Efézusi gyülekezet:


A titok örzői

#Németh Sándor
#osszefoglalo
Nagy Boglárka | 2020. 04. 22.
Németh Sándor 2020. április 20-ai prédikációjának az összefoglalója
A Jelenések könyvében található hét gyülekezetet és a nekik szóló üzeneteket sokan sokféleképpen próbálták már értelmezni az elmúlt évszázadok során. A különböző iskolák három fő csoportba sorolják ezeket a magyarázatokat, amelyeket történeti, egyháztörténeti és egyháztípusú megközelítésnek neveznek. Németh Sándor 2020. 04.18-i tanítása az efézusi gyülekezetnek íródott üzenetet elemzi, amit sokan a név jelentése miatt a ’ kellemes’ jelzővel szoktak illetni. 

A történeti értelmezés szerint a hét gyülekezetnek íródott üzenetek kizárólag a János apostol idején aktívan működő gyülekezeteknek szóltak. Míg azok, akik inkább egyháztörténeti szempontból világítják meg a mondanivaló lényegét, úgy gondolják, hogy az egyház időszaka hét korszakra osztható, ami az efézusival kezdődik és a laodiceaival végződik. A harmadik csoportba tartozók pedig mintaként tekintenek a gyülekezeteknek szóló tanításokra, vagyis olyan egyháztípusokat vélnek felfedezni, amik nem csak az apostol idejében voltak jelen, hanem az utolsó időkben is felismerhetőek a különböző gyülekezetekben.

Jelenések 2:1-7 A különböző egyháztípusokból láthatjuk, hogy van egy alapvető egység az igazi egyházban, ugyanakkor vannak eltérő jellemzők is, amik leginkább az egyháztagok egyéniségéből és a szolgálati ajándékok sokrétűségéből származnak.  Hasonlóan a gyülekezeteknek szóló tanítások sokszínűségéhez, a Krisztusról szóló kinyilatkoztatások is üzenetenként eltérőek. Ezeket – az érzékszervekkel is tapasztalható jelenéseket – nevezzük görögül epifániának, ami az Ószövetségben a Messiás, az Újszövetségben pedig Jézus Krisztus személyét nyilatkoztatja ki.

Például, Jákób nem élte volna túl a Messiással való találkozását a Jabbók révében, ha Ő nem egy férfi testében, a dicsőségét hátrahagyva nyilatkoztatja ki magát.

Ennek szöges ellentéte az Ézsaiás 6. és az Ezékiel 1. fejezetében olvasható epifániák, ahol a Messiás a dicsőségének a teljességében jelenik meg. Ugyanakkor olyan formákban is megjelenhet az Úr, ami az emberek számára megfoghatatlan, leírhatatlan és nagyon nehezen értelmezhető.

De a Jelenések könyvének az első fejezetében Krisztus nagyon is leírható formában jelenik meg, akit János az ember Fiához hasonlít. Az Ő kezében van a hét csillag és a hét arany gyertyatartó, ami a hét gyülekezet angyalát és magát a hét gyülekezetet jelképezi.

A hét csillag kifejezetten angyali fejedelmeket jelöl, akik a különböző egyháztípusokért felelő főangyalok. Feladatkörüket a Zsidókhoz írt levél 1. fejezet 14. versszakában olvashatjuk, ahol a magyar fordítás ‘szolgáló szellemeknek’ nevezi őket, de az eredeti görög szövegben a leiturgia kifejezés szerepel, ami kifejezetten a papi szolgálathoz, vagyis Isten szolgálatához kapcsolódik.

Vagyis az angyali fejedelemségek nem profán szolgálatra vannak elhívva, hanem arra, hogy Krisztus és az egyház közösségét segítsék. 

Ez megfigyelhető az Apostolok cselekedeteiben is, ahol az angyalok, mint szolgáló lények soha nem öncélúan jelentek meg, hanem vagy azért, hogy az egyház építését segítsék, vagy pedig azért, hogy ítéletet vigyenek véghez az egyház ellenségeivel szemben – ahogy ezt Heródes esetében is látjuk.

Visszatérve a Jelenések könyvéhez, a hét csillag mellett hét gyertyatartót is lát János az 1. fejezetben, ami nem csak a hét gyülekezetet jelképezi, de a Zakariás 4. fejezete szerint szimbolizálja Izraelt és az egyházat, valamint az utolsó időkben megjelenő két tanú személyét is. Ezen kívül a Szenthely aranygyertyatartójával is szoros összeköttetésben áll, ugyanis a gyertyatartóban égő olaj világította meg az egész helyiséget - azon belül is a szent kenyerek asztalát, - ezért az arany gyertyatartó előremutató jelképe a Szent Szellemmel betöltekezett gyülekezeteknek.

Csak olyan gyülekezetek tudják Jézus Krisztust világító szövétnekként bemutatni a Földön, akik már átmentek a hívővé válás három alaplépésén: a megtérésen, a vízkeresztségen és a Szent Szellem keresztségen.

A Szent Szellemmel való betöltekezés fontosságát hansúlyozza Pál is az Apostolok cselekedetei 19. fejezetében, ahol olyan efézusi hívőkkel találkozott, akik még nem vettek Szent Szellemet - sőt nem is volt látásuk a Szent Szellem személyéről -, vagyis a hitük ószevetségi alapokon állt. Az Ószövetségben ugyanis nem volt világos látás a Szent Szellemről, hanem mindössze két helyen – Ézsaiás prófétánál és az 51. Zsoltárban – van rá utalás, de ott is a Szentség Szellemeként.

“Monda nékik: Vajjon vettetek-é Szent Lelket, minekutána hivőkké lettetek? Azok pedig mondának néki: Sőt inkább azt sem hallottuk, hogy ha vagyon-é Szent Lélek. És monda nékik: Mire keresztelkedtetek meg tehát? Azok pedig mondának: A János keresztségére. Monda pedig Pál: János megtérésnek keresztségével keresztelt, azt mondván a népnek, hogy a ki ő utána jövendő, abban higyjenek, tudniillik a Krisztus Jézusban. Mikor pedig ezt hallák, megkeresztelkedének az Úr Jézusnak nevére. És mikor Pál reájok vetette kezét, szálla a Szent Lélek ő reájok; és szólnak vala nyelveken, és prófétálnak vala. Valának pedig a férfiak összesen mintegy tizenketten.” (Apostolok cselekedetei 19:2-7)

Apollós 12 tanítványának a válaszából kiderül, hogy csak a János keresztségét ismerték, ami csak a bűnbocsánatról szólt, de az óember eltemetését és a Krisztus életéből való részesedést nem tartalmazta .

Pál apostol erről részletesen ír a Rómabeliekhez írt levél 6. fejezetében, ahol kifejti, milyen lényeges különbségek vannak a János keresztsége és Jézus Krisztusban való megkeresztelkedés között. A János keresztségének is volt kegyelemközvetítő ereje, de az inkább egy előkészítő szolgálat volt, ami önmagában kevés a kereszténnyé váláshoz. A megtérés és a bűnök megbánása azért nem elégséges, mert az ótermészet megölése nélkül nem tudunk elszakadni a bűnös temészetünktől.

Ezért létfontosságú, hogy Krisztussal együtt meghaljunk, Krisztussal együtt eltemettessünk és Krisztussal egy feltámadjunk, mert csak így tudunk azonosulni az Ő természetével.

Csak ezután következik a Szent  Szellemmel való betöltekezés a hívők életében, aki ezután kulcsfontosságú szerepet tölt be abban, hogy Krisztus személyét megvilágítsa a még nem hívő emberek számára. Csak Ő tud valóságos kijelentést adni Jézus Krisztusról, ami nem egy tanult ismeret lesz, hanem egy olyan valóságos találkozás, mint, ami Jákób életében is történt Béthelben. Jákób már fiatalon tudta az elsőszülöttségi áldás fontosságát, de igazi, személyes kijelentése még nem volt az Úrról.

Ezért az Isten megismerése soha nem egy befejezett folyamat, hanem újra és újra nyitottnak kell lennünk a Szent Szellem kijelentéseire, mert Ő azért jött, hogy Jézus Krisztus megdicsőítse. Ezért mondja Jézus, hogy a Szent Szellem az Övéből vesz és ezeket a kijelentéseket világítja meg a hívőknek. Pontosan úgy, ahogy az arany gyertyatartó megvilágította a Szenthelyet és szent kenyerek asztalát.

A kijelentésből származó ismeret ezért mindig magasabb rendű, mint az érzékszervekből származó ismeret. Miért? Mert a tárgya a menny, Jézus Krisztus és az Atya.

Pál apostol is isteni kijelentés útján értette meg az Isten egyházra vonatkozó tervét, amiről a Kolossebelieknek írt levélben úgy ír, mint titokról, ami ősidők óta el volt rejtve.

“Tudniillik ama titkot, mely el vala rejtve ősidők óta és nemzetségek óta, most pedig megjelentetett az Ő szenteinek.  kikkel az Isten meg akarta ismertetni azt, hogy milyen nagy a pogányok között eme titok dicsőségének gazdagsága, az tudniillik, hogy a Krisztus ti köztetek van, a dicsőségnek ama reménysége.” (Kolosse 1:26-27)

Az itt található ősidők kifejezés helyén az eredeti görög szövegben ‘aión’ szerepel, ami korszakot jelent, vagyis ez a titok, amiről Pál apostol részletesen az Efézusbeliekhez írt levél 2. fejezetében ír, az előző korszakokban el volt rejtve.

Mi volt ez a titok?

Sokan azt hiszik, hogy Izrael elvettetése és helyreállítása ez a titok, mert a Rómabeliekhez írt levél 11. fejezetében Pál apostol ezt is titoknak nevezi, de ez csak a keresztények számára volt titok, az ószövetségi utalások miatt a zsidók számára ez nem volt titok.

Más hidelmekkel ellentétben a nemzetek megtérése sem volt titok, mert Ézsaiás prófétán keresztül Isten világosan kijelenti, hogy kevés az neki, hogy csak Izraelt mentse meg, Ő a többi nemzetnek is világosságot akar adni.

Az Egyház volt Istennek az a titka, amiről a Kolosse 1:26-27 ír, de ez nem egyértelmű, ha nincs világos látásunk arról, hogy az egyház nem csak a nemzetekből megtért keresztényeknek a privilégiuma, hanem az Izraelből kihívott Krisztusban hívő zsidók is a tagjai!

Erre utal Istennek az a kijelentése is, amit Ábrahámnak a Mórija-hegyén adott, hogy Ő Jahve Jíre, a Gondviselő Isten. Ez a gondviselés pedig magába foglalja Jézus Krisztus feltámadásának és a Szent Szellem eljövetelének az ígéretét is. A Szent Szellem eljövetele pedig az egyház születéséhez köthető, ami a bibliakutatók szerint szintén a Mórija-hegyén történt, amikor 120 tanítvány együtt volt a felházban. Az egyház tehát a zsidóságból indult el. Ezért a titok az, hogy a zsidóságból és a nemzetekből kihívottak közössége együtt alkotja az egyházat, vagy görögül az eklézsiát, ami egy új, isteni magból született népet jelent.

Ez egy újfajta közösség Izrael és a nemzetek mellett a Bibliában, amiről csak az Újszövetség ad kijelentést. Az Ószövetségben nem lehetett tudni, hogy az egyház királyi papságként és szent nemzetként fog Jézus Krisztussal együtt uralkodni a következő korszakokban.

Tulajdonképpen az efézusi gyülekezetnek írt üzenet a Jelenések könyvében, az egyház helyreállításról szól. A helyreállítás pedig a dolgok eredeti állapotának a visszaállítását jelenti.

A 2-3. versszakból láthatjuk, hogy az Úr a mennyből figyeli a földi pályafutásunkat, a munkálkodásokat, az azzal járó nehézségeket, és mindezeket értékítélet alá vonja. Ezért nevezi az efézusi hívőket béketűrőnek, ami a kipróbált jellem egyik legfőbb tulajdonsága.

A tűrés mindig azt jelenti, hogy az ember ellenséges, vádló és kárhoztató körülmények között is kitart, a helyén marad és végzi a rábízott munkát.

Pál is ezt a tulajdonságot emeli ki legelőször, amikor az apostoli tekintélyét védi a korintusiak előtt, mivel a tűrésben való kitartás mutatja meg, hogy hűségesek vagyunk-e Istenhez és ahhoz a munkához, amit ránk bízott. Ez sokszor lelki, fizikai és szellemi megpróbáltatásokat is jelent, ahogy erről a Zsidókhoz írt levél 10. fejezetében is olvashatunk.

Emlékezzetek pedig vissza a régebbi napokra, a melyekben, minekutána megvilágosíttattatok, sok szenvedésteljes küzdelmet állottatok ki. Midőn egyfelől gyalázásokkal és nyomorgattatásokkal nyilvánosság elé hurczoltak titeket, másfelől társai lettetek azoknak, a kik így jártak. Mert a foglyokkal is együtt szenvedtetek, és vagyonotok elrablását örömmel fogadtátok, tudván, hogy néktek jobb és maradandó vagyonotok van a mennyekben. Ne dobjátok el hát bizodalmatokat, melynek nagy jutalma van. Mert békességes tűrésre van szükségetek, hogy az Isten akaratát cselekedvén, elnyerjétek az ígéretet.” (Zsidókhoz írt levél 10:32-36)

A második dicséret, amit az efézusiak kapnak, hogy a gonoszokat nem szenvedik el, vagyis nem egy humános viszonyulással voltak a bűn felé, hanem Jézushoz hasonlóan szerették az igazságot, de gyűlölték a hamisságot. Ezt jelenti az Úr félelme is, ami nem más, mint a gonosznak a gyűlölése.Erről ír a zsoltáros is a Zsoltárok 5:5-6-ban.

Az egyházban szitkozódó emberek nem foglalhatnak helyet! János apostol szerint arról lehet megismerné az Isten gyermekeit és az Ördög gyermekeit, hogy szeretik-e egymást, mert aki nem szereti a testvérét, az nem az Úrtól van, még ha báránybőrbe is van bújva, akkor sem!

Az efézusi gyülekezet azért volt kellemes és kedves gyülekezet, mert az ilyen álnok, szitkozódó embereket nem szenvedték el maguk között, hanem kivetették őket a szentek közösségéből!

A következő dolog, amiért megdicséri az efézusi hívőket az Úr, mert megpróbálták azokat, akik apostoloknak mondták magukat, és nem voltak azok. Ez szorosan kapcsolódik a szellemi ajándékok és a szolgálati ajándékok témaköréhez, amik között a legfőbb különség az, hogy utóbbit konkrét személyeknek adja Isten, ahol maga az ember tekinthető ajándéknak. Erről Pál részletesen az 1 Korintusbeliekhez írt levél 12.  és az Efézusbeliekhez írt levél 4. fejezetében tanít, ahol 5 fő szolgálati ajándékot különböztet meg: az apostolt, a prófétát, a pásztort, a tanítót és az evangélistát.

Ma az internet világában egyre nehezebb megszűrni a valódi szolgálati ajándékokat, mert sokan nagyon könnyelműen, sokszor pénzszerzés céljából magukra aggatják a különböző címeket, úgy állítva be magukat, mint az Istentől küldött szolgálati ajándékok egyikét.

De a Biblia világosan leszögezi, hogy először történik az Istentől való kiválasztása, aztán az elhívás és végül a küldetés. A kiválasztás pedig mindig Isten szuverén akaratával áll összefüggésben, azt emberi akarat nem tudja befolyásolni.

A szolgálatba állításnak sokféle formája lehet, de abban Mózes látványos elhívása és Elizeus kevésbé látványos elhívása is megegyezik, hogy mind a kettő az örökkévalóságban lett eltervezve.

Visszatérve az efézusi gyülekezethez és a szolgálati ajándékokhoz való viszonyuláshoz

az igaz egyház egyik legfontosabb ismérve, hogy a tagjai nem mindenevők, hanem különbséget tudnak tenni jó és rossz között, igaz és hamis között.

Ma a kulturális felsőbbrendűség miatt a kelet-európai keresztények hajlamosak bármilyen tanítást elfogadni, ami nyugatról érkezik, mert nem az egyének elhívását nézik, hanem azt, ami a szemük előtt a kirakatban van.

Amikor Pál apostol összehívta Milétosba az efézusi gyülekezet véneit, előre figyelmeztette őket arra, hogy kívülről és belülről is farkasok, vagyis hamis tanítok fogják megtámadni a gyülekezetet, aminek ők – a Jelenések könyve 2. fejezete alapján - sikeresen ellenálltak. Ezt a levelet ugyanis János i.sz. 90-es évek közepe táján írta, míg Pál apostol írta az Efézusbeliekhez írt levelét i.sz. 50. körül.

Bár nem volt teljes az ellenállásuk, hiszen az 5. században Efézusban mondták ki az első Mária-dogmát, ami önmagában még nem minősült távtanításnak, de egy olyan alap lett, amire később sok tévtanítást felépítettek a katolikus egyházban.

Isten egyetlen kifogása az efézusi gyülekezettel kapcsolatban az volt, hogy elhagyták az első szeretetet, ami alatt nem egy érzelmi megnyilvánulást kell érteni, hanem az 5 Mózes 6. fejezete alapján elsősorban az Isten felé irányuló szeretetről szól.

“Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből.” (5Mózes 6:5)

Jézus tanítása szerint pedig a Törvény betöltése a szeretet, ami leegyszerűsítve azt jelenti, hogy az első kőtábla Isten és ember kapcsolatára vonatkozó parancsait, a második kőtábla ember és ember kapcsolatára vonatkozó parancsait is szeretet által tudjuk betartani.

De erre a szeretetre is csak Isten teszi képessé az embert, ezért az Isten jelenlététől való elszakadás ennek a szeretetnek az elhidegülését is magával vonja!

Az 5. versszakban van szó arról a helyreállításról, amit már fentebb is említettünk, amihez elengedhetetlen hogy megváltoztassuk a cselekedeteinket azáltal, hogy visszatérünk az első szeretetnek a cselekedeteihez.

Ehhez a helyreállításhoz kapcsolódik a napjainkban kialakult helyzetnek a megvizsgálása is. El kell gondolkodnunk azon, hogy Isten miért döntött úgy, hogy lelassítja a mostanában olyannyira felgyorsult életünk ritmusát?Pál apostol is a helyreállításra ösztönzi a hívőket, amikor azt kéri, hogy ne testben fejezzük be azt, amit szellemben kezdtünk el, mert a test és a vér nem örökli Isten királyságát. Ezért figyelmeztet János apostol is arra, hogy az előbbi cselekedeteket cselekedjük, mert ha nincs megtérés, Isten kimozdítja a helyéről a gyertyatartónkat.

A keresztényeknek meg kell érteniük, hogy a pszichikai kereszténység nem egyenértékű a szellemi kereszténységgel, mert, ami a pszichikai embernek bolondság, az a szellemi embernek az életének a középpontja!

Ehhez kapcsolódik a 7. versszak kijelentése is, hogy akinek van füle az hallja csak, hogy mit mondd a Szellem. Ha az érzékszervek uralma alatt áll a lélek és a szellem, az ember nem képes meghallani a Szent Szellem hangját, és pontosan ekkor válik testivé egy hívő ember.

Ezért kulcsfontosságú, hogy megértsük a szellemünk működését és felépítését, mert elengedhetetlen szerepet tölt be az Istennel való kapcsolatunkban, a lelkiismeretünk működésében (a magyar fordítás nem adja vissza, de itt a szellem vizsgálódásáról és jelzéséről van szó) és az Isten dicsőítésében is.

Visszatérve a Jelenések könyvéhez, Isten még egy dologért megdicséri az efézusi hívőket, nevezetesen azért, mert a nikolaiták cselekedeteit elutasították. Több értelmezés is van a nikolaiták tanításával kapcsolatban, amik közül érdemes a kortárs egyházatyák - Ignacius, Iréneusz, Alexandriai Kelemen vagy Tertullianusz - állásfoglalását figyelembe venni. Az ő meglátásuk szerint a nikolaiták kifejezést azokra az egyháztagokra használták, akik kicsapongó keresztény életet éltek, vagyis nem tartották be az Apostolok cselekedeteinek a 15. fejezetében megfogalmazott alapelveket.

“Hogy tartózkodjatok a bálványoknak áldozott dolgoktól, a vértől, a fúlvaholt állattól és a paráznaságtól, melyektől ha megóvjátok magatok jól less dolgotok. Legyetek egészségben!” (Apostolok cselekedetei 15:29)

A feljegyzések szerint a császárnak való áldozat-bemutatásban sem láttak kivetnivalót, sőt a pogány istenek ünnepségein és az akkor tartott szexorgiákon is nyugodt lelkiismerettel vettek részt.

A nikolaiták tanítását a bibliakutatók összefüggésbe hozzák még Nikolaosszal, egy tévtanításokat terjesztő hívővel is, illetve a nevük (nikao =legyőzni, laosz=emberek) eredetét vizsgálók szerint  azokat a klerikusokat jelöli, akik az egyház fölött átvették az istentiszteletek irányítását és kiszorították az egyszerű embereket a szolgálatokból.

Sajnálatos módon a nikolaiták cselekedetei ma is jelen vannak az egyházban, ugyanis azok, akik  támogatják a homoszexualitást, az abortuszt és a drogfogyasztást, - amit még össze is kapcsolnak a Szent Szellemmel való betöltekezéssel, – mindezt a kereszténység nevében teszik.

Ezek az keresztények terjesztik az egyházon belül a törvénytelenséget, aminek pedig a következménye a hívők egymás iránti szeretetének a meghidegülése.

Csakhogy Isten Igéje világosan kijelenti, hogy szentség nélkül senki nem szolgálhatja az Urat!

A Szent Szellem szintén a szentség Szelleme, aki nem marad meg egy bűnös cselekedetekkel megterhelt egyházban. Nélküle viszont az egyház képtelen betölteni az Istentől kapott funkcióját, ami pedig nem kevesebb, hogy világító szövétnekként funkcionál ebben a sötét világban. 

Nagy Boglárka | 2020. 04. 22.