A néppé válás útja

#eletut
#utazas
Tóth Petra | 2020. 02. 05.
Németh Sándor 2020. február 1-i prédikációjának összefoglalója
Az újjászületés rendkívül fontos állomása a keresztény életnek, ám még koránt sem jelenti magát a célt, Isten ugyanis számos más állomást is tartogat számunkra az úton. Izrael pusztai vándorlásának két szakasza volt: az első szakasz a Veres-tengeren való átkeléstől a Sínai pusztáig tartott. Az utazás állomásai és az ott történt események az újszövetségi nép számára is komoly tanulságokat hordoznak, ugyanis leírják, hogy milyen utat kell bejárnia a hívőknek a megtérés után, hogy Isten népévé váljanak.

Ennek az útnak az állomásait tartalmazzák Mózes 2. könyvének 15-19. fejezetei, melyek tetőpontján az Egyiptomból kihívott sereg Isten népévé válik. Nagyon fontos, hogy a megtérésünk után többé ne a saját utunkat akarjuk járni, hanem azt az utat, amit Isten kijelölt nekünk. Az újjászületés ószövetségi előképe a Veres-tengeren való átkelés és a felhőben való megkeresztelkedés volt.

„Nem akarom pedig, hogy ne tudjátok, atyámfiai, hogy a mi atyáink mindnyájan a felhő alatt voltak, és mindnyájan a tengeren mentek által; és mindnyájan Mózesre keresztelkedtek meg a felhőben és a tengerben.” (1Kor 10:1)

A Veres-tenger volt az, ami lezárta a kivonulást és véglegesen elválasztotta Izraelt Egyiptomtól. Az újszövetségben ennek az eseménynek a vízkeresztség felel meg, amely a Jézus Krisztus halálával és feltámadásával való azonosulást és az új természet öröklését jelenti. Ez jelenti a régi életünk lezárását, a feltámadással való azonosulás pedig az új életből való részesedést.

A Szent Szellemben való alámeritkezés ószövetségi előképe a felhő, amely Izrael fiait a pusztában beborította, vezette és megvédelmezte az egyiptomi katonákkal szemben. A Szent Szellemmel való beteljesedés után Isten Szellemének jelenléte körbe vesz miket és védelmet biztosít a Sátán erőivel, a démonokkal és az átkokkal szemben, amik még a régi életünk hagyatékaként akarnak kapcsolódni hozzánk. A vízkeresztség és a Szent Szellemben való keresztség viszont még csak a keresztény élet kezdete, az Isten által kijelölt úton járás ez után kezdődik el.

A mérgező víz

„Ennek utánna elindítá Mózes az Izráelt a veres tengertől, és menének Súr puszta felé; három napig menének a pusztában és nem találának vizet. És eljutának Márába, de nem ihatják vala a vizet Márában, mivelhogy keserű vala. Azért is nevezék nevét Márának.” (2Móz 15:22-23)

A pusztai vándorlás első állomáshelye Mára volt, ahol a tikkasztó menetelés után Izrael fiai végre vizet találtak – ám a víz alkalmatlan volt a szomjoltásra, mert keserű volt. Izrael fiai pedig zúgolódni kezdtek.

Az első dolog, amit a Szentlélek megtanít nekünk az újjászületésünk után, hogy a világ kultúrájából nem tudunk tovább táplálkozni, mert az a víz mérgezett. Nincs olyan területe a társadalomnak, amelyet ne uralna a bűn, ezért újjászületett emberként már nem táplálkozhatunk ugyanazzal a vízzel, amivel azelőtt, hanem új táplálékra van szükségünk.

A zsidó-keresztény kultúra egyik áldásos hatása a nemzetekre az volt, hogy kiemelte a pogányságból, és a fejlődés, növekedés útján indította el őket. A legtöbb pogány kultúrát ugyanis teljesen átitatta a szexualitás és a szexuális bűnök. Amikor a kereszténység az élet többi területéről a házasság keretei közé szorította a szexualitást, a kultúrában felszabadult a kreativitás, javult a munkamorál és elindult a felemelkedés. Ellenben, azokban a kultúrákban, ahol ez a változás nem történt meg, ott a szexuális bűnök felemésztették a társadalmat. Ezen kultúrák mindegyike megbukott (például: a Noé korabeli kultúra, a szodomai-, görög-római-hellén kultúra, stb.)

A mérgezett víz, amivel itatják az embereket, sajnos sok keresztény közösséget is megmérgezett.

Az a kereszténység, ami csak olyan vallásosságra képes, amit a bűn is beszennyez, Isten szemében nem ér semmit, csak mint egy kivágatásra váró gyümölcstelen fa.

Az újjászületésnek vannak bizonyos gyümölcsei, amelyeket meg kell teremnünk ahhoz, hogy sikeresnek lehessen tekinteni a „beavatkozást”. Ha a bűnnel szennyezett vizet fogyasztjuk, nem leszünk képesek ehető, jó gyümölcsöket teremni, de ha Isten Igéjére hallgatunk, befogadjuk és megcselekedjük azt, akkor a megváltás áldásaiból élhetünk és Egyiptom egyetlen csapása sem fog az életünkre szállni. Így a keresztény élet nem keserű lesz, hanem édes, mert Isten ígéretei megvalósulnak az életünkben.

Ha viszont nem fogadjuk be és nem cselekszünk Isten Igéjének megfelelően, akkor csak Mára, a keserű forrás marad meg nekünk. E forrás mellől sok keresztény nehezen tud elmozdulni, pedig Isten sokkal jobb életet akar adni számukra: ha Isten Igéjének engedelmeskedünk, akkor miénk a bűnbocsánat, az örök élet, a Szent Szellem és a bővelkedés is. Ha azt kezdenénk tapasztalni, hogy az élet keserű, akkor Istenhez kell fordulni és ő megmutatja, hogy melyik területen lett keserűvé a forrás. Ha ilyenkor az ember engedelmességgel válaszol a korrekcióra, akkor Isten az ő irgalmasságával látogatja meg őt.

Áldások földje

A vándorlás következő állomása Elim volt, ahol 12 forrás és 70 pálmafa várta Izrael fiait. Ezt az állomást mindenki nagyon szereti, a forrás ugyanis az áldást, a 12-es szám pedig Isten uralmát, kormányzását jelenti. A pálma többnyire a győzelem és a békesség szimbóluma, a 70-es szám pedig a nemzetek számát, Izraelnek – Jákob családjának – létszámát is (az Egyiptomba vonuláskor) jelenti, sőt, Jézus a megbocsátással is összefüggésbe hozta, amikor azt mondta, hogy egy nap akár 70x7-szer is meg kell bocsátani az embertársainknak – ez tehát a teljes szeretetnek a száma is, mind az Istennel, mind az emberekkel való viszonylatban.

Erre a táborhelyre úgy lehet eljutni, hogy ha hallgatunk Isten Igéjére, és befogadjuk, megcselekedjük azt – akkor ránk szállnak az áldások, és megvalósul az életünkben Isten uralma. Ez Isten csodálatos terve számunkra.

Ezt a szálláshelyet mindenki nagyon élvezi, mégis eljön az idő, amikor tovább kell menni a következő állomásra. Isten országába ugyanis „sok háborúságon keresztül” lehet bemenni, Isten viszont mindig ad kegyelemet arra, hogy az életünkben újra és újra letáborozhassunk ezen a helyen bizonyos időre. Elim után azonban mindig jön valami más is.

A sikeres pályafutáshoz fontos tudni, hogy ha győzelemre állunk, az még nem jelenti azt, hogy már győztünk is.

Hiszünk a végső győzelemben, ez az, amiért küzdünk, de amikor győzelemre állunk, akkor sem szabad befejezni a küzdelmet, és „ráülni” az eredményre, hanem a meccs végig küzdeni kell. A hívő élet gyakran hullámzik, de ha küzdesz, akkor fel vagy készülve a következő táborhelyre is, ami nem biztos, hogy olyan lesz, mint Elim.

Isten Igéje kenyér

„És elindulának Élimből és érkezék Izráel fiainak egész gyülekezete a Szin pusztájába, mely Élim között és Sinai között van, a második hónapnak tizenötödik napján, Égyiptom földéről való kijövetelök után.” (2Móz 16:1)

Elim után Szin pusztájába érkeztek. Szin azt jelenti, hogy sár, mocsár, agyagos terület – ez is a világot jelképezi, amely a gonoszságban vesztegel. Ezen a helyen nem volt kenyér, vagy hús, mert a bioszféra alkalmatlan volt a megélhetés biztosítására. Ezzel a látható dolgokkal szembesülve Izrael fiai azonnal elfelejtették a megváltás igazságait és Isten addigi gondoskodását: nem tudtak emlékezni a Veres-tenger kettéválasztására, vagy arra, hogyan védelmezte őket az Úr dicsősége, felhője az egyiptomi katonáktól, és hogyan édesítette meg a vizet Márában.

Amikor hívő emberek pusztán természetes, látható szinten néznek szembe ezekkel a helyzetekkel, gyakran elveszítik a hitüket. Ilyen helyzet bárkivel könnyen előfordulhat, mert Isten mindenki szívét megpróbálja, hogy kiben, vagy miben bízik.

A világban semmi olyan dolog nincsen, amire az ember lelkének, szellemének igazából szüksége lenne, ezért az első dolog, amiben bíznunk kell, az Isten beszéde, az Ige, ami táplálék. Lehetővé teszi, hogy a reménytelenség ellenére is reménykedve higgyünk.

Amikor egy ember megtér és kereszténnyé lesz, az első dolog, amire szüksége van, a hit alapjait adó tiszta ige – ez az, amit Pál apostol „tejnek itala” néven nevez. Ez tudja stabilizálni az embereket a keresztény életben az újjászületés után. Akiknek ezzel van megalapozva az élete, azok pályán tudnak maradni. Ez szükséges ahhoz, hogy elérjük azt a fejlődési és növekedési szintet, ami után be tudunk lépni az érett felnőtt korba.

 

Nagyon fontos, hogy ne csak természetes szinten tudjuk megkülönböztetni egymástól a jót és a rosszat, hanem szellemi szinten is. Isten erkölcsi ítéletét igazán csak azok tudják befogadni és megtartani, akik erősen állnak az Isten Igéjébe vetett hitben. Az érett hívő emberek a morális értékítéleten túl az emberekben működő szellemeket is képesek megkülönböztetni. Ez azért fontos, mert Jézus figyelmeztetett arra, hogy sok vallásos csaló fog jönni a nevében, hogy megtévesszék az embereket. Az érett szellemi emberek viszont megérzik, hogy kiben milyen szellem van, felismerik, ha Isten – a Pásztor – hangját hallják valakin keresztül, idegen hangokat pedig nem követnek. A hang ugyanis hordozza és felszínre hozza a szív állapotát: tartalmazza a szívben lévő jót és a rosszat is, és megosztja ezeket a hallgatókkal.

Jézus vérének ereje

Az úrvacsorában Jézus vére is táplálékként jelenik meg, amire azért van szükség, hogy megszenteljen minket és levegye rólunk azt a bűnérzésekkel, bűntudattal teli szennyes ruhát, amit a bűnös világ helyezett ránk. Ezek miatt tudja az ember elveszíteni az üdvbizonyosság érzését és úgy érezni magát, mintha megtaposták volna a lelkét. Ha valaki így érez, az nem azt jelenti, hogy elhagyta őt az Úr, hanem azt, hogy valami pusztító erő nehezedett a lelkére és „szennyes ruhákba” öltöztette.

Ilyenkor meg kell erősíteni a hitünket Jézus vérében – annak hatása pedig abban a pillanatban működésbe is lép az életünkben. Megtisztít, megszentel minket és leveszi rólunk a szennyes ruhát. Dávid is rendszeresen imádkozott azért, hogy Isten tisztítsa meg őt izsóppal – ahogy Egyiptomban felkenték a bárány vérét izsóppal a házak ajtajára. Az izsóp, amit mi használni tudunk, a Jézus Krisztus vérébe vetett hitünk megvallása, ez által tudjuk behozni az életünkbe Jézus vérének oltalmát.

Ez történt tehát Szin pusztájában. A következő táborhely Refidimben volt, aminek a neve nyugvópontot, támaszt, felfrissülést jelent.

Refidim és a Szent Szellem terített asztala

És elindula Izráel fiainak egész gyülekezete a Szin pusztájából, az Úr rendeléséhez képest az ő útjok rendje szerint és tábort ütének Refidimben. De a népnek nem vala inni való vize. (…) És szomjúhozik vala ott a nép a vízre és zúgolódék a nép Mózes ellen és monda: Miért hoztál ki minket Égyiptomból? hogy szomjúsággal ölj meg minket, gyermekeinket és barmainkat? (2Móz 17:1-3)

A nyugalom és a felfrissülés mégsem tudott megvalósulni Refidimben, mert nem volt víz, ami felfrissítsen. Izrael fiai ekkor újra háborogni kezdtek. Isten viszonyulására az egész eddigi utazás alatt a türelem és az irgalom volt jellemző, Isten sokkal elnézőbb volt Izraelhez a Veres-tenger és a Sínai hegy közötti úton, mint az után, ennek az oka pedig az, hogy még nem történt meg a néppé válás és a törvényadás. Isten tehát nem büntetéssel válaszolt a folyton lázongó Izraelnek, hanem türelemmel és kegyelemmel: újra megmutatta nekik, hogy ő képes egy száraz sziklából is forrást fakasztani, hogy gondoskodjon a népéről.

A lesújtott kőszikla, amiből víz fakad, azt az életet jelképezi, amit a Szent Szellem kegyelemből ad. A Kőszikla Jézus Krisztus, akire Isten haragja helyettünk sújtott le. Ő hasított utat és hozta el nekünk a mennyből a Szent Szellemet. Ezért, ha egy ember Isten akaratában jár, nem reked meg a szellemi életében, mert a Szellem mérték nélkül a rendelkezésünkre áll attól függően, hogy milyen hitünk van. A Szent Szellem azóta olyan számunkra, mint egy terített asztal, ahol nincs éhezés és szomjazás, mert akkor vehetünk belőle, amikor csak akarunk.

Soha nem törődhetünk bele abba, ha a Szent Szellem áradása megáll az életünkben. Akármilyen távol érzi is magát az ember Istentől, vagy a kenettől, ez nem a valóság, ez hazugság.

A Szent Szellem nagyon közel van hozzánk, közel van a szívünkhöz és a szánkhoz, csak újra ki kell mondanunk azt, amiben hiszünk: az Isten Igéjét - és a Szent Szellem újra betölt bennünket.

A szenvelgés viszont soha nem változtat a helyzeten, mert nem a valóságra fordítja oda a figyelmet. A szenvelgés egy vallásos démon, ami mártírt akar csinálni a keresztényekből. Mi nem vagyunk mártírok, csak akkor, ha megölnek minket a hitünkért – ez viszont egy dicsőséges kegyelmi ajándék, ami nem sok embernek adatik meg. A megoldás tehát nem a szenvelgés és az önsajnálat, hanem az, hogy megerősítjük a hitünket Isten beszédében és gondviselésében.

A győztes Isten

A Szent Szellem jelenlétére még inkább szükségünk van akkor, amikor támadás alá kerülünk, mert a Sátán erőivel szemben ez a leghatékonyabb fegyver: a Szent Szellem ereje. Ha erősek vagyunk benne, a démonok és a bukott angyalok elmenekülnek, de ha nem, akkor gyötörnek minket. Ezért vigyáznunk kell, hogy az elhívásunkat és a kenetet, amivel Isten felruházott minket, ne engedjük ki a kezünkből, mert akkor úgy járhatunk, mint Mózes: a bot, amit a földre ejtünk, kígyóvá változik és megfutamodunk tőle. Az elhívásunk viszont arra szól, hogy a Sátán erői futamodjanak meg. Ahhoz, hogy megfutamítsuk őket, a mi részünkről is szükség van aktivitásra, de Izrael fiainak esélyük sem lett volna ebben a harcban, ha Isten nem nyit nekik forrást a pusztában. Ha tele vagyunk Szent Szellemmel, akkor sikeresen ellenállunk és megfutamítjuk az ellenséget Refidimben és megismerjük, hogy Isten Jahve Nisszi, a győztes Isten – és megtelünk az erejével.

 

Az út első szakaszának utolsó állomása a Sínai puszta volt, itt történt meg a törvényadás és Izrael néppé szerveződése. Egyiptomból még „gój”-ként jöttek ki, a Sínai pusztában pedig közösségre léptek Istennel és a népévé váltak. Ennek a folyamatnak az Egyházban is meg kell valósulnia, függőlegesen és vízszintesen is egy egységes néppé kell válnia. Ennek az egységnek a létrejöttét szolgálja a két fő parancsolat, ez az, ami a kihívott tömeget Isten népévé kovácsolja.

Ezeket a táborhelyeket egyéni és közösségi szinten is végig kell járnunk. Ha egy helyen megbukunk, nem mehetünk tovább, amíg meg nem tanuljuk, amit Isten tanítani akar nekünk - ezért taníthatóvá kell válnunk, hogy eljuthassunk arra az állomásra, amikor Isten népévé válunk. Ez a jövőnk, mert Isten nem individuális közösségekben gondolkodik, hanem egy egységes, szent népben.

Tóth Petra | 2020. 02. 05.