként mindenkinek evidens, hogy Isten jó, csak miután elkezd ezzel ellentétes dolgokat megtapasztalni, akkor kérdőjelezi meg ezt.

Milyen megtapasztalásokra gondolsz?

Gyerekként - otthon és a gyülekezetben - csak olyan környezetben forgolódtam, ahol csupa kedves, jó ember vett körül, így nem találkoztam az emberi gonoszsággal. Ez az általános iskola negyedik osztályában változott meg először, amikor az osztályban megindult a „hatalmi harc”, és az osztálytársaimból egyre erősebben jött ki, vagy nyilvánult meg az emberi gonoszság.

Amit mai divatos kifejezéssel úgy mondanak, hogy „bullying”?

Először még csak egymással harcoltak a népszerűségért: a legjobb barátnők kibeszélték egymást, a fiúk szekálni, vagy molesztálni kezdték a lányokat, volt, akit egész iskola előtt szégyenítettek meg. Ezek gyerekként engem nagyon megdöbbentettek.

Ezt követte az, amire te is utaltál, hogy az osztály kinézett magának egy-két embert, akit konszenzusosan a zaklatások céltáblájává tettek. Persze, senki nem szeretett volna ebbe a szerepbe kerülni, ezért mindenki az „erősebb” oldalt választotta, a támadókét. Sok olyan jelenet történt, amit látva nagyon elszomorodtam. Gyakran megterhelték a lelkiismeretemet ezek az események, mert szemtanúként valamiképpen én is bűnrészesnek éreztem magam. Amikor véget ért az „összecsapás”, megpróbáltam vigasztalni ezeket az embereket, mert nagyon össze voltak törve.

Nagyon jól tud esni ilyenkor egy-egy kedves szó.

Igen, láttam rajtuk, hogy ha senkitől nem kapnak kedvességet, akkor roncs lesz belőlük… Volt, akit olyan hosszú időn keresztül bántottak, hogy végül el is ment egy másik iskolába.

Az ő távozásával megüresedett a pozíció, ami tárgyat adott az osztályban felgyűlt feszültségek levezetéséhez.

Én sok időt töltöttem ezzel a lánnyal, így a pozíciót is végül én örököltem meg. Ez nem azonnal történt meg, hanem egy hosszabb folyamat volt. Amikor kaptam egy-egy beszólást, nem tulajdonítottam neki olyan nagy jelentőséget, mert a legnépszerűbbek között sem volt olyan személy, aki megúszta volna szúrós megjegyzések nélkül. Beletelt egy időbe, míg realizálódott bennem, hogy én többet kapok belőle, mint a többiek, ahogy az is időbe telt, hogy az egész osztály célkeresztje rám irányuljon. Ez a folyamat hetedik osztályban érte el a tetőpontját.

Ezt hogyan kell elképzelnünk?

Volt egy fordulópont köztem és az osztály között. 6. osztály végén, 7. elején, amikor egy reggel bementem az iskolába, letettem a táskám, és a beszélgetőkörben, ahová érkeztem, a nekem háttal álló személy épp rólam beszélt lekezelő stílusban engem cikizve. A többiek megszeppentek, mikor megláttak, és a csendet felismerve a lány is megfordult. Ekkor ahelyett, hogy zavarba jött volna, megmakacsolta magát és ennyit mondott: „Ezt úgyis a szemébe mondtam volna.” Ettől kezdve egyre többször és többen vettek bátorságot arra, hogy szemtől szemben is sértegetni kezdjenek.

Ő volt az egyik hangadó?

Azt hiszem, igen. Többször láttam messziről, ahogy a lánycsokor közepén állva kifiguráz, és mélységes undort kifejezve grimaszol. Az osztályközösség ezután egyre jobban kiutasított magából. Amikor reggel megérkeztem, és feléjük közelítettem, dühösen morgolódtak: „Már megint itt van!”. Én pedig szó nélkül irányt váltottam és az udvar másik végében telepedtem le, de ez sem zavarta őket, mert láttam, ahogy kifiguráznak, és hangosan vihogva mutogatnak rám.

Elkezdett részévé válni ez az elutasítottság az identitásodnak?

Igazából először nem értettem, hogy mi ez a hidegség hirtelen, hiszen előtte minden rendben volt. A kiközösítés ezután kezdett agresszívebb formát ölteni.

Mit értesz agresszió alatt?

Első sorban verbális agressziót. Volt az egészben egy fokozatosság, ahogy egymást hergelve belelovallták magukat az ellenszenvezésbe, végül egyre intenzívebben és szenvedélyesebben kezdték megélni az egészet. A közhangulat átalakult. A lányok felszisszentek, ha a közelükbe mentem, és elzavartak, mások fintorogva emelték fel a kezüket, nehogy véletlenül hozzájuk érjek, és valami „leprás betegséggel” fertőzzem meg őket.

Volt, aki szavakkal fejezte ki nemtetszését. Kezdetben csak a „te hülye”, „te csúnya”, „te lúzer” szavakkal, később pedig már a létezéshez való jogomat is megkérdőjelezve: „Téged senki nem szeret”, „minek születtél meg”, „mikor halsz már meg végre” és ehhez hasonló jókívánságok formájában.

A szüleid tudtak erről?

Szerintem látták a folyamatot, hogy valami történik, de mivel a megaláztatás és a megvetettség általános életérzésemmé vált, az ötös dolgozatok mellett nem szívesen számoltam be otthon ezekről az eseményekről. A tanulásban inspirált az, hogy tudtam, amikor dolgozatra kerül a sor, vagy a házi feladatot kell bemutatni, ha csak egy rövid időre is, de minden újra normális lesz. A jegyeimen ezért nem látszott meg, hogy valami nincs rendben. Aki csak ezek alapján ítélt meg azt láthatta, hogy mindenhol jól teljesítek. A tanárok többségével jó volt a kapcsolatom, általában kedveltek engem – leszámítva azt az egy-két tanárt, akik a konfliktus helyzetben hagyták, hogy az osztály megalázzon, sőt, előfordult, hogy még adták is az osztály alá a lovat.

Nem próbáltál segítségért fordulni valakihez?

Inkább bezárkóztam és pótcselekvésekbe menekültem. Elkezdtem lovagolni. Bár ezt nem sokáig tudtam folytatni, szerettem az állatok közt lenni, mert ott biztonságban éreztem magamat. Gitározni is ekkor kezdtem el - amiért azóta is hálás vagyok -, az akkor szerzett alapoknak ma is nagy hasznát veszem. A zene világa szintén menedéket nyújtott, ahol a valóságtól kicsit elszakadhattam.

Csatlakoztam egy táncklubhoz is, ahol összebarátkoztam két lánnyal. Az ő barátságuk kezdetben sok bátorítást adott, de sajnos nem tudott hosszú életű lenni, mert közvetlen ismeretségben álltak néhány osztálytársammal, aminek köszönhetően végül ők is megszakítottak velem minden kapcsolatot.

Ez volt az a pont, ahol az utolsó reményemet is elvesztettem arra, hogy az életem más területein elért sikereimmel talán még normális életem lehet. Ekkor áttört bennem egy gát, ami addig valamilyen szinten a személyiségemen kívül tartotta ezt a sok elutasítást. Ettől kezdve viszont az identitásom legmélyebb részévé vált az értéktelenség és az elutasítottság. Teljesen szétesett a személyiségem.

A szüleim igyekeztek éreztetni velem, hogy szeretnek (egyetlen szavamra hajlandóak lettek volna olyan ajándékokat is megvenni nekem, amit akkoriban nem is feltétlenül engedhettünk volna meg magunknak, támogatták mindenféle hobbitevékenységemet, stb., csak hogy egy kis örömöt okozzanak) de én mégsem tudtam ezt átérezni. Minden igyekezetük ellenére megromlott velük a kapcsolatom, különösen rossz volt a viszonyom a húgommal. Szeretetet sem adni, sem átvenni nem tudtam. Ebben a korszakban éreztem a legmagányosabbnak magam.

Az iskolába rendszeresen gyomorgörccsel indultam el, és mardosó fájdalommal jöttem haza onnan. Hazatérve bezárkóztam a szobámba és a fejemet párnába fúrva némán sikoltottam. Nehéz időszak volt. A bennem felgyülemlő feszültség haragban és kontrollálatlan dühben nyilvánult meg, amit a húgom „tornádónak” nevezett el.

A hangulat emiatt nem volt túl jó otthon. Vágytam arra, hogy valakinek elmondhassam, hogy mi az oka mindennek, de nem tudtam, hogy hogyan kezdjem, hogyan mondjam el.

Egész gyerekkoromban azt hallottam, hogy Isten jó, de úgy éreztem, én mégsem tapasztalok ebből semmit.

Sok mindent nem értettem. Naplót vezettem, amiben valamennyire kiadtam magamból, amik történtek és rendszereztem a gondolataimat.

A szüleid nem találták meg ezt a naplót?

Volt egy pont, amikor már annyira vágytam arra, hogy valakivel megoszthassam a titkaimat, hogy amikor befejeztem a naplóírást, kinyitva otthagytam az asztalon. Imádkoztam, hogy ha az Úr is úgy akarja, akkor legyen ebből világosság. Aznap édesanyám bement a szobámba, és látta a nyitott naplót. Először nem akart beleolvasni, de ahogy imádkozott, úgy érezte, hogy olvassa el. Ekkor sok mindenre fény derült, kapott egy reális képet az állapotomról.

Nem követtem el nagy bűnöket, de ekkor már annyira meg voltam törve, és annyira bennem volt a megfelelési kényszer, hogy a bűnbe is elmentem volna az osztálytársaim után, csak hogy elfogadjanak. Hála Istennek, ettől megőrzött engem az Úr.

Mi hozta el a fordulatot az életedben?

A szüleim - és szerintem a tágabb családom több tagja is - sokat imádkoztak értem, ami nagy segítség volt, de ami igazán változást hozott, az egy debreceni tábor volt. 2009-ben egy kis korkedvezményes segítséggel - 13 évesen - elmehettem a táborba, amiért nagyon hálás vagyok, mert ezen az egy héten fordult meg az egész életem.

Ott hallottam először úgy az evangéliumot, hogy az személyesen nekem szólt. Megérintett, hogy Isten engem ennyire szeret, hogy a saját Fiát oda adta értem, és engedte, hogy megalázzák, megverjék, és megszégyenítve keresztre feszítsék, mind ezek után pedig – ártatlanul - a pokol mélyére kerüljön, mint egy bűnöző, csak azért, hogy én kijöhessek onnan. Hogy szabad legyek a bűneimtől és megszűnjön az átok az életemben. Ekkor tapasztaltam meg először, hogy mindaz, amiről eddig hallottam, tényleg valóság. Egy új dimenzió tárult fel előttem.

A tábor alatt több olyan barátot is szereztem, akikkel a mai napig jóban vagyok. Ez is hatalmas bizonyság volt a számomra. A szabadító szolgálat során megszabadultam az elvetettségtől, a depressziótól, az emberektől való félelemtől, és az öngyilkos gondolatoktól. Elkezdtem megváltozni. Ahogy a hét véget ért, tudtam, hogy más ember lettem.

A szüleidnek is feltűnt a változás?

Igen, miután hazaértem, többször megjegyezték, hogy mennyire megváltoztam. Mikor szeptemberben újrakezdődött az iskola, tartottam attól, hogy milyen lesz visszatérni. Még hátra volt egy év ugyanazzal az osztállyal. Izgatott voltam, de tudtam, hogy a dolgok már nem mehetnek ugyanúgy, mint azelőtt. És így is lett. Hatalmas bizonyság volt számomra ez az év. Elvétve, néha még előfordult, hogy egy-egy személy megpróbált belém kötni, de végül mindig ők jártak rosszul, mert Isten olyan hangadó embereket állított mellém, akiknek a véleményére nem csak az osztályban, de az egész iskolában is odafigyeltek. Egy idő után meg is szűntek a gonoszkodások, és újra elkezdtek délutáni programokra hívni. Újra színesben láttam a világot, élveztem a napfényt, a szabadságot, felszabadult bennem az öröm, a békesség és a családommal is helyreállt a kapcsolatom.

Ezután a Huszár Gál Gimnáziumba mentem, a Hit Gyülekezete debreceni iskolájába, ami nagy felüdülés volt. Keresztény világnézetű tanárok tanítottak olyan diákokat, akik kiskoruktól kezdve keresztény értékrend szerint voltak nevelve. Ég és föld volt a különbség a két iskola között. Ekkor döbbentem rá, hogy mennyire hálásak lehetünk azért, hogy van keresztény iskola. Nagyon sok jót és szeretetet kaptam az ottani osztályomtól, ami az elején furcsa is volt.

Most már az életedben Isten helyreállítását tapasztalod, de mit tudsz tanácsolni azoknak a fiataloknak, akik ehhez hasonló problémákkal küzdenek, vagy akár épp a célkeresztben vannak?

Bátran öntsék ki a szívüket Istennek, mert ha őszintén elismerik, hogy szükségük van rá, és kérik, hogy avatkozzon be az életükbe, válaszolni fog. De nagyon fontos, hogy kitartsanak, és ne adják fel a reményt, hogy el fog jönni a szabadulás. Isten hűséges hozzánk, számon tartja a könnyeket, kék-zöld sebeket - ahogy a fejünk hajszálait is -, és bőségesen kárpótol ezekért az évekért.

Nekem ez csak egy-két év volt az életemben, de már tíz éve kapom a kárpótlást érte, és tudom, hogy még mindig nincs vége. Ígéretet kaptam Istentől, hogy többé nem kell félnem a szégyentől, mert áldott leszek és a gyermekeim is azok lesznek majd.

Jézus Krisztus olyan szenvedésen ment át, amin senki más a világon. Nem csak azt élte át, hogy a legjobb barátai közül árulták el őt, hogy az emberek, akik az áldását élvezték, egy akarattal küldték őt a keresztre, hanem azt is átélte, hogy az Atya is elfordult Tőle. Ez volt az ára annak, hogy Isten hozzánk forduljon, és elvegye tőlünk a szégyent, az átkokat, a szegénységet. Isten nyitott arra, hogy odamenj hozzá, és elmondd, ami bánt. Ő alkotta az emberek szívét, pontosan tudja, hogy mire van szükséged, és mire van szüksége annak, aki épp szidalmaz téged.

Amikor valaki célponttá válik, a mögött gyakran irigység áll, egy olyan dolog utáni vágyakozás, ami neked megvan, de neki nincs. Ez a dolog pedig legtöbbször a szeretet.

Az én osztálytársaim látták rajtam, hogy szép, harmonikus családban élek, ahol szeretettel vesznek körül. Sokuknak viszont nem volt része ebben, vagy ha volt is, nem tudta betölteni a bennük lévő óriási szeretet-hiányt. Több nehéz sorsú gyerek is volt közöttük. Szoktam értük időnként imádkozni, hogy az Úr adjon lehetőséget arra, hogy újra beszélgethessek velük, és bizonyságot tegyek nekik. Szeretném, hogy ők is megtapasztalják Isten szeretetét, ami engem is megváltoztatott. Nagy felszabadulás volt, amikor éreztem, hogy meg tudtam bocsátani nekik. Rájöttem, hogy nem ők tehettek róla, hanem ők is szenvedtek, és a saját szenvedésüket öntötték ki rám. Én pedig nem kívánom nekik, hogy szenvedjenek, hanem azt, hogy ők is megismerjék az Urat, ahogyan én.

Akik ilyen helyzetben vannak, azoknak tehát azt tudom tanácsolni, hogy forduljanak hittel az Úrhoz - mert Ő nem fog rosszat adni annak, aki kér tőle -, és ha tudnak, imádkozzanak azokért is, akik őket bántják, mert Jézus is ezt tette. Imádkozott azokért, akik Őt keresztre feszítették. Tudnod kell, hogy nem te vagy a probléma, és nem veled van a baj, csak nézz Jézusra, Ő hordozni fogja a terheidet, és megszabadít tőlük, ha nem süppedsz bele az önsajnálatba. Az önsajnálat veszélyes csapda tud lenni, mert tartósítja a rossz állapotot. Isten ugyanis nem veszi el tőled azt, amihez ragaszkodsz. Ezért fontos, hogy az irányítást engedd át Istennek. Nyisd ki a szíved, és hagyd, hogy beáramoljon Isten szeretete.

És eljön a helyreállításnak az ideje.

Igen.