A tűrés prófétája

#turelem
#kitartas
Nagy Boglárka | 2020. 03. 26.
Németh Sándor 2019. március 21-i online prédikációjának összefoglalója
A korszakváltáshoz közeledve a világban egyre több rendellenesség tapasztalható, ami minden ember – köztük az Istenben hívő keresztények – tűrését is megpróbálja. A Szent Szellem ezért ma különös hangsúlyt tesz a jellemformálásra, hogy kirajzolja bennünk Jézus Krisztus természetét, aminek elengedhetetlen része egy állhatatos, tűrésre képes karakter.

Ez a krisztusi lélek mindenki számára elérhető, aki azonosul Jézus Krisztus halálával, eltemetkezésével és feltámadásával, aminek következtében a régi lelkünk (az ótermészet) meghal a golgotai kereszten, és a feltámadással azonosulva megszületik bennünk Krisztus természete - igazságban és valóságos szentségben.

A kipróbált jellem kulcsfontosságú, hogy meg tudjunk állni Isten dicsősége előtt.

Jakab 5:1-11

Jakab apostol az Úr visszajövetelét megelőző időszak egyik legmarkánsabb jellemzőjeként az egzisztenciális javak megszerzését emeli ki. Azoknak az embereknek, akik csak erre tudnak koncentrálni, azoknak az istene a Mammon - ami a vagyon istenítését jelenti. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a lelki és szellemi dolgok helyett a pénz hajszolását helyezik az emberek életük középpontjába, míg el nem jutnak egy olyan anyagi stabilitásra, ami garantálja számukra, hogy katasztrófák közepette is jól éljenek. Most a globalizmus és a világkormányok mögött álló pénzemberek meg sem érzik a járvány okozta gazdasági nehézségek következményeit, miközben a Kínában dolgozó mezőgazdasági munkások, vagy bármely más ország kis- és középvállalatai nagyon is megsínylik azokat.

„Íme, a ti mezőiteket learató munkások bére, amit ti elfogtatok, kiált...” (Jakab 5:4a)

Ez egy olyan igazságtalan rendszer, amit Isten már a próféták korában sem tudott sokáig eltűrni, így azok paradigmaként mutatják meg Isten hozzáállását a kizsákmányoló és elnyomó rendszerekhez. Ő ugyanis nem csak a saját gyermekeit figyeli, hanem a világban munkálkodó törvénytelenséget és a gonoszság fiait is, mindazokat, akik az elmúlt kétezer évben figyelmen kívül hagyták Jézus Krisztus áldozatát, és csak az egyéni céljaik megvalósítására törekedtek.

Ez a magatartás ma is Isten ítéletét vonja maga után – az ítéletnek pedig néha hívő emberek is elszenvedői lehetnek, éppen ezért hangsúlyozza a Szent Szellem a béketűrés jelentőségét.

Jakab a türelem gyakorlásában Jób személyét állítja példaként a keresztények elé, akik számára sokszor azt a legnehezebb megérteni, hogyan kerülhet egy igaz és istenfélő személy ilyen mértékű megpróbáltatásokba.

Mivel Jób könyve egy történeti könyv, ezért a bevezető részben Jób személyiségét, életvezetését és életkörülményeit mutatja be a Szent Szellem, hogy az olvasók tisztában legyenek Jób csapások előtti áldásával, és így azzal is, hogy a sorsa milyen magasról zuhant a mélybe egyik pillanatról a másikra.

A könyv szempontjából érdekes még megemlíteni a keletkezés időpontját, amire a földrajzi helyszín megnevezéséből (Úz földje) következtethetünk. Régen a földterületeket azokról a pátriárkákról nevezték el, akik ott laktak. Úgy tűnik, Jób valamilyen kapcsolatban állt vele. A Bibliában három Úz nevű pátriárka is volt, az egyik Arám fia, Séth unokája, a másik, Ábrahám testvérének Nákhórnak - talán a nyolcadik – fia, ezen kívül volt még egy edomita fejedelem is, akit így hívtak. Ennek megfelelően három korszakban is elhelyezhetnénk a történetet.

A legnagyobb kérdőjel a bibliakutatók számára az, hogy vajon Jób még jóval Ábrahám előtt, nem sokkal az özönvíz után élt-e, vagy inkább Ábrahám kortársaként lehet őt számon tartani. Az előbbi lehetőséget támasztja alá az, hogy a könyvben nem található bálványimádásra való utalás, csak csillagjóslásra – az pedig köztudott, hogy Ábrámot már egy bálványimádó mezopotámiai városból hívta ki Isten. Sőt, Szodoma és Gomora elpusztításáról sincs leírás Jóbnál. Az is szembetűnő, hogy a barátok beszédeiből olyan Isten-ismeret tükröződik, ami arra enged következtetni, hogy az aposztázia még nem volt általános a térségben.

“Vala Úz földén egy ember, akinek Jób vala a neve. Ez az ember feddhetetlen, igaz, istenfélő vala és bűngyűlölő. Születék pedig néki hét fia és három leánya. (…) Eljártak vala pedig az ő fiai egymáshoz és vendégséget szerzének otthon, kiki a maga napján. (…) Mikor pedig a vendégség napjai sorra lejártak vala, elkülde értök Jób és megszentelé őket, és jóreggel felserkene és áldozik vala égőáldozattal mindnyájuk száma szerint; mert ezt mondja vala Jób: Hátha vétkeztek az én fiaim, és gonoszt gondoltak az Isten ellen az ő szivökben! Így cselekedik vala Jób minden napon.” (Jób 1:1-5)

Ebből a rövid szakaszból is látszik, hogy Jób nagyságát Isten nem az anyagi javaiban mérte, hanem a szellemi és erkölcsi szint, amit megütött, az tette őt nagy emberré Isten szemében.

Az ember minőségét, erkölcsi értékét és jellemét elsősorban a spiritualitása határozza meg, másodsorban a családja, és csak ezután következhet az anyagiak mércéje.

A következő versszakokban (6-12) a Szent Szellem egy hirtelen dimenzióváltással a fizikai valóságok mögött álló mennyei eseményeket mutatja be, amiből megérthetjük, hogy a földi történések először mindig a mennyben dőlnek el. Ma is ott dőlnek el az emberi sorsok és földi események. Ennek a jelenetnek két főszereplője van, Isten és az Ördög. Ez a párbeszéd viszont minden hívővel kapcsolatban lezajlódhat a mennyben - ezt a Jelenések könyvének 12. fejezete is megerősíti, ahol a Sátánról azt olvashatjuk, hogy szüntelen vádolja az igazakat.

A vádlás célja pedig az, hogy a valóságot torz módon állítsa be, olyan manipulált tényeket felhasználva, amik képmutató színben tüntetik fel az embert is, és Istent is. Jóbot azzal vádolta a Sátán, hogy csak a pénz miatt, a hatalmas anyagi áldás miatt ragaszkodott Istenhez, vagyis a szeretete Isten felé nem volt önzetlen. Istent pedig úgy állította be, mint aki elfogadja egy ilyen képmutató és álságos embernek az imádását.

A csapások során mindig kiderül, milyen motivációk vannak az ember szívében. Jóbhoz hasonlóan a ma élő keresztények közül is sokan nehéz helyzetbe kerültek a járvány okozta gazdasági nehézségek miatt, és lehet, hogy nem értik, miért pont az ő életük került válságba. Ilyenkor fontos, hogy ne Istent hibáztassuk a kialakult helyzet miatt – mint Jób felesége tette -, hanem erősítsük meg a hitünket Isten ígéreteiben és állhatatosan ragaszkodjunk az Ő személyéhez, mert Isten jó Isten. A Sátán célja mindig az, hogy megrontsa az Isten és az igaz emberek közötti kapcsolatot, és az emberek csalódjanak benne. Hála Istennek, hogy Jób könyve nem így végződött.

Visszatérve a történetre, a 6. versszakban azt olvashatjuk, hogy a Sátán is részt vett az angyalok mennyei gyűlésén. A mennyei parlamentben ugyanis, úgy tűnik, hogy van egy ellenzék is, ahol az Isten ellen fellázadt, bukott angyalok állnak. A Biblia más könyveiben is láthatjuk, hogy vannak gonosz lények, akiket Isten fel tud használni a büntetésre, a földi csapások véghezvitelére. Bár Jób esetében nem volt indok arra, hogy a Sátán kompetenciáját megnöveljék, sok más esetben mégis Isten haragja nyilvánul meg abban, ha nagyobb teret enged az Ördög pusztító munkájának – erre utaltak Jób barátai is, amikor bűnnel vádolták őt.

Miután a Sátán szabad kezet kapott Jób életében, a 13. versszaktól újra a földi események kerülnek középpontba. A négy csapás közül kettő természeti csapással áll összefüggésben, kettő pedig más etnikumú népek rosszindulatához köthető. Itt felmerül a kérdés, hogy a sabeusok (sébiták, Séth leszármazottai) és a káldeusok miért nem támadták meg Jóbot korábban? Miért pont most rabolták el a vagyonát és ölték meg a szolgáit?

A válasz, hogy amikor Isten védelme alatt áll az életünk, akkor a gonosz emberek szándékát is megfékezi.

Az emberi szív tele van gonoszsággal, de addig nem tud megnyilvánulni, amíg Isten korlátozza azt.

Ha ezt a fékrendszert kikapcsolják, akkor viszont a Sátán fel tudja használni őket a saját céljainak elérésére. Ugyanígy, a természet elemei fölött sincs hatalma a Sátánnak, csak akkor, ha Isten megengedi neki.

Miután Jób elvesztette a vagyonát és gyermekeit, nem zúgolódott és nem lázadt Isten ellen, hanem megszaggatta a ruháit és port hintett a fejére, amivel a Közel-Keleten a teljes alázatot fejezték ki. Ezzel Jób elismerte Isten teljes szuverenitását az élete fölött. Tisztában volt azzal, hogy Isten megengedő akarata nélkül ezek a csapások nem történhettek volna meg az életében, és a nehézségek között is Istennek adta a dicsőséget.

„És monda: Mezítelen jöttem ki az én anyámnak méhéből, és mezítelen térek oda vissza. Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úrnak neve!” (Jób 1:21)

A 2. fejezet első versszakaiban újra a mennyei dolgokba kapunk egy kis bepillantást, ahol a Sátán ugyanúgy, mint az előző fejezetben, rágalmazni kezdte Jóbot, és megkérdőjelezte Isten iránti szeretetének a valódiságát. A 3. versszakban Isten is elismeri, hogy ok nélkül rontotta meg Jóbot, amiből azt a tanulságot kell levonnunk, hogy a keresztények szenvedése gyakran azt a célt szolgálja, hogy azon keresztül feketén-fehéren nyilvánvalóvá váljon, mi lakik a Sátán szívében.

A Sátán különös figyelemmel tanulmányozza az igazak életét, és jól látható, hogy milyen rosszindulattal van a hívő emberek felé. Jób esetében sem azt a következtetést vonta le, hogy Ő tévedett, hanem még álnokabb érveléssel bizonygatta Istennek, hogy ha Jób a testében fizikailag is szenvedne, akkor szembefordulna Vele.

Fontos azonban kiemelni, hogy a Sátánnak csak annyi hatalma van, amennyit Isten megenged neki, ezért Jób életidejéhez már nem nyúlhatott.

Az egészségének elvesztésén kívül még egy nagy csapás is érte Jóbot a feleségén keresztül, aki támogatás helyett azt tanácsolta neki, hogy átkozza meg Istent, és haljon meg. Az ő szívében ugyanis sikerült a Sátánnak létrehoznia azt, amit Jóbban is el akart érni, hogy csalódjon Istenben. A próbákban tehát nem csak a férfiak jelleme válik nyilvánvalóvá, hanem a feleségeké is, akiknek arra kell törekedniük, hogy jó segítőtársak legyenek a jó- és a rossz körülmények között egyaránt. Jób ekkor óvatosan intette meg a feleségét, és csak annyit mondott neki, hogy ha már együtt élvezték az Istentől kapott áldásokat, akkor ezt a helyzetet is el kell tudniuk fogadni Istentől.

A fejezet utolsó versszakaiban Jób barátai is megjelennek: a témáni Elifáz, a sukhi Bildád és a naamai Cófár, akik – bár támogatni és vigasztalni jöttek Jóbot – később kárhoztatják a beszédeikkel, mivel meg voltak arról győződve, hogy valamilyen titkos bűn miatt érték Jóbot a fentebb részletezett csapások. Mai fogalmakkal élve úgy nevezhetnénk őket, hogy „materialista keresztények”, akik el sem tudják képzelni, hogy a földi események mögött természetfölötti dolgok állnak.

Jóbnak így újabb terhet jelentett az, hogy bizonygatnia kellett saját igazságát a barátaival szemben, míg végül Isten igazságosságát is megkérdőjelezte – ezt pedig Isten már nem hagyta szó nélkül, ezen a ponton Ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe. A vitában végül is Isten Jóbnak ad igazat a barátaival szemben, akik, bár teológiailag helyes megállapításokat tettek, még sem tudtak helyénvaló mondatot mondani Jób számára, az ő helyzetére nézve, ezért a végén Jób áldozatot mutatott be értük. Isten azonban Jóbot is megintette, amit ő alázatosan el is fogadott, ezért az Úr még jobban megáldotta őt, mint a csapások előtt, és - ami még ennél is fontosabb, hogy - minőségileg is jobb, krisztusibb emberré vált a megpróbáltatások után.

Így lett Jób a béketűrés ősmintája, akit Jakab apostol követendő példaként állít az utolsó időkben élő és szenvedő keresztények elé, hogy ők is hasonlóan viseljék magukat minden körülmények között.

„...Jóbnak tűrését hallottátok és az Úrtól való végét láttátok, hogy igen irgalmas az Úr és könyörületes.” (Jakab 5:11b)

Nagy Boglárka | 2020. 03. 26.