Jézus, a királyok Királya

#jezus
#ezereves
Németh Sándor | 2020. 01. 29.
A politikához, kormányzási formákhoz való viszonyulás kérdéseiről szóló, keresztények között véget nem érni akaró, nemzetközi szinten is megnyilvánuló polémiák összefüggésben állnak a Jézus Krisztus személyéről és uralkodásáról alkotott egyoldalú és ellentmondásos felfogásokkal is. A Názáretiben sokan kizárólag spirituális vezetőt és uralkodót látnak, pedig emellett Őt a teljes Szentírás politikai szabadítóként is kijelenti, aki megszerezte a világ fölötti hatalmat engesztelő, áldozati halála és feltámadása által az evilág istenétől, a Sátántól, aki Jézus megkísértésekor még hivalkodva mutatta meg Urunknak a nemzetek, országok feletti hatalmát, miszerint azok az ő tulajdonában állnak.

Ebben a tényállásban, a Sátán e világban betöltött pozíciójában vissza­fordíthatatlan vál­tozás állt be Jézus Krisztus megfeszítésének és feltámadásának következtében. Jézus megváltó művének egyik alapvető vívmánya az lett, hogy a világ feletti hatalmat kivette a Sátán kezéből. Fel­támadása után a tanítványainak bejelentette, hogy „nekem adatott minden hatalom (exuszia) mennyen és föl­dön” (Mt 28:18). A „minden” (pász) görög kifejezés jelentése többek között: egész; teljes értelméből nem lehet kihagyni a világ feletti hatalmat sem, vagyis ezt is magában foglalja a Jézusnak adatott teljhatalom.

Az apostolok a gyülekezetekhez írt leveleikben több helyen is hangsúlyozzák ezt. Például Pál a következőt írja a Héberekhez írt levelében: „Min­dent lábai alá vetettél. Mert azzal, hogy mindent alávetett, semmit sem hagyott alávetetlenül” (Zsid 2:8). Tehát az apostol is Jézus Krisztus teljhatalmáról tesz tanúságot, és nyo­matékosítja, hogy a Krisztusnak való alárendeltségből semmi nem ma­radt ki, nincs valójában semmi vele szemben független hatalom, nincs ural­mának maradandó alternatívája. A lát­ható és láthatatlan világokra, rendszereikre és vezetőikre, képvi­se­lőik­re egyaránt vonatkozik az uni­ver­zális hatalom törvénye. A Sátán királysága, kormányzása, vezetése és működése sem kivétel ez alól. Ezzel kapcsolatban zavart okoz némelyekben az, hogy akkor mégis miért áll a jelen korszak is a gonosz uralma alatt, mert a világ állapota cáfolni látszik, hogy az egy jó Isten uralma alatt állna. Mások pedig a földi szenvedéseket, emberi nyomorúságokat, társadalmi igazságtalanságokat és zsarnokságokat igyekeznek az Istennek a konok emberiséggel kapcsolatos pedagógiai tevékenységével magyarázni, csekély és fogyatkozó sikerrel.

E dilemma közel kétezer éves múlttal bír, Pál apostol is tisztában volt a Jézus Krisztus teljhatalmával kapcso­la­tos ellentmondással, emiatt a fenti ige­szakasz befejező része így hangzik: „…de most még nem látjuk, hogy neki minden alávettetett.” (Zsid 2:8/b)

A „most” kifejezés az egyház vagy a kegyelem korszakára (aión) utal, amely a második eljövetelig tart. Vagyis Jézus Krisztus a látható világban nem gyakorolja jogszerű hatalmát egészen a visszajöveteléig, csak egyházában a Szent Szellem által, a hit és az önkéntes alárendelés alapján. A világról szer­zett tapasztalataink tárgyának jelentős része a rossz, a gonosz világ feletti uralmát igazolja, nem pedig azt, hogy a világ megváltása már megtörtént volna konkrét időben és helyen, Jeruzsálemben. Sőt, maga Jeruzsálem áll látszólag legnagyobb ellentétben a Krisztus teljhatalmáról szóló megvallásunkkal.

Hirdettetik a Királyság evangéliuma

A világ helyzetének tisztánlátásához a hit korszakának megértése vezet el bennünket. A hit korszakát Isten már az örökkévalóságban megtervezte, mielőtt elindította és kibontakoztatta Ádám leszármazottainak történetét a földön. Mindentudásából származóan már a Teremtés előtt tudta az ember bukását, és már az örökkévalóságban, mielőtt bármit létbe hívott volna, az Atya Isten áldozatra rendelte az egyszülött fiát, a Messiást a világért, jóllehet tudta, hogy az általa létrehozott világ sem a Fiú szolgálatát, sem engesztelő jellegű halálát, sem feltámadását nem fogja elfogadni.

De az Atya azzal is tisztában volt, hogy szép számmal lesznek olyan emberek is, akik nem a világról szerzett érzéki tapasztalataikra és ebből alkotott gondolataikra fogják az életüket építeni, hanem Isten cselekedeteire és igazságaira, még akkor is, ha ezeket a világ sokféle kreált és propagált hazugsággal az emberek előtt rejtetté és láthatatlanná teszi. A hit korszaka akkor indult el, amikor Jézus a feltámadása és az apostoloknak történt megjelenései után kivonult a világból, és tartózkodási helyét az Atya a mennybe helyezte, saját jobbja mellé a visszajöveteléig.

Nem feledkezhetünk el arról a történelmi tényről, hogy „a világ nem ismerte meg őt”. Pilátus a római császár helytartójaként Jézust mint Királyt és vele szemben Barabást­ mint rablógyilkost és lázadót állította a tömeg elé Jeruzsálemben. Az igazságosságnak és Isten hosszútűrésének megfelelően az Atya tudomásul vette, hogy a világ Barabást választotta Jézus Krisztus uralkodása és kormányzása helyett, Barabáson keresztül pedig a világ ragaszkodott ahhoz, hogy továbbra is a Sátán kezében maradjon a világ feletti hatalom. Az Atya helybenhagyta a világ istentelen választását, és időt biztosított szá­mára, hogy eljusson döntésének végkimeneteléhez: a gonoszság földi beteljesedéséhez. A Krisztust elutasító világ csak a korszak végén szembesül rossz és antikrisztusi választásának eredményével, mely szükségszerűen kiváltja Isten e korszakot megsemmisítő ítéletét a világ és a nemzetek felett.

De akik a félrevezetett jeruzsálemi tömeg katasztrofális döntését elutasítják, és Jézus Krisztust befogadják mint Megváltójukat, Kirá­lyukat, azokat az Atya Jézus Krisztus igazságából és üdvözítő munkájának áldásaiból részesíti már a jelen korszakban. Ezekből az Istentől újjászületett hívőkből építi fel Jézus Krisztus a Szent Szellem által az egyházát, melynek elhívása és annak beteljesedése az Isten örök dicsőségében fog megvalósulni. Így a hit tárgyai nem a látható dolgok, hanem a láthatatlanok, amiket Isten Igéje tesz jelenvalóvá a földön. Az Ige pedig a Szent Szellem által történő prédikálás által képes gyökeret ereszteni a hallgatók szívében. E korszakban hit által lehet megszerezni az embereknek Isten tetszését (khariszát). Isten uralma felépítésének a hívőkben nélkülözhetetlen végrehajtója pedig a Szent Szellem: ahol Ő nincs jelen, ott Isten országa sincs jelen. Az egyház természetfeletti értékét és jelentőségét az adja, hogy valóságosan hordozza magában Isten országát (királyságát). Az Isten királysága egyetemes és abszolút igazság. Az egyház egyetemességének is ez a letéteményese. Ha a kereszténynek nevezett közösségekben az Isten királyságának igazságaiból szinte semmi nem érvényesül, nem állítható róluk, hogy Krisztus testének részei.

Isten egyetemes uralmából a föld és az emberiség Ádám bűnbeesése és annak következményei miatt kiszakadt, és ezt az űrt tölti be több ezer év óta a világban az Isten ellen fellázadt angyali fejedelem, Lucifer, akiből éppen a lázadása folytán lett Sátán, Isten ellensége. A világot az általa létrehozott sötét, látható és láthatatlan hatalmi rendszer tartja fogságban. Barabás is e sötét kozmikus hatalom képviselőjeként állt a tömeg előtt. A világ sem korábban, sem utána nem állt ehhez mérhető súlyos döntés előtt, amilyen elé akkor Pilátus állította. Ez a mai napig, sőt egészen a paruzíáig meghatározza mindenkinek a spirituális identitását és hovatartozását, földi és azt követő sorsát. Ez alapján dől el, ki szolgálja Istent, és ki az ördögöt.

Az igazi egyház központi üzenete a Királyság evangéliuma. Isten uralma minden olyan gyülekezetben épül és – változó mértékben – jelen is van, ahol a Szent Szellem személyes jelenlétének és munkálkodásának biblikus jelei tapasztalhatóak.

A világ pedig továbbra is a gonoszság csapdájában vergődik, és ez az állapota, helyzete mindaddig fennmarad, amíg a világ legitim uralkodóját, Jézus Krisztust elutasítja. E korszak létezésének lényege tarka és sokféle felszínessége mögött az, hogy mindenki, akár akarja, akár nem, választ Isten és az Ördög, az Isten vagy a Sátán uralma, Istent vagy a Sátánt képviselő személyek, közösségek között: senki nem képes magát a két alternatívától függetleníteni, illetve ezekkel szemben semleges magatartást tanúsítani. A semlegesség csupán illúzió és öncsalás. A Biblia előrejelzése szerint e korszak végének közeledésével párhuzamosan az emberek mozgástere szűkül, végül összezsugorodik, és a két realitásról lehull a lepel a szemük előtt. A korszakot lezáró apokaliptikus eseménysor Jézus Krisztus földi uralma számára készíti elő a világot.

A következő korszak kormányzási formája a földön a királyság lesz (héberül malkhut, a melech szóból, ami királyt jelent, görögül baszileia, a baszileosz szóból, ami szintén), királya pedig Jézus Krisztus. Ma számos országban a királyság mint kormányzási forma népszerűtlen, emiatt is szívesebben használják bizonyos kultúrákban az ország kifejezést a hívők az eljövendő üdvkorszakra. De az eredeti kifejezés jelentése szerint a királyság azért pontosabb szó, mert a király személye meghatározza az ország kormányzásának módját. Az ország szó jelentése nem feltétlenül jelzi a vezető és vezetettek, valamint a hatalom fennhatósága alá tartozó területek közötti szoros és szétválaszthatatlan összefüggést és egységet. Márpedig az Isten királyságával kapcsolatban pontosan erről van szó.

Jövőnk egyik legizgalmasabb kérdése és perspektívája tehát az, hogy a világ feletti hatalmat Jézus mint királyok Királya kezébe veszi, és igazságosság, jogosság és békesség alapján álló új világkorszak köszönt a jövő emberiségére. Jézus Krisztus pedig a föld első számú politikai vezetőjeként a megdicsőített egyházzal egységben kormányozza és vezeti Izraelt és a nemzeteket. Az Úr uralkodása a földön politikai, gazdasági és kulturális rendszerekben is testet fog ölteni.

Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy e számos bibliai prófécia által kilátásba helyezett tényt a keresztények között is sokan tagadják, sőt felháborítónak, botrányosnak vélik, és nem gondolnak arra, hogy a jövőjükben ez lesz a botrány és megütközés köve számukra is, ha nem vizsgálják felül hagyományos felfogásukat Isten királyságával kapcsolatban. Ugyanis ha félretennék a próféciák egyoldalú és nemegyszer eltorzított interpretációját, egészen biztos, hogy felismernék az üdvtörténelem belső isteni értelméből következő korszak főbb igazságait és jellegzetességeit, s így a soron következő korszakra vonatkozó próféciákba vetett hitük legalább olyan lenne, mint Jézus, a Krisztus első eljövetelére vonatkozó jövendölésekre vonatkozó meggyőződésük.

Munkácsy

Ugyanúgy e földön is

El tudja-e az Úr imáját hittel mondani az, aki nem hisz abban, hogy még e régi földön Isten királysága megvalósul látható, fizikai formában is? Minden hívő egyetért a három isteni célkitűzéssel, nevezetesen azzal, hogy Isten nevét meg akarja szentelni a földön, hogy eljön Isten királysága, és megvalósul a földön is az akarata. Az ellentétes értelmezések tárgyát az képezi, hogyan fog a három program megvalósulni, érinti-e még e régi földet is, vagy csupán az új föld lesz majd olyan, mint a menny. Szükséges-e még egy átmeneti korszaknak bekövetkeznie ahhoz, hogy a Biblia minden feltétlen ígérete hiánytalanul beteljesedjen?

Válaszunk az, hogy az Isten királyságára vonatkozó próféciák beteljesedéséhez szükség van az örökkévaló föld előtt még egy eljövendő korszakra, amelyben a királyság egyetemes igazsága megvalósul, amelyben az egyház mellett Izrael és a nemzetek maradéka is be lesz vonva Krisztus kormányzása és vezetése alá. A tradicionális értelmezés hívei gyakorta szektás téveszmének bélyegzik meg ezt az állítást, pedig az egyetemességhez pontosan annak az üdvterv-értelmezésnek van köze, amely nem rekeszti ki sem Izraelt, sem a nemzetek maradékát a Messiás uralmából. Az Isten királyságát az egyház számára kizárólagosan kisajátító felfogások tartoznak valójában a szektás kategóriába. Az egyház nem azonos Isten királyságával, az utóbbi magában foglalja a mennyet és lakóit, valamint a földet, Izraelt és az Urat dicsőítő nemzeteket is, természetesen a dicsőséges egyház mellett. És azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Isten királysága örökkévalóságtól örökkévalóságig létező, maradandó valóság, megelőzte a Sátán királyságának létrejöttét, amely pontosan az Isten uralma elleni lázadás terméke; és az univerzum Isten uralma alatt állt már az ember, a föld teremtése előtt, nem is beszélve az egyház alapításáról, melynek természetfeletti értelmét az emberiség Isten uralma alá való visszatérítésének a terve hordozza.

Az Úr imájának azon része, mely így szól: hósz en uranó kai epi tész gész, azaz: „ugyanúgy a mennyben és a földön” (Lk 11:2), nem tartalmazza azt, hogy kizárólag az új föld jöhet szóba a királyság megjelenésének helyszíneként. Egészen biztos, hogy az Úr Jézus precízen fogalmazott volna, ha ebből e régi föld ki van zárva. Meggyőződésünk szerint Isten királysága, egyetemes uralmának megvalósítási programja legalább két korszakot (aión) foglal magában.

Első korszaka a jelenlegi üdvkorszak. Az Isten királysága – vagy egy másik evangéliumi névvel jelölve: a menny királysága – a Szent Szellem által van jelen a Krisztus egyházában. E korszakban az egyház fő üzenete a királyság evangéliumának képviselete és hirdetése a világban. E korszak végén egyre több hívő érti meg az igazi egyház feladatát, és teljesítik Jézus próféciáját: „És a királyságnak ezt az evangéliumát hirdetik majd az egész lakott földön, tanúbizonyságul minden nemzetnek – s akkor érkezik majd el a vég [telosz: megvalósulás, beteljesedés, cél].” (Mt 24:14, SZPA-fordítás).

Miért lesznek egyre világosabbak a királyságra vonatkozó igazságok e korszak végén a hívők előtt? Nem áll távol az igazságtól az a feltételezés, amely ennek okát abban látja, hogy az ítélet és nyomorúság éveiben ezek hordozzák a legnagyobb reménységet és vigasztalást a szenvedő emberek számára. Ezt a szerepet pedig egy eljövendő királyságról szóló örömhír képes betölteni, amely a szabadulást és a boldogság megvalósulását nem csupán az emberiség többsége számára nehezen felfogható mennyei magaslatokba helyezi, hanem annak bekövetkező földi realitását is hangsúlyozza. Az egyház nemzetekre és kultúráikra gyakorolt befolyásának következtében nemzetek és kormányok maradhatnak ki az Antikrisztus imádásából, és adott még annak a lehetősége, hogy egész nemzetek és kormányok lépjenek be az apokalipszist túlélve a Messiás eljövendő földi királyságába.

Számos hívő figyelme a Nagy Nyomorúság eseményeire, az Anti­krisztus személyére és eljövendő zsarnokságának rémisztő tetteire irányul, de elhanyagolják annak az örvendetes fejleménynek a reményét, hogy e korszak végzetes és katasztrofális kríziséből egy új világ születik Isten kegyelméből, amelyben az emberiség berendezkedése teljesen új lesz az előző korszakokhoz képest. A próféta figyelmeztetése ezekre az évekre különös aktualitással bír, miszerint ne a régiekre emlékezzünk, mert az Úr újat fog cselekedni, olyat, amire soha nem volt példa az eddi­gi világtörténelemben. Az elmúlt korszakok konkrét folyamából nem lehet ezt kikövetkeztetni, levezetni, mert Isten kizárólag neve dicsőségének helyreállítása miatt, kegyelemből avatkozik be e korszak végén a világot leuraló gonosz őrjöngésébe, hogy azt megsemmisítse, hogy az emberiség földön való berendezkedésének teljesen új és mennyei fundamentumot vessen.

A Jelenések könyve szerint a he­tedik trombitaszót követi a menny­ben az a bejelentés, mely a nemzetek ideje befejezését tartalmazza: „A világ országai a mi Urunkéi és a Messiáséi lettek, és uralkodni fog a világkorszakok világkorszakain át.” (Jel 11:15) Ez az állítás rejtetten tartalmazza, hogy Jézus Krisztus megdicsőülése után Isten úgy döntött, az e világ istene feletti ítélet végrehajtását elhalasztja, és az ördög, veresége ellenére is, megőrizheti a világ államhatalmai feletti uralmát egy Isten által meghatározott időpontig. A világ országai feletti hatalomváltásra e korszak végén kerül sor, amikor is összeomlik a Sátán uralma a világ felett, és helyét a Messiás Király, vagyis Jézus Krisztus foglalja el. A hatalomváltásról szóló közleményt a mennyben hálaadással (eukharisztia) fogadják a vének, és imádásban fejezik ki egyetértésüket Istennek, mert az Úr nagy erejét felöltötte magára, hogy uralkodjon. Vagyis Jézus Krisztus legalább kétezer esztendőn keresztül nem használta nagy erejét a világ hatalmaival szemben, de a korszak vége felé az Úr magatartásában változás áll be, és használni fogja nagy erejét a világ hatalmi viszonyaival és rendjével szemben, hogy azt összezúzza, és helyére saját királyságát állítsa fel, ahogy erről Dániel látomása is szól: „Láttam az éjszakai látomásokban, hogy íme az ég felhőivel olyasvalaki közeledik, mint egy emberfia, odaér az Időskorúhoz, majd elé vezetik őt. Neki adatott a hatalom, a dicsőség és az uralom: és minden nép, nemzet és nyelv őt tiszteli. Uralma örökké tartó uralom, amely soha nem enyészik el, királysága pedig nem omlik össze.” (Dán 7:13–14, SZPA-fordítás).

Angyalok trombitálnak

Ezt a korszakot nevezzük messiási korszaknak, az emberiség sabbatjának, amikor Isten bevezeti az egyházat mennyei és földi, valamint Izraelt és a nemzeteket a földön dicsőségébe, nyugalmába. A Zsidókhoz írt levelében Pál apostol figyelmezteti az újszövetségi hívőket, hogy a pusztai vándorlásban életüket elvesztő zsidók hitetlenségének csapdájába ne essenek, mert Isten népe előtt a sabbat áll, melybe Isten szavának meghallgatása és követése által juthatunk be: „Igyekezzünk tehát bemenni abba a nyugodalomba, hogy valaki a hitetlenségnek ugyanazon példájába ne essék.” (Zsid 4:11) Előttünk sabbat évezred áll, Isten népének a szombatja, mely az igazság és béke korszaka lesz.

Pál apostol szintén a Zsidókhoz írt levelében nem cáfolja, hanem megerősíti Izrael és Júda házával kötendő szövetség ígéretét. Kétségkívül az igazi egyházban is beteljesedett az Ígéret, de elsődleges címzettje a próféciának az ószövetségi nép, és ennek érvényességét nem semmisítette meg az egyház születése, hanem arról szól a történet, hogy Isten nagy meglepetést okozott: az Ígéret be­tel­jesedésében Izrael és Júda elé az egyházat helyezte, csak ennyi történt, és nem az, amit hosszú évszázadokon keresztül gondoltak az egyházban, hogy Izraelt Isten véglegesen kizárta az új szövetségből.

„Íme napok jőnek, ezt mondja az Úr, és az Izrael házával és Júdának házával új szövetséget kötök. Nem azon szövetség szerint, amelyet kötöttem az ő atyáikkal ama napon, mikor kézen fogtam őket, hogy kivezessem Egyiptomból, mert ők nem maradtak meg abban az én szövetségemben, azért én sem gondoltam velük, mondja az Úr. Mert ez az a szövetség, melyet kötök az Izrael házával, ama napok múltán, mond az Úr: Adom az én törvényemet az ő elméjükbe, és az ő szívükbe írom azokat, és leszek nekik Istenük és ők lesznek nekem népem. És nem tanítja ki-ki az ő felebarátját és ki-ki az ő atyafiát, mondván: Ismerd meg az Urat: mert mindnyájan megismernek engem a kicsinytől nagyig. Mert megkegyelmezek álnokságaiknak, és az ő bűneikről és gonoszságaikról meg nem emlékezem.” (Zsid 8:8–12)

Tehát Jeremiás próféciájának érvényességét, mely szerint Isten új szövetséget köt Izrael házával, Pál apostol megerősítette. Jézus Krisztus első eljövetelekor az Ígéret nem teljesedett be, ez pedig nem jelenti azt, hogy a jövőben nem fog megtörténni. A „napok jőnek” vagy „ama napok múltán” kifejezési formák az utolsó napokat jelentik, ami a korszak végére utal. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy Jézus korában közel sem valósult meg az asszír deportálás és a babiloni fogság következtében a nemzetek közé szétszóródott izraeliták összegyűjtése, sőt a Szentföldet akkor nem Izraelnek, hanem Júdának nevezték, és a tizenkét törzs döntő többsége diaszpórában élt már Jézus földi szolgálata idején is. A fenti ígéret pedig egyaránt vonatkozik mind a tizenkét törzsre. Napjainkban kezdenek kialakulni az ígéret betejesedésének természetes feltételei. Például a modern zsidó államot újra Izraelnek hívják, a zsidóság Izraelbe való visszatérésének lehetősége adott, még annak dacára is, hogy a zsidóság több mint a fele még nem élt a visszatérés jogával. Az elveszett törzsek kérdése még megoldhatatlannak tűnik, de legalább a rejtéllyel egyre többen kezdenek foglalkozni. Izrael még nem él a kegyelem uralma alatt, mert nem fogadta el engesztelő áldozatát, hanem a réginek a helyreállításán gondolkodik. A Szent Szellem vezetése helyett a Törvény uralmát igyekeznek a vallásos zsidók helyreállítani.

Mindezekből az következik, hogy teljességgel kizárható, hogy ebben a korszakban olyan változás történne a zsidóság életében, hogy „mindnyájan megismernek engem”, és bűn nélkül, szent népként élnek Messiásuk jelenlétében. Pedig a próféciából világosan megérthető, hogy ez a jövőben meg fog valósulni, ami szükségszerűen egy új korszak eljövetelét eredményezi a földön. A szóbanforgó ígéret beteljesedésének csak a föld (az ország, erec) lehet a helyszíne, így tehát a csupán Izraelre vonatkozó ígéretek miatt is hiszünk abban, hogy ezt a korszakot egy új váltja fel, melynek egyik meghatározó jellemzője az lesz, hogy az Izraelre vonatkozó próféciák maradéktalanul beteljesednek.

Izrael talpra áll

A bibliai próféciák szerint Isten háromszor veszi el Izraeltől a neki ajándékozott földet, s háromszor adja vissza nekik, és csak a zsidók harmadik összegyűjtése után állítja helyre Dávid trónját, a királyságot a szövetség népének. Izrael első szétszóratása a nemzetté válás előtti időszakban Egyiptomban történt, több mint négyszáz évig éltek a zsidók a fáraók uralma alatt, ahogy az Úr Ábrahámmal kötött a szövetségekor kijelentette (1Móz 15:13–14).

A hívőknek nem szabad elfeled­kez­niük arról, hogy az Úr kijelentésének megfelelően került sor a Noéval kö­tött szövetség utáni időben a föld fel­osztá­sára az ősatyák között (5Móz 32:7-9). Isten feltétel nélkül adta Iz­rael­nek a Szentföldet ajándékul, me­lyet ugyan az egyiptomi fogság ide­je alatt megszálltak a kananeus tör­zsek, népek, de ez nem változtatta meg az Úr Iz­rael­nek adott ígéretét a föld tulajdon­lásával kapcsolatban. Az ígé­ret földjére való visszatérést és a Szent­föld elfogla­lását nemcsak jogosnak te­kintet­te Is­ten, hanem hatalmas cso­datevő ere­jével támogatta is azt.

A második szétszóratás két rész­ből állt. Az asszír deportálás három hul­lámban zajlott le, melynek során az északi királyság, Izrael törzseit a birodalom északi területeire hurcolták. A déli királyság, Júda, Jeruzsálem, a Templom Babilon által pusztult el, és népének döntő többségét a birodalom központi területén telepítették le. A babiloni fogság idejének pontos időtartamát Jeremiás próféta jövendölte meg (Jer 25:11–12). A fogság hetvenéves időtartama után a Perzsa Birodalom politikai támogatásával valósult meg a visszatérés, és a Szentföld egy részének a visszafoglalása katonai erő alkalmazása nélkül.

Az Ezsdrás, Nehémiás és Zorobábel nevével fémjelzett visszatérés és helyreállítás csak részleges volt. A zsidóság többsége diaszpórában maradt, bár biztosítva volt számukra is a lehetőség a visszatérésre, jelenlegi történelmi ismereteink szerint.

Mózes a harmadik szétszóratásról és összegyűjtésről prófétált a történelmi beteljesedése előtt több mint másfél évezreddel: „És kevesen maradtok meg, akik annak előtte oly sokan voltatok, mint az égnek a csillagai: mivelhogy nem hallgattál az Úrnak, a te Istenednek szavára. És amiképpen örvendezett az Úr rajtatok, hogy jót tett veletek és megsokasított titeket: akképen fog örvendezni az Úr rajtatok, hogy kiveszt és kipusztít titeket: és ki fogtok gyomláltatni arról a földről, amelyre te bemégy, hogy bírjad azt. És szétszór téged az Úr minden nép közé, a földnek végétől a földnek végéig: és szolgálni fogsz ott idegen isteneket, akiket sem te nem ismertél, sem a te atyáid: fát és követ.” (5Móz 28:62–64)

Ha figyelmesen olvassuk a fenti igeszakaszt, akkor felismerhetjük, hogy az Erec harmadik elvesztéséről beszélt Mózes, amely i. sz. 70-ben, valamint a Bar Kochba-felkelés (135) után be is teljesedett a zsidóság sorsában, miután a római impérium császárai, illetve Titus ismételten elpusztította Jeruzsálemet, a Templomot (70-ben). A Bar Kochba-féle felkelés leverése után Hadrianus császár uralkodása idején a Templom-hegyet felszántották a rómaiak, Jeruzsálemnek új nevet adtak (Aelia Capitolina), ahová zsidóknak halálbüntetés terhe mellett tilos volt belépniük. A Szentföldet ezután Rómában Palesztinának nevezték.

A nagy száműzetés korában a zsidóság szinte valamennyi nemzet közé szét lett szórva, nem csupán többnyire a világbirodalmak területén éltek, mint az előző diaszpóra korszakokban.

Izrael EgyiptombanAsszíriaBabilonRóma

Mózes a harmadik és végső összegyűjtésről is prófétált: „És megtérsz az Úrhoz, a te Istenedhez, és hallgatsz az ő szavára mind aszerint, amint én parancsolom neked e napon, te és a te fiaid teljes szívedből és teljes lelkedből; akkor visszahozza az Úr, a te Istened a te foglyaidat, és könyörül rajtad, és visszahozván, összegyűjt majd téged minden nép közül, akik közé oda szórt téged az Úr, a te Istened. Ha az ég szélére volnál is taszítva, onnét is összegyűjt téged az Úr, a te Istened, és onnét is felvesz téged. És elhoz téged az Úr, a te Istened a földre, amelyet bírtak a te atyáid, és bírni fogod azt, és jól tesz veled, és inkább megsokasít téged, mint atyáidat.” (5Móz 30:2-5)

Hadrianus császárA fenti próféciát nem töltötte be a modern Izrael. A végső összegyűjtés révén a Szentföld, Jeruzsálem Istentől meghatározott státusza akkor fog helyreállni, ha Izrael megtér és Isten Igéjét követi. A megtérés alatt pedig újszövetségi igazsághoz, Jézus Krisztus királyságának az evangéliumához való fordulást és annak elfogadását is kell érteni. Nincs más Messiása Izraelnek sem, mint az a zsidó, aki a Dávid házához tartozó Mária által nyerte el emberi természetét, és általa jött be a világba. Kajafás főpap jövendölése alapján Ő halt meg az egész népért, hogy az megmeneküljön. A keresztfára nem csupán véletlenül lett felírva három nyelven, hogy „A NÁZÁRETI JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA” (IÉSZÚSZ HO NADZÓRAIOSZ HO BASZILEOSZ TÓN IÚDAIÓNJn 19:19).

Akik csak a harmadik visszaté­résre vonatkozóan, csak a fenti pró­fé­ciát veszik figyelembe, azok ag­go­dalommal, fenntartásokkal fi­gye­lik a szekuláris és politikai cio­nista mozgalmat, sőt számosan a modern Izraelben olyan katasztrofális fenye­getést vélnek látni a zsidóságra vonatkozóan, ami miatt a jelenlegi zsidó államot elutasítják, mint egy istentelen és bűnös entitást, amely a jövőben az egész zsidóságra bajt és csapások sorozatát zúdítja. Egy másik egyoldalú értelmezés pedig teljesen figyelmen kívül hagyja a végső összegyűjtés Mózes által kijelentett morális és spirituális feltételeit, és a jelenkori alijázási folyamra és Izraelre vonatkoztatják a prófécia beteljesedését. A zavart az idézi elő, hogy a harmadik visszatérésre vonatkozó próféciákból egyoldalúan kiemelnek jövendöléseket, hogy azokkal igazolják feltevésüket.

Az idevonatkozó jövendölések egy része azt hangsúlyozza, hogy a visszatérés még a bűn uralma alatt fog megtörténni, és az összegyűjtött népnek háborúságokon, nyomorúságokon és vajúdásokon kell keresztülmennie a megtéréséig, az új szövetségbe való felemeltetésig (például Jer 30:3–7, Ez 20:34–37). E próféciák látszólag ellentétesek Mózes jövendölésével, aki a harmadik visszatérés feltételei­ként a megtérést és Isten Igéjének követését nevezte meg.

Keresztfa

De ezt az ellentmondást feloldja Ezé­kiel próféta látomása Izrael fel­tá­madásáról, melyet könyvének 37. fe­jezete tartalmaz. A próféta Iz­rael vég­le­ges helyreállítását két fő sza­kasz­ban ábrázolja. Az első a csontokkal teli völgyből indul el, melynek so­rán a csontok egymáshoz illeszked­nek, majd inak és hús növek­szik raj­tuk, amit aztán bőr fed be. A pró­féta hangsúlyozza, hogy ekkor még a testben nincs szellem, tehát a nép még nem él, hanem a szellemi ha­lál állapotában van (Ez 37:8). A következő szakaszban a próféta a Szellemhez szól: fújjon rá a megöltekre, hogy azok életet kapjanak. Ezután a Szellem a megöltekbe ment, „s megéledének, s állának lá­baikra, felette igen nagy sereg” (Ez 37:10/b). A látomásban ezután következik Júda és Izrael egyesítése, egy nép lesz újra Izrael, „és egyetlenegy király lesz mindnyájuk királya” (Ez 37:22). A királyt Dávidnak nevezi a próféta, és a nép Isten Törvénye szerint fog járni, attól soha nem fog eltérni. A látomás azt is tartalmazza, hogy a nemzetek is megismerik az Urat, mert a Messiás Király Izrael között lakozik, ott lesz a szenthelye örökké.Ezékiel látomása

Ezékiel látomása szerint tehát a harmadik visszatérésnek legalább két fő szakasza lesz. Az elsőt nevezzük fizikai helyreállításnak, amikor is a visszatérés részlegesen fog megtörténni, a bűn uralma alatt, és a szellemi halál állapotában. Napjainkban még e helyreállítás első fázisa zajlik.

Izrael helyreállításának végső szakaszát a nemzet újjászületése indítja el, amikor is „az egész Izrael megtartatik, amint meg van írva: Eljő Sionból a Szabadító, és elfordítja Jákobtól a gonoszságokat, és ez nekik az én szövetségem, midőn eltörlöm az ő bűneiket” (Róm 11:26–27). Az Isten királyságát Jézus Krisztus Izraelben, a földre való visszatérését követően fogja helyreállítani, és a következő korszakban Jézus Krisztus Izrael között lakozik, Jeruzsálemben. Lehetetlen, hogy az Úr az Izraelnek adott feltétlen ígéretét megszegje, és ahhoz való hűségétől elszakadjon. A harmadik visszatérés és helyreállítás után nem lesz több, mert az egyesített Júda és Izrael háza, a megváltott nép soha többet nem lesz hűtlen Istenéhez, Őt fogja szeretni és imádni örökké, az Úr pedig velük kötött szövetségének soha nem fog véget vetni.

Dávid trónja

Dávid az Úr nevének Templomot akart építeni, de Nátán próféta által Isten ezt megakadályozta. A király terve tetszést váltott ki az Úrban, de végrehajtására Dávid fiát, Salamont választotta ki. Salamon mint Dávid fia és Templomot építő király paradigmája a Messiásnak, aki Isten népe számára épít házat, és szintén Dávid leszármazottja lesz, királysága pedig Isten népe felett örök lesz. Nátán próféciájának egyik része ezért Salamonra, a másik része pedig Jézus Krisztusra, Dávid fiára és a királyi trón örökösére vonatkozik. Alábbiakban a próféciának Jézusra vonatkozó részét idézem (2Sám 7:1213,16): „…feltámasztom utánad a te magodat, mely ágyékodból származik, és megerősítem (fenntartom) az ő királyságát. Az fog házat építeni az én nevemnek, és megerősítem [fenntartom] az ő királyságának trónját mindörökké…És állandó lészen a te házad, és a te országod mindörökké tiéd lészen, és a te trónod erős lészen mindörökké.”

Az Isten és Dávid között kötött szövetség állításai következők: a Messiás Dávid magja, azaz fia lesz. Ő fogja Isten uralmát Izraelben felépíteni a földön. A Messiás királysága örökkévaló uralom lesz. Dávid dinasztiája, uralkodó háza örök lesz Izraelben. Dávid trónja is örök lesz.

A 2. zsoltár a Messiás ki­rály­ságára vonatkozó jövendöléseket tartalmaz, miszerint a Messiás ellen a föld királyai fellázadnak, és zsidók és nemzetek együtt dühösködnek ellene. A jövendölés Jézus Krisztus megfeszítésével betelje­sedett, de a korszak végén is újra be­töltik a világ és vezetői a próféciát, amikor az Antikrisztust imádják és követik.

Dávid királyIsten azonban megcsúfolja mind­azo­kat, akik a Jézus Krisztus vére alap­ján kötött új szövetségről úgy vélik, hogy semmissé tehetik. Az Úr haragját fogja kiváltani a lázadás, melynek történelmi előképe i. sz. 70-ben valósult meg Jeruzsálem és a Templom elpusztításával. A harag ma­radéktalan beteljesedése még előttünk áll a Nagy Nyomorúság idején, melynek a Király visszajövetele vet véget (Mt 24:29). A 2. zsoltár a Királyt Isten fiának nevezi, mert Istentől szü­letett, Ő kente fel királynak, és Cionon elfoglalja trónját ellenségeinek akarata ellenére is: „Kérjed tőlem és odaadom neked a pogányokat örökségül, és birtokodul a föld határait. Össze­töröd őket vasvesszővel (sevet: jogar, pásztorbot): széjjelzúzod őket, mint cserépedényt.” (Zsolt 2:8–9). A jö­vendölés egy része a korszak végén fog beteljesedni a nemzetek ítéletével. A másik része pedig a következő korszakban, amikor Jézus Krisztus királyként uralkodik a nemzetek és ­az egész föld felett.

Salamon király uralkodása után Jákob népe két államra szakadt, és – a két országban eltérő gyorsasággal – megkezdődött a Mózessel kötött szö­vetség Igéjétől való aposztázia ál­dat­lan folyamata. Az északi ország, Iz­rael megsemmisülése már előrevetí­tette a déli királyság, Júda tragédiáját is, ami alól nem lehetett kivétel Dávid dinasztiája sem. A próféták előre lát­ták, hogy Dávid trónja hosszú év­ez­redekig üresen fog állni, még köz­vetlenül a babiloni fogságból való vissza­térés után sem fog helyreállni a dinasztia uralma a zsidók között. Zorobábel, aki a száműzetésből visszatérők első csoportjának vezetője volt, a dinasztia tagjaként ugyan aktív ve­ze­tője volt a zsidó állam újjáépíté­sének, de nem lett belőle király. A Jé­zus születésekor Júdeában uralkodó Heródeseket az istenfélő zsidók törvénytelen királyoknak tartották, mert nem Dávid házából származtak, sőt zsidó identitásukat is vitatták. Nagy Heródes azért is őrjöngött, amikor a keleti bölcsektől meghallotta a zsidók királya megszületésének örömhírét, mert tisztában volt azzal, hogy Dávid dinasztiája újra elfoglalhatja Júdeában a trónt.

Ézsaiás próféta is történelmi és politikai realitásnak látta Dávid trón­ját, melynek megüresedése és ha­ta­lom­gya­korlásának felfüggesztése csak az el­jövendő Messiásig fog tartani: „Ural­ma növekedésének és békéjének nem lesz vége a Dávid trónján és ki­rálysága felett, hogy felemelje és meg­erősítse azt jogosság és igazság által mostantól mindörökké.” (Ézs 9:7)

Jeremiás próféta, aki szem­ta­núja volt a Dávid-dinasztia bukásának, a trón megürese­dé­sé­nek, azzal vigasztalta kor­tár­sait és leszármazottaikat, hogy az uralkodóház hatalma nem szűnik meg véglegesen a kivá­lasztott nép fölött: „Íme, eljőnek a napok, azt mondja az Úr, és támasztok Dávidnak igaz magot, és uralkodik mint király, és bölcsen cselekszik és méltányosságot [ítéletet] és igazságot cselekszik a földön.” (Jer 23:5)

Jeremiás e próféciájának a beteljesedésére még nem került sor. Semmi okunk nincs e ki­je­lentés tartalmát jelképként vagy csupán spirituális igazságként értelmezni. A próféta egy konk­rét politikai krízisre nézve adott jövendölést, hogy a zsidó állam politikai válsága meg fog oldódni a távoli jövőben, mert Dávidtól származik egy „igaz mag”, aki uralkodni fog Izrael felett, ítéletet és igazságot cselekszik a földön. Meggyőződésünk, hogy ez a személy nem lehet más, mint Dávid fia, Jézus Krisztus, aki a földre való visszatérése után tökéletesen beteljesíti a prófétai beszédet.

Lukács evangélista is, aki nem zsidó származású ta­nít­vány volt, Dávid trónját tör­té­nelmi és politikai realitásként ér­tel­mezte, és nem spiritualizálta. Neki fogalma sem volt arról, hogy a későbbi évszázadokban Mária személyét és Ézsaiás próféciáját hogyan fogja eltorzítani a tradicionális egyház. Először is Mária nem katolikus vallású volt, hanem egy Mózes törvényét feddhetetlenül betöltő, szűz, zsidó hajadon, amikor Gábriel angyal megjelent neki. A zsidó identitással rendelkező, tiszta életű hölgynek egészen biztos, hogy volt ismerete Dávid trónjáról, dicsőséges múltjáról és bukásáról is. Júdeában széles körben ismert volt abban az időben a Dávid trónjának és dinasztiájának helyreállítására vonatkozó ígéret. Ebben a zsidóság a „cézárok trónjának” Isten által rendelt alternatíváját látta, amelyet ha elfoglal az „igaz mag”, akkor véget ér a cézárok trónja és uralma a zsidóság és a nemzetek felett.

Gábriel angyali fejedelem által erősítette meg Isten Ézsiás próféciáját Máriának, születendő gyermekére vonatkozóan, aki azt jelentette be, hogy Jézus a Messiás, Dávid igaz magva, aki helyet foglal Dávid üres trónján és uralkodni fog: „Ez nagy lészen, és a Magasságos Fiának hívattatik; és neki adja az Úr Isten a Dávidnak, az ő atyjának királyi székét; és uralkodik a Jákob házán mindörökké, és az ő királyságának vége nem lészen.” (Lk 1:32–33) Teljesen életszerűtlen és természetellenes az angyali szózatot földi beteljesedésétől elszakítani, mert e kijelentés hamis értelmezésének fő történelmi célja a keresztény helyettesítési teológia igazolása volt, a judaizmus messianizmusának démonizálása és megtagadása.

Dávid trónjának székhelye Sionban (Cionban), Jeruzsálemben van Istentől kijelölve, de az Újszövetség ismeri a mennyei Siont is. Az Isten jövőre vonatkozó tervében nem a földi és a mennyei királyi trónszék szembeállítása szerepel, hanem a kettőnek az egyesítése Jézus Krisztus fősége alatt. Jézus Krisztus jogosult a mennyei és a földi királyiszék elfoglalására, mert Isten mindent neki rendelt alá a mennyben és a földön is.

Nem véletlen, hogy Jeruzsálem uralmáért közel kétezer éve ádáz és kegyetlen, sokszor fanatikus harcok, háborúk zajlottak. Ezt a küzdelmet Istennek és népének ellensége, a Sátán energizálja, aki a múltban és a jövőben is minden követ megmozgat azért, hogy Dávid trónjára sátáni uralkodót ültessen, és nagyon is tudja, hogy ha ezt nem tudja elérni, akkor soha nem fogja megszerezni teljesen az emberiség felett az uralmat és az emberek imádását.

Számos jövendölés szerint a kor­szak végén a Sátán erőfeszítését siker koronázza, ha csak rövid ideig is, mert a trónra ülteti azt, akit Anti­krisz­tusnak nevez Isten Igéje: „…és megjelenik a bűn embere, a veszedelem fia, aki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek és istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát.” (2Thessz 2:3–4)

Nagyon figyelemreméltó a fenti jövendöléssel összefüggésben látni a Jelenések 17. fejezetében szereplő tíz király szövetségét, akik önként adják át a hatalmukat az Antikrisztusnak, miután az felállította a gonoszság trónját Jeruzsálemben.

Ezekben az években a Sátánt imádja az emberiség jelentős része, élükön a nemzetközi és globális politikai hatalmi elittel. Izrael és a világ számára ekkor jönnek el a Nagy Nyomorúság évei, mert a föld a legkegyetlenebb sátáni és emberi gonoszságnak lesz kiszolgáltatva. De végső lehetőséget is kapnak Ádám leszármazottai, hogy válasszanak Jézus Krisztus és a Sátán embere, az Antikrisztus között. Napjainkban szenvedélyes küzdelem zajlik Isten és a Sátán oldalain álló személyek, közösségek között, hogy az emberek választását befolyásolják. Isten népének el kell köteleznie magát az evangélium hirdetésére és a Jézus Krisztus melletti tanúskodásra, hogy minél több embertársunk megbékéljen az élő Istennel a Jézus Krisztus evangéliumába vetett hit által.

A történelem végének az örömhíre az, hogy Jézus Krisztus mennyei sereg kíséretében megjelenik a földön mint „királyoknak Királya és uraknak Ura”, aki dicsőséges hatalmával és erejével szétzúzza az antikrisztusi világrendszert, majd az Antikrisztust és legfőbb támogatóját, a hamis prófétát a tüzes tóba dobják. A Sátánt pedig ezer évre megkötözve az abüsszoszba, a mélységbe vetik, és beteljesedik a Máriának adott angyali szózat: Jézus Krisztus elfoglalja Dávid trónját és megalapítja a földön a királyságát, „és uralkodik a Jákob házán mindörökké; és az ő királyságának vége nem lészen.”

Jeruzsálem

Armageddon után

Zakariás próféta jövendölései alapján is hiszünk a jelen korszakot felváltó új korszakban és Jézus Krisztus eljövendő földi királyságában. Zakariás könyvének utolsó fejezetei a Messiás visszajöveteléről és királyságának megalapításáról adnak prófétai előzetest. Gyakran idézik a Jeruzsálem ostromáról szóló jövendölést a könyv 12. fejezetének első szakaszából, amely szerint a nagy Király városa a korszak vége felé a szomszédos népek számára „részegítő pohárrá” és „megmozdíthatatlan kővé” lesz, amit az ostromló ellenséges erők, „a föld minden pogánya” sem képes felemelni, hanem beleszakadnak erőfeszítéseikbe (Zak 12:2–3).

Az armageddoni háborúban Isten beavatkozásának köszönhetően az antikrisztusi haderők megsemmisítő vereséget szenvednek. Jézus Krisztus teljesíti a megváltó rokonra a Törvény által rótt kötelességét: mint bosszúálló megszabadítja testvéreit, és Jeruzsálemet az ellenség népes tömegétől. A próféta e csapásokról is ad képet, melyek a következők: őrültség, vakság, rettegés, pánik, fej­etlenség és harc a várost ostromló haderők között. A legkeményebb csa­pás az ellenség katonáinak a testét fogja sújtani, minek következtében testükön a hús, a szemük, a nyelvük elolvad, és pillanatok alatt csontváz marad csak belőlük. Az antikrisztusi haderők táboraiban levő állatokat is hasonló csapások fogják sújtani.

Az Úr megjelenése előtt Dávid házára és Jeruzsálemre kitöltetik a Szent Szellem, aminek a tetőpontja Jézus Krisztus Szent Városba való visszaérkezése lesz. Az Úr Jézus ekkor jelenti ki magát, és bizonyítja be a zsidóknak, hogy már élt és szolgált a városban, de akkor Őt Jeruzsálem elutasította és megfeszítette. Miután a zsidóság meglátja a feltámadott Messiás testén az átszegezés sebhelyeit, hatalmas és megindító bűnbánatra jut. Sírni fog Dávid háza, Jeruzsálem, Megiddó völgye és az egész nép. Ezekben a napokban „kútfő fakad a Dávid házának és Jeruzsálem lakosainak a bűn és tisztátalanság ellen”. (Zak 13:1)

Ez után a város, a Szentföld és a nép megtisztítására és megszentelésére kerül sor, majd megalapítják Jézus Krisztus földi királyságát, melyről Zakariás a következőt jövendöli: „Bizony eljő az Úr, az én Istenem, és minden szent vele. És úgy lesz azon a napon: nem lesz világosság, a ragyogó testek összezsugorodnak. De lesz egy nap, amelyet az Úr tud, se nappal, se éjszaka, és világosság lesz az estének idején. És e napon lesz, hogy élő vizek jőnek ki Jeruzsálemből, felerészük a napkeleti tenger felé, felerészük pedig a nyugati tenger felé, és nyárban és télben is úgy lesz. És az Úr lesz az egész földnek királya, e napon egy Úr lészen, és a neve is egy (...) És lakni fognak benne, és nem éri többé pusztulás, és bátorságban lakoznak Jeruzsálemben.” (Zak 14:5/b–9,11)

„Az Úr lesz az egész földnek királya” jövendölés, a szövegkörnyezetét is figyelembe véve, a mostani földre vonatkozik, az ettől eltérő magyarázat csak összezavarja az embereket a Biblia értelmezésével és a második eljövetelt hirdető jövendölésekkel kapcsolatban. Az utóbbiakat ugyanis éppen úgy kell értelmezni, mint a Krisztus első megjelenésére vonatko­zókat: nem allegorikusan, hanem szó szerint. A földi Jeruzsálem és a mennyei Jeruzsálem dicsősége kö­zötti különbségek azt támasztják alá, hogy az örökkévalóság korszaká­nak eljövetele előtt lesz egy olyan átmeneti korszak, amikor is állni fog a Templom, és Jeruzsálemet az Úr dicsősége tölti be, amelynek megjelenési formája más lesz nappal és éjjel (Ézs 4:4–5).

Jeruzsálem a Messiás földi uralma alatt olyan lesz, mint „dicsőség koronája (diadém) és királyi fejdísz” (Ézs 62:3). Egy másik igeszakasz szerint a nagy Király városának dicsősége és ragyogása eredményezi a nemzetek megtérését, még az antiszemita nemzetek fiairól is azt jövendöli a próféta, hogy „leborulnak lábad talpainál minden megutálóid, és neveznek téged az Úr városának, Izrael Szentje Sionának” (Ézs 60:14). Majd e fejezet végén az ígéret földjének birtoklásáról is olvashatunk előrejelzést.: „És néped mind igaz lesz, és a földet mindörökké bírják...” (Ézs 60:21) Vagyis a Szentföld státusza körüli vitának és ellenségeskedésnek örökre vége szakad, mert az Ábrahámnak adott ígéret szerint a földet „Ábrahám magja” és az újjászületett Izrael fogja birtokolni „Egyiptom folyóvizétől fogva a nagy folyóig, az Eufrátesz folyóvízig”. (1Móz 15:18/b) A fenti idézetek és más igeszakaszok is azt igazolják, hogy a Szentföld státusza nem ebben a korszakban, hanem az armageddoni világ és spirituális háború, azaz Jézus Krisztus visszajövetele után fog véglegesen rendeződni. Jézus Krisztus mint Ábrahám magva érvényesíti az Erechez való elidegeníthetetlen jogát, és azt testvéreivel, Izrael népével együtt fogja birtokolni a következő korszakban.

Jelen írásban nem kívánunk rész­letesen foglalkozni Ezékiel próféta könyvének 40-48. fejezeteivel, de ezek alapján fontos kiemelni azt, hogy az új Templom felépítése, di­csősége és áldozati rendtartása nehezen helyezhető el az új föld és az új ég korszakába. Ezek részletes, jegyzőkönyvszerű leírása is azt bizonyítja, hogy ennek a mostani földön kell megvalósulnia. A következő korszak és az örökkévalóság Jeruzsáleme között az egyik lényeges különbség az lesz, hogy az előbbiben lesz Templom, míg az azt követő örökkévalóságban azért nem lesz, mert „Isten lesz minden mindenben”. János apostol ugyan egy képben mutatja be a két korszak Jeruzsálemének dicsőségét a Jelenések könyvében, de ha figyelmesen vizsgáljuk János monumentális látomását, fel tudjuk bontani két egymástól elkülöníthető és egymással összefüggésben álló ábrázolásra, különösen, ha még Ezékiel látomását is használjuk e kódfejtésre.

Ezékiel könyvének utolsó (48.) fejezete aztán végképp halálos döfést mér az Úr eljövendő királyságát tagadó értelmezésre, mert konkrét mai földrajzi helyek, határok megnevezésével sorolja fel, ahogyan fel fogják osztani Izrael törzsei között a Szentföldet, valamint a papok, a léviták és a fejedelem osztályrészét. Emellett az új Jeruzsálem méreteit is közli a próféta, valamint tizenkét kapujának a törzsekről való elnevezését is.
Sőt, Ezékiel bejelenti a Szent Szellem által, hogy Jeruzsálem neve a mes­siási korban: Jahve-Samma (az Úr ott van – Ez 48:35). Dicsőség az Úrnak, a nagy Királynak!

Az apostolok a Messiás földi királyságáról

A kereszténység egységesen hisz abban, hogy Jézus a mennybemenetele és a Szent Szellem kitöltése után uralkodását elkezdte a földön. Az igazi egyház fejeként és főpapjaként Jézus Krisztus Szent Szellemben me­rítette alá az apostolokat és a benne hívőket pünkösdkor. A korai egyházban a Szellemben való alámerítkezéseket látható és hallható jelek kísérték. Az Apostolok cselekedeteinek könyve pedig elbeszéli, ahogyan az apostoli egyházban az Úr vezetése és kormányzása érvényesült. A történelem során a Szent Szellemmel való betöltekezést elhagyták az egyházak, és üres, rituális ceremóniát állítottak a helyére, minek következtében az egyháztagok a Szellem uralmától és vezetésétől elszakadt klérus uralma és kontrollja alá kerültek. Azóta az isteni erőt pogány kultuszokból származó mágikus praktikák szakralizálásával igyekeznek pótolni. A protestáns antikarizmatikus tanítások pedig nem csupán a keresztény színezetű, de okkult tartalmú tradíciókat, hanem a Szent Szellemben való alámerítkezést is elutasítják.

Felvonulás Jeruzsálemben napjainkban

Az Isten királyságáról alkotott felfogásuk is elszakadt Isten Igéjétől. Gyakran hangsúlyozzák, hogy Isten országa nem e világból való, és Jézus Krisztus nem politikai Messiásként jött. Igen, az Úr királysága nem földi eredetű, és nem evilág törvényei szerint fog működni, hanem mennyei eredetű, felülről jön el a földre, ahogy Dániel könyvében olvassuk: „És azoknak a királyoknak idejében támaszt az egek Istene birodalmat (malkhut, baszilea), mely soha örökké meg nem romol, és ez a birodalom más népre nem száll át, hanem szétzúzza és elrontja mind­azokat a birodalmakat, maga pedig megáll örökké.” (Dán 2:44).

Mi sem állítjuk azt, hogy e jelen korszak hatalomgyakorlásának elvei alapján valósulna meg a Messiás uralma a földön, hanem a próféta kijelentése alapján azt állítjuk, hogy az egek Istene hozza létre a földön a régi pogány nemzetek világ feletti uralmának szétzúzása után. Jézus Krisztus első eljövetelével elközelített Isten királysága a földre, mely igazság, békesség és Szent Szellemben való öröm, amely e korszakban Jézus Krisztus ekklésziájában van jelen. Az Úr visszajövetelekor pedig a királyság láthatóan is megvalósul e földön, s ennek központja Jeruzsá­lem lesz a próféciák szerint: „Lészen az utolsó időkben, hogy erősen fog állani az Úr házának hegye, hegyeknek felette, és magasabb lészen a halmoknál, és özönleni fognak hozzá minden pogányok. És eljönnek sok népek, mondván: Jertek, menjünk fel az Úr hegyére, Jákob Istenének házá­hoz, hogy megtanítson minket az Ő utaira, és mi járjunk az Ő ösvényein, mert a tanítás Sionból jő, és Jeruzsálemből az Úrnak beszéde.” (Ézs 2:2–3)

A jelenlegit felváltó korszakban is lesz idő, de az Úr királysága nem időleges lesz, hanem az időben ala­píttatik meg a földön, majd az örökkévalóság szintjére emelkedik az elkövetkezendő korszak végén sorra kerülő újjáteremtés következtében. A fenti prófécia a nemzetek Messiáshoz való csatlakozásáról szól, akik Jeruzsálemet, Siont (Ciont) elfogadják spirituális és igazgatási központjuknak is. Az egyházra ez a jövendölés ilyen értelemben azért nem vonatkozik, mert Jézus földi királysága előtt már meg fog történni az első feltámadás második szakasza, így az egyháztagok majd halhatatlan és romolhatatlan testtel rendelkeznek már, és mindenkor az Úrral lesznek.

Jézus Krisztus tisztában volt azzal földi szolgálata végén, hogy vissza fog térni a földi Jeruzsálembe, a város meg fogja Őt látni, és visszajövetelekor a nép áldani fogja: „Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akik te hozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit szárnya alá: és te nem akartad. Íme, pusztán hagyatik nektek a ti házatok. Mert mondom nektek: Mostantól fogva nem láttok engem mindaddig, mígnem ezt mondjátok: Áldott, aki jő az Úrnak nevében.” (Mt 23:37–39) Három korszakot foglal magába Jézus e kijelentése: az igeszakasz első része az ószövetségi Izrael lázadó korszakát írja le, a második a nemzetek idejének fő jellemzőjét tartalmazza, amikor is az izraeliták földjüktől, hazájuktól távol, száműzetésben élnek a pogány uralom alatt. A jövendölés befejező szakasza pedig az eljövendő korszakról jelenti ki a legfontosabb igazságot: a megtagadott és elárult Messiás ismételten Jeruzsálemben lesz, és a megtért zsidók áldani, szeretni fogják közöttük lakó Megváltójukat, Jézus Krisztust.

Jézus Krisztus földre való vissza­jövetele egészen másképpen fog történni, mint az első eljövetele. Ennek megértéséhez a második eljövetelére vonatkozó jövendöléseket kell figyelembe venni, amelynek egyik fontos jellemzője az lesz, hogy ezúttal az Úr nem üresíti ki magát, hanem istenségének teljességével, dicsőségével és ellenállhatatlan, enyészhetetlen erejével érkezik vissza a földre. A föld és a világ állapota és életrendje megváltozik, magasabb minőségi szintre emelkedik az Úr dicsősége által. A rothandóság igája a természet felett elvékonyodik, és a „juh-nemzetek”, sőt a természet is újjászületik. Jézus Krisztus kijelentése alapján az új korszak igazgatásában apostolai kormányzati szerepet töltenek be: „Bizony mondom néktek, hogy ti, akik követtetek engem, az újjászületéskor, amikor az embernek Fia beül az ő dicsőségének királyi székébe, ti is beültök majd tizenkét királyi székbe, és ítélitek az Izrael tizenkét nemzetségét.” (Mt 19:28) Az idézetben az újjászületés (palingenészia) a világrendre és a föld megújulására vonatkozik, amely a királyságnak e földre való eljövetelekor fog láthatóan megvalósulni.

A peszachi vacsora és az úrvacsora tartalma is Jézus Krisztus visszajövetelekor fog beteljesedni. Mindkettő az Úr szabadításáról szól, a peszach ünnepe az Egyiptomból való szabadulásról és arról, hogy a tizedik csapás Izrael vérrel felkent házait elkerülte, de az egyiptomiak elsőszülöttei meghaltak. Izrael így szabadult meg a fáraó uralmától és a rabszolgasorstól. Az Úr döntően politikai szabadítóként ismertette meg magát Izraellel.

Az úrvacsora az Új Szövetség ünnepe, amelyben a megáldott kenyér Jézus értünk feláldozott testével való közösséget, a megáldott pohár pedig a bűneink miatt kiontott vérével való közösséget hozza létre. A tanítványok a bűn rabszolgaságától és a Sátán hatalmától való megszabadulásukra emlékeznek elsősorban, és természetesen az Új Szövetségre, ami az Atya és Jézus Krisztus között köttetett, és amelybe Isten az evangélium által hívott el bennünket. Jézus Krisztus az utolsó vacsorán apostolainak azt mondta a peszachi bárányról: „többé nem eszem abból, míglen beteljesedik (pléroó) az Isten országában”. (Lk 22:16) Ezt követően a poharat vette kezébe, hálát adott Istennek, és ezt mondta: „nem iszom a szőlőtőkének gyümölcséből, míglen eljő az Isten országa (baszileia).” (Lk 22:18) Jézus Krisztus mindkét ünnep jelentéstartalmának a beteljesedését a jövőbe helyezte, amikor Ő vissza fog érkezni a földre, és tanítványaival újra elfogyasztja a peszachi bárányt és hálaadással iszik a szőlőtőke gyümölcséből. Vagyis erre azután kerül sor, hogy Jézus Krisztus megvalósítja a messiási program teljes feladatkörét, melyet Ézsaiás próféta által jelentett ki a Szent Szellem, s amelynek itt most a második eljövetelére vonatkozó feladatkörét idézem: „...és Istenünk bosszúállása napját; megvigasztaljak minden gyászolót; hogy tegyek Sion gyászolóira, adjak nekik ékességet a hamu helyett, örömnek kenetét a gyász helyett, dicsőségnek palástját a csüggedt lélek helyett, hogy igazság fáinak neveztessenek, az Úr plántáinak, az Ő dicsőségére! És megépítik a régi romokat, az ősi pusztaságokat helyreállítják, és a puszta városokat megújítják, és a régi nemzetségek pusztaságait.” (Ézs 61:2b–4) A fenti jövendölést is úgy kell értelmezni, mint a fejezet első eljövetelre vonatkozó részét, azaz szó szerint. Vagyis a következő korszakban Jézus Krisztus által helyreállított Izrael Isten dicsőségét fogja képviselni és hirdetni a földön. Jézus szellemi és politikai Messiásként fogja Isten üdvözítő tervének beteljesedését ünnepelni a népével Jeruzsálemben.

Az Úr feltámadása után tanítványai a messiási királyság Izraelben történő helyreállításának időpontja felől érdeklődtek. A történelmi keresztény értelmezés hívei az apos­to­lok kérdését földhözragadtnak vélik, de Jézus nem így viszonyult a kérdéshez, hanem válaszában felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy „nem a ti dolgotok tudni az időket (khronosz) vagy alkalmakat (kairosz: kijelölt, elrendelt idő), melyeket az Atya a maga hatalmába helyeztetett” (Csel 1:7).

A fenti idézetek alapján állítható, hogy Jézus Krisztus hitt abban: lesz a földön látható királysága, melynek központja Jeruzsálem lesz, és második visszajövetelének fő célja Izrael és a föld feletti uralmának megvalósítása lesz.

A 7. üdvtörténeti korszak

Pál apostol a 2. korinthusi levelének 3. fejezetében a Törvény dicső­sé­gének és a Szellem szolgálatának di­cső­ségét hasonlítja egymáshoz. A Sínai-szövetség dicsőségének elmúlását a lepel jelképezi, emiatt tettek Mózes fejére is leplet, miután Isten dicsőségének jelenlétéből lejött a nép közé. Az Új Szövetség szolgálata azonos a Szent Szellem szolgálatával, melynek dicsősége maradandó és növekedő. Mivel Izrael fiai elutasították a Jézus Krisztus nevével fémjelzett szövetségkötést, a lepel rajtuk maradt, és így olvasnak fel a mai napig az Ószövetség könyvei­ből. Pál azonban hitt Izrael fiainak meg­térésében, emiatt írta: „Mikor pe­dig megtér az Úrhoz, lehull a lepel.” (2Kor 3:16)

A szöveg környezete inkább azt lát­szik alátámasztani, hogy Pál nem egyéni, hanem közösségi, nemzeti meg­térésre utal itt, amikor is Izrael fiai­nak újjászületése után lehull róluk a le­pel, és az Új Szövetség, a Szellem ma­radandó dicsőségének szolgálatába állnak.

Pál apostol az egyetemes feltáma­dás rendjét egy katonai szakasz sorrendjeként vázolja fel a Korinthusiakhoz írt 1. levelének 15. fejezetében: „Első zsenge a Krisztus…” Ez már megtörtént, Jézus feltámadásával egyidőben több ószövetségi szent is feltámadt testben, és bementek Jeruzsálembe, hogy több, akkor élő zsidónak megjelenjenek. Ők Jézus Krisztussal felvétettek a mennybe. Azóta eltelt közel kétezer esztendő, és a hívők várják a feltámadás következő szakaszát, melyről az apostol így ír: „…azután akik a Krisztuséi, az ő eljövetelekor…” (1Kor 15:23). Ezután is egy átmeneti korszak következik, amikor is Jézus királyi uralma alatt lesz a föld, mert Pál apostol szerint Jézus Krisztusnak addig kell uralkodnia, „mígnem ellenségeit lábai alá veti” (25. vers). A vég, vagyis a teljes beteljesedés után Jézus a királyságot átadja az Atya Istennek (24. vers), hogy „az Isten legyen minden mindenben” (28b). Jézus Krisztus uralkodása végén kerül sor a többi halott feltámadására, a feltámadás utolsó szakaszában, akik a „nagy fehér királyi trón” előtt részesülnek a végső ítéletből. Az isteni üdvtörténet az ördög, a halál és a pokol angyalainak a tűz és kénkő tavába való bevettetése, vagyis az úgynevezett második halál után torkollik az örökkévalóságba, de színtere addig a régi és a megújított föld.

A Messiás földi királyságának kérdése a Rómaiakhoz írt levélnek is egyik alapvető témája, még ha Pál nem is e kifejezés alapján vizsgálja Izrael jövőjének alakulását, miután az apostoli korban egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy a zsidóság – mint nemzet – elutasítja Jézus Krisztus megfeszítésének engesztelő jellegét és feltámadását is. Terjedelmi okok miatt a jelen írásban nem foglalhatom össze a levél legfontosabb igazságait, csupán annyit jegyeznék meg, hogy joggal tartják Pál apostol levelét minden szempontból az emberiség legmagasabb szintű spirituális és intellektuális művének, amelynek 9-11. fejezetei adnak választ jogos kérdésekre. Miért tört ketté Izrael üdvtörténeti szerepe? Ez a törés végleges vagy átmeneti? Megszegte-e Isten Izraelnek adott feltétlen ígéreteit, vagy azok továbbra is érvényesek, és csupán arról van szó, hogy a keresztények tévesen vélik Jézusról, hogy ő a Messiás? Ha pedig Isten igazságát tartalmazza az evangélium, akkor Izrael elesésével mi Isten terve? Az egyház foglalta el véglegesen Izrael helyét Isten üdvtervében, és a zsidóknak most már csak az a lehetőségük maradt, hogy egyéni megtérés által csatlakozzanak az egyházhoz?

Apokalipszis

Az apostol a 9. fejezetben egyértelműen leszögezi, hogy Jézus személyével kapcsolatban a keresztények nincsenek tévedésben, mert Ő „mindeneknek felette örökké áldandó Isten” (Róm 9:5b). Isten beszéde sem lett semmivé, hanem Isten saját szuverenitását jelentette ki: „akin akar, könyörül, akit akar, megkeményít” (18. vers). Semmi olyan nem történt, amit Isten előre ne jelentett volna ki. Ő olyan szuverén és szabad Isten, mint amilyen a fazekas az agyag felett, amivel dolgozik.

A 10. fejezetben pedig Pál bizonyítja, hogy Isten nem önkényesen jelenti ki a szuverenitását népének, hanem az igazságnak megfelelően. Ugyanis Izrael azért nem nyerte el az üdvösséget, mert „az ő tulajdon igazságukat igye­keztek érvényesíteni, az Isten igaz­ságának nem engedelmeskedtek” (Róm 10:3b). A kinyilatkoztatás en­nek a bekövetkeztét is előre jelezte: „Megtaláltak azok, akik engem nem keres­tek…” Izraelről pedig a próféta ezt jö­ven­dölte: „Egész napon kiterjesz­tet­tem kezeimet az engedetlenkedő és ellentmondó néphez.” (Róm 11:20b–21)

A 11. fejezetben az apostol azt fejti ki, hogy Izrael megkeményedése és az olajfából való kitörése részlegesen történt, és ebből a világnak áldás származott, mert lehetővé tette a nemzetek evangelizálását és a pogányok beoltását a szelíd olajfába. Izrael elvetése nem végleges, és az ígéretek érvényessége rájuk nézve is csak felfüggesztésre ke­rült, amíg a pogányok teljessége be­megy Isten királyságába: „És így az egész Izrael megtartatik… Eljő Sionból a Szabadító, és elfordítja Jákobtól a gonoszságokat; és ez nekik az én szövetségem, midőn eltörlöm az ő bűneiket.” (Róm 11:26–27) Az Úr Jézus második eljövetelekor teljesedik be az ígéret, amely egész Izrael nemzetére vonatkozik. És a világnak ebből is áldás származik, mert a halál uralmát az élet uralma egyetemlegesen felváltja. A következő korszakban a nemzetek Izraellel együtt fogják Istent irgalmáért és kegyelméért dicsőíteni.

Péter apostol 2. levelét használják fel némelyek annak bizonyítására, hogy a mostani korszak közvetlenül az örökkévalóságba torkollik, és Krisztus földi királyságának cáfolatára. De Péter apostol levelében semmi olyat nem olvashatunk, amivel egy új korszak eljövetelét cáfolni lehetne. Ő a 3. fejezetben egyrészt megerősíti a paruszia ígéretét, másrészt pedig az Úr visszajövetelére való várakozás hosszú időtartamának okára mutat rá: Jézus Krisztus hosszútűrésére, aki nem akarja, hogy „némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson” (2Pét 2:9b). Tehát az Úr hosszútűrése egyaránt érvényes a pogányokra és Izrael nemzetére is, Isten üdvösségre akarja vezetni mindegyiküket.

Péter a következő korszak végére vonatkoztatja az Úr napját, amikor is a végső Góg és Magóg lázadás el­pusztítása után „az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig megégve felbomlanak, és a föld és a rajta lévő dolgok is megégnek” (10. vers). Az „új ég és új föld” örökkévaló korszaka ekkor váltja fel a messiási uralmat. Péter ezekre az ígéretekre azért utalt, hogy az egyházat szent életre buzdítsa, és nem az volt a célja, hogy a végidők eseményeit módszeresen ismertesse.

Jézus Krisztus látható, földi királyságának legegyértelműbb bizonyítékát a Jelenések könyvében találjuk, a 20. fejezetben. A hetedik üdvtörténeti korszakról itt összefoglalást ad a Szent Szellem, de ne feledkezzünk el a teljes Írás fel nem bontható igazságáról. Ugyanis a hetedik korszakról számos kijelentést találunk a prófétáknál és a Zsoltárok könyvében is.

Ezt a korszakot Isten a két feltámadás közé helyezte, és időtartamát ezer évben nyilatkoztatta ki. Nagyon sántít az ezer év jelképes értelmezése, mert szóbanforgó fejezetben hatszor szerepel az „ezer év”, vagyis a Biblia ismétlésekkel nyomatékosítja azt, hogy a hetedik üdvtörténeti korszak a földön pontosan ezer évig fog tartani. Ezt nevezzük a millennium korszakának, és az ezt tagadókat amillennistáknak. Dávid fia, Jézus Krisztus ezer évig fog uralkodni a földön királyok Királyaként és urak Uraként, társuralkodói pedig minden korszak szentjei lesznek, akik az első feltámadásban kapták meg testük számára a fiúságot, a halhatatlan és romolhatatlan örök életet (Jel 20:4,6). A mennyei királyság felállítása a földön nem az egyház evangelizálása és szolgálata által fog megtörténni, hanem Isten hatalma és ereje, ítélete által. Ennek részleteibe vezet be bennünket János apostol Jelenéseinek könyve. Az ezer esztendő végén a Sátánt rövid időre szabadon engedik a mélységből, hogy a millennium végén az emberiség megpróbáltasson. Ennek következménye a végső lázadás lesz, amit az Úr lever, így a hetedik üdvkorszak is ítélettel fejeződik be: „…és Istentől a mennyből tűz szálla alá, és megemészté azokat” (Jel 20:9b). A hetedik üdvkorszakot az „új ég és új föld” örökkévalósága fogja követni.

Forrás: Új Exodus, XXVI. évfolyam 2. szám

Németh Sándor | 2020. 01. 29.