írások"Ne tedd tisztátalanná az országot..."![]() Dr. Ruff Tibor A vér kiáltásaA teljes Szentíráson végigvonuló elv szerint az ártatlanul kiontott vér, vagyis a gyilkosság bűne súlyos, generációról generációra továbböröklődő, mély erkölcsi, szellemi roncsolódást okoz elkövetőinek, azok leszármazottainak, sőt a velük közösséget vállalóknak, társadalmuknak az életében egyaránt. Ez az öröklődő csapás magától soha nem szűnik meg, nem enyészik el az idő előrehaladtával sem. Ha az emberek elfelejtik is, ami történt, a nemzedékek életét akkor is halálos méregként emészti tovább az ártatlanul kiontott vér bűne a világmindenségben uralkodó megváltoztathatatlan szellemi törvény miatt.
![]() „Ne tegyétek fertőzötté az országot, amelyben lesztek; mert a vér fertőzötté teszi az országot, és nem lehet engesztelést szerezni az országnak másképp a vérért, amelyet kiontottak benne, csak annak a vére által, aki kiontotta azt. Ne tedd tisztátalanná az országot, amelyben laktok…!” (4Móz 35:33–34) Tömegek élete telhet meg romboló, pusztító erőkkel, átkokkal, bomlással, szellemi-erkölcsi, mentális-fizikai tönkremenéssel, ha az ártatlanul, jogtalanul megölt emberek életéért nem sikerül engesztelést szerezni Isten és az emberek színe előtt. Számos család, nemzet és ország köszönheti ma is a földön nyomorúságos állapotát többek között ennek a bűnnek és sorsromboló következményeinek. Ezért fontos, hogy az emberek, családok és népek számot vessenek önmagukkal, szembenézzenek lelkiismeretükkel, és megpróbálják felszámolni a bűn örökségét. Füllel nem hallható beszédMindjárt az ősbűn után az első emberpár két fiának élete ártatlan vér ontásába torkollott. Egyikük életének végét jelentette ez, a gyilkos sorsa pedig visszavonhatatlanul rossz irányba fordult. Jóllehet ő úgy gondolta, észrevétlen maradhat, és maga is elfelejtheti, amit tett, Isten megszólította: „Testvéred vérének hangja kiált hozzám a földről.” (1Móz 4:10) A vér tehát beszél, füllel nem hallható, szellemi hangja van, amint ezt évezredekkel később Pál apostol is megerősíti: „Hit által mutatott be Ábel jobb áldozatot az Istennek, mint Káin; ezáltal kapott tanúbizonyságot arról, hogy ő igaz, miután maga Isten tett tanúságot az ő ajándékai mellett; s ezáltal még halála után is beszél. (…) a vérhez, amellyel meghintenek, amely jobbat mond, mint Ábel vére.” (Zsid 11:4, 12:24) Isten nem engedte, hogy bárki is megbüntesse Káint bűnéért. Ezzel megkezdődött a „lelkiismereti kor”, amelyet éppen azért neveznek így a teológusok, mert Isten nem adott semmilyen törvényt az embereknek, és semmilyen bűn megbüntetését nem rendelte el, sőt az egyetlen dolog, amit megtiltott, a bűnösök megbüntetése volt. Az abszolút szabadelvű liberalizmus aranykora volt ez, amelyben minden ember kizárólag a saját lelkiismeretének tartozott elszámolással. A modern ember elsőre azt hinné: milyen nagyszerű, szabad élet bontakozhatott ki ennek nyomán! A valóságban azonban a büntetetlen bűn halálosan megmérgezte az emberek életét. A Káin utáni ötödik generációban leszármazottja már egyetlen ütésért is megölte az őt megsértő fiatalt.
A büntetetlen bűn 1656 év alatt ördögivé változtatta az emberiséget. Örök történelmi tanulsága lett pedig ennek a korszaknak, hogy a kizárólag saját lelkiismeretére bízott ember elveszik, mert a lelkiismeret külső segítség nélkül nem képes a bűnbe esett embert a folyamatos romlásból hatékonyan visszafordítani. (Filozófiailag nézve Isten akkor cáfolta meg előre Nietzschét, a szélsőséges liberális humanizmust és a New Age-et egyaránt.) A halálbüntetés törvényeHogy ez még egyszer ne következhessen be, Isten a vízözön után új parancsokat, törvényt szabott Noé és valamennyi leszármazottja elé. Ez többek között így szólt: „A ti véreteket, amely a lelketeké, felkutatom minden élőlény kezéből, felkutatom azt minden ember kezéből, minden ember testvérének kezéből felkutatom az ember lelkét. Aki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki, mert Isten a képmására alkotta az embert.” (1Móz 9:5–6) A szó szerinti fordítással azt kívántuk visszaadni, amit a héber kifejez: Isten kutat a kiontott vér után, mégpedig azoknak a kezében kutat, akik kiontották azt, a vért pedig a lélekkel, vagyis az ember egyéni személyiségével, életével azonosítja. A Teremtő itt parancsot adott Noé valamennyi leszármazottjának, vagyis az egész későbbi emberiségnek, hogy a gyilkosságot maguk az emberek büntessék meg – ne várjanak ebben Istenre –, mégpedig halálbüntetéssel. A cikkünk elején már idézett mondat szerint pedig az emberi társadalmat, országot, nemzetet, földet fertőzötté teszi, ha az ártatlan vér kiontója, a gyilkos, életben marad. Ekkor ugyanis ugyanaz a negatív spirituális folyamat indul el megállíthatatlanul, amely Káin bűne nyomán 1656 év alatt az egész emberiséget démonokká torzította. A folyamatot csak az igazságszolgáltatás (héberben és görögben ezt ugyanaz a szó fejezi ki, mint a bosszút) állíthatja meg és fordíthatja vissza. A nemzetek parancsot kaptak tehát Istentől, hogy a vérontást a gyilkos halálával büntessék. Ezt a gyakorlatban csak akkor lehet igazságosan megvalósítani, ha törvényhozó testületek, bűnüldöző erőszakszervezetek, bíróságok és ítélet-végrehajtás áll fel. Hiszen senki sem képes egyedül arra, hogy megölt rokonának gyilkosát kinyomozza, felkutassa, sikeresen előállítsa, igazságosan ítélkezzen felette, majd – annak ellenállása és védekezése dacára – kivégezze. Ezért születtek meg az államok, hogy ezt közösségi feladatként képesek legyenek biztosítani. Mind a nemzetek egymástól elkülönült élete, mind pedig államaik megszervezése isteni beavatkozás és parancs eredményeképpen történt, ezért a Biblia alapján bátran kijelenthetjük, hogy a nemzetállamok létezése nem emberi konstrukció, hanem Isten akarata, és erkölcsi alapjuk a bűn büntetésére nem emberek által kötött társadalmi szerződésből, hanem Isten felhatalmazásából származik. Ez biztosítja az állam erőszakszervezetei számára az erőszak jogos alkalmazását a külső és belső támadókkal szemben. Pál apostol ezért nevezi az állam fegyveres képviselőit Isten szolgáinak, az ellenük való lázadást pedig Isten elleni lázadásnak (Róm 13:1–7). Természetesen ez csak olyan államok esetében igaz, amelyek nem álltak ördögi ideológiák vagy emberek szolgálatába, mint például a hitleri Németország vagy a sztálini Szovjetunió. Kollektív felelősségvállalásHogy az ókorban – amikor az emberek sokkal nagyobb spirituális érzékenységgel rendelkeztek még, mint a modern ember – mennyire fontosnak tartották, hogy akár csak egyetlen ember ártatlanul kiontott vére se tegye szellemileg fertőzötté nemzetüket, országukat abban az esetben, ha a gyilkost nem sikerült megtalálni; s hogy mennyire erősen érezték ennek közös felelősségét, jól mutatja az alábbi példa. Mózes Törvénye előírja, hogy ha a városon kívül gyilkosság áldozatául esett holttestre bukkannak, és semmilyen módon nem tudják felkutatni a gyilkost, akkor a környező városok vezetői és bírái pontosan mérjék le a holttest és a városaik között lévő távolságot. Ezután a holttesthez legközelebb eső város vezetősége és papjai egy fiatal, soha munkába nem fogott tehénnel menjenek ki egy soha meg nem művelt folyóvölgybe, és a folyóparton vágják el a fiatal tehén nyakát, hogy vére a folyóba ömöljön; majd a papok jelenlétében az „önkormányzat” összes tagja és az összes városi bíró mossa meg a kezét a folyó vizében a tehén nyaka fölött – vagyis ahol még nem véres a víz –, miközben valamennyien a következőt mondják: „A mi kezeink nem ontották ki ezt a vért, sem a mi szemeink nem látták. Bocsáss meg a te népednek, Izraelnek, amelyet megváltottál, Uram, és ne engedd, hogy ártatlan vér ontása legyen Izrael között, a Te néped között!” (5Móz 21:1–9) A körülményes, egyetlen holttest miatt a városok egész vezetőségét megmozgató, legalább egynapos munkával, sok gyaloglással járó szimbolikus tett jól megmutatja, hogy mennyire komolyan kell venni akár csak egyetlen emberi élet jogtalan kioltását is, nemcsak jogi, hanem spirituális és erkölcsi szempontból is. Hogy az egész Izraelért kellett ilyenkor bocsánatot kérniük, abból világosan kitűnik, hogy az ártatlan vér az egész közösséget teszi szellemileg fertőzötté ilyenkor Isten előtt, ezért a felelősségvállalásnak és a kiengesztelésnek kollektívnek kell lennie, s azt a nép reprezentatív képviselőinek kell elvégezniük. S jóllehet a Törvény szimbolikus eljárásmódja a gyakorlatban azóta „túlhaladottá vált”, mégis minden szava érvényben van mint tanítás (Mt 5:17–20) arról, hogyan lehet egy ilyen esetet szellemileg semlegesíteni, és mennyire sokat is ér egyetlen emberi élet. A Törvény dilemmáiA gyilkos halálbüntetésének igaz és szent törvénye azonban már az ószövetségi időkben súlyos családi drámákat tett még súlyosabbakká, és az embereket gyakran szinte megoldhatatlanul nehéz döntések elé állította. Egy ilyen rettenetes dilemmával lépett egy ízben egy özvegyasszony Dávid király elé. Egyik fia megölte a másikat, neki pedig sem férje, sem több fia nem volt. Mivel az ókori Izraelben nem volt államilag szervezett szociális háló, segélyek, a teljesen egyedül maradó nő helyzete anyagilag szinte kilátástalanná vált. Az özvegy egyedül megmaradt egyetlen fiára támaszkodhatott, akit nagyon szeretett is. Ráadásul a meghalt férj nevét egyedül ez a fiú tudta továbbvinni, és ez is nagyon fontos parancs volt a Törvény szerint. De ugyanezen Törvénynek egy másik parancsa értelmében a fiút ki kellett végezni, hogy a nemzet felszabaduljon az ártatlan vér terhe alól. Melyik az erősebb parancs, melyik a nagyobb érv, melyik a fontosabb? Öljük meg a fiút, és maradjon az özvegy egyedül, elhunyt férje pedig magtalanul, vagy fordítva? Az ilyen kérdéseikkel az emberek a bírákhoz, s ha azok nem tudtak válaszolni, a legmagasabb fokon a felkent királyhoz fordultak. Az ártatlanul kiontott vér bűne akkor is halálos méregként pusztítja tovább a társadalmat, ha igyekeznek elfelejteni a tettet Az asszony természetesen fia életben maradása mellett érvelt. A király azonban a nép egészének felelősségét hordozta, s ezt jelezte is neki, mire az özvegy azt is felajánlotta, hogy a bűn teljes súlya legyen őrajta, s akkor a nép és a király felszabadul a szellemi teher alól. Ekkor Dávid így felelt: „Él az Úr, hogy a te fiadnak egyetlen hajszála sem esik le a földre.” Azonban az értelmes aszszony erre megjegyezte, hogy „mivel a király ezt a szót szólotta, mintegy maga is bűnös” lett, de mégis jó ez a döntés, mert mindannyian „olyanok vagyunk, mint a víz, amely a földre kiöntetvén, fel nem szedhető, és az Isten egy lelket sem akar elvenni, hanem azt a gondolatot gondolja magában, hogy ne legyen számkivetett előtte az eltaszított sem… mert mint az Istennek angyala, olyan az én uram, a király, mivelhogy meghallgatja mind a jót, mind a gonoszt”. (2Sám 14:13–17) Micsoda mély erkölcsi dilemmák, és milyen csodálatos szívű király! Dávid – a Messiás ősapja és előképe – úgy járt el, ahogyan kései leszármazottja, Jézus: saját maga lett mintegy bűnössé más helyett, hogy a bűn büntetésével ne súlyosbítsa tovább az özvegy életét. Mert ami ekkor még csak egyéni ügyekben látszott, az később egyetemes problémává nőtte ki magát: a nemzetek – köztük az ószövetségi Izrael is – annyira sok ártatlan vért ontottak ki, hogy szinte mindannyiunknak meg kellene halnunk ahhoz, hogy az árát kifizessük. Így vált a Törvény, mint Pál apostol tanította, a Messiásra vezérlő mesterré. Mert bár tökéletesen igaz, mégis meghalna és elkárhozna mindenki, ha igazságos ítéleteit végrehajtanánk. Ha azonban nem hajtjuk végre, fertőzötté lesznek az országok, a föld. A megoldhatatlan élet-halál kérdésnek végül egyetlen megoldása maradt: Dávid fia, Jézus Krisztus, aki saját vérével fizette ki a váltságdíjat a mi vérünkért, hogy életben maradhassunk. A vér Dávid sorsábanDávid együttérzése az özvegy és gyilkos fia iránt persze személyes okokból is táplálkozott. Ő maga is megölette korábban ártatlanul egyik leghűségesebb vitézét, miután elszerette annak feleségét, majd pedig saját fia, Absolon ölte meg másik fiát, Amnont. Dávid ugyanolyan helyzetben volt, mint az özvegy és mint annak fia: mindkettőjük helyzetében egyszerre. Mégsem halt meg sem ő, sem fia – igaz, ez az ő esetükben nem törvénytelenség volt, hanem abból fakadt, hogy családjuk személyes, különleges szövetségben állt Istennel, amely esetükben részlegesen „felülírta” a mózesi Törvényt, és ezért halálos bűneikért nem kellett meghalniuk (lásd 2Sám 7:14–15; Zsolt 89:21–36), sem nekik, sem későbbi leszármazottaiknak. Az özvegy ügyében hozott döntése Dávidot éppen ezért arra determinálta, hogy hazahívassa a száműzetésből saját gyilkos fiát is Jeruzsálembe. Az apa és fia által igazságtalanul megölt emberek vére azonban nem nyugodott: Absolon démonikus módon apja ellen támadt, aki pedig irgalmas volt iránta, és őt kényszerítette száműzetésbe. Feleségeit a nép szeme láttára gyalázta meg, majd halálra kereste apját. Apja legfőbb parancsa embereihez az volt, hogy fiát a harcban ennek ellenére hagyják életben. Mégis megölték, mire Dávid keservesen megsiratta. Bűne miatt végül összesen négy fiát vesztette el. A vér büntetést követelt. A vérbűn elhatalmasodásaIzrael történelmében később sem sikerült teljesen kiküszöbölni az ártatlan vér ontását. Az eleinte csak egyedi esetek (például Akháb és Jézabel megölette Nábótot a város vezetőivel annak szőlőjéért) a fokozatos erkölcsi hanyatlás során egyre általánosabb jelenséggé terebélyesedtek, végül már több királyról is feljegyzi az Írás, hogy „sok ártatlan vért is kiontott”, s az uralkodói önkénnyel párhuzamosan természetesen a jogrend és az ország vezetői egyre erőteljesebben korrumpálódtak. Manasse király minden elődjét felülmúlta ebben és más hasonló, halálos bűnök elkövetésében, így aztán Babilonba került vasban egy börtön mélyére. Ott azonban Istenhez könyörgött kegyelemért, és Isten annyira irgalmasan bánt vele, hogy nemcsak a fogságból szabadította ki és vitte haza, de még királyságába is viszszahelyezte, úgyhogy hosszú évekig pozitív személyiségként építette Júdát, és ő uralkodott a legtovább valamennyi király közül! Mivel Dávid fia volt, nem fizetett halállal. Ámde Isten azt is világosan kijelentette prófétái által, hogy Manasse helyreállításától függetlenül, az ő bűne miatt az egész nép Babilonba hurcoltatik fogságba. Hiába hirdetett utána nemzeti megtérést Jósiás király, akit még Dávidnál is igazabb szívűnek mond a Biblia, és hiába követte őt ebben a megtérésben az egész nép – Manasse bűne miatt a babiloni fogság visszafordíthatatlanul bekövetkezett, s ennek okát több próféta is – többek között – az ártatlan vér kiontásában látta (például: Jer 2:33–37; Ez 11:5–10).A háború során rengetegen haltak meg, köztük csecsemők, gyermekek is, rettenetes körülmények között (Sir 2:19–21).
Újabb sikertelen kísérletA hetvenéves fogságban aztán sokan Istenhez fordultak kegyelemért, köztük Dániel próféta is. „Vétkeztünk, és gonoszságot műveltünk, hitetlenül cselekedtünk, és pártot ütöttünk ellened… És az egész Izrael áthágta a te törvényedet, és elhajlottak, hogy ne hallgassanak a te szavadra. Ezért ránk szakad az átok és eskü, amely meg van írva Mózesnek, az Isten szolgájának törvényében… Uram, légy kegyelmes!…” (Dán 9:5, 11, 19) Isten megkönyörült, és a fogságból hazatérő nép új lelkesedéssel vetette bele magát a Törvény hiánytalan megtartásába. Azonban hamarosan kiderült, hogy ez most sem lesz egyszerűbb, mint régen. Malakiás, az utolsó ószövetségi próféta már újból törvénytelenségeiért feddi a nemzetet. Keresztelő János fellépéséig még négyszázegynéhány év telt el. A zsidó nép teste minden eddigit felülmúló módon szétszakadozott, és mély ellenségeskedéssel telt meg, s különösen a vezető réteg minden addiginál több testvérét ölette meg. A Törvény hatására a nemzet két fő csoportra szakadt: az egyik úgy érezte, hogy nem képes eleget tenni a parancsolatoknak, s emiatt a bűntudat reménytelen és megalázott állapotába zuhant, miközben sokan mások önmaguknak és a többieknek is azt a látszatot mutatták, hogy ők képesek a Törvényt betartani, jóllehet maguk is bűnöket követtek el. Bigottságuk, vallási zártságuk szélsőséges gyűlölködéssé transzformálódott, és a Törvény eredeti lényegéről, a szeretetről teljesen elfeledkeztek. Ebben a légkörben végleg nyilvánvalóvá vált, hogy az igazságos és tökéletes isteni Törvény reménytelen helyzetbe hozza az embert. Az évezredek alatt ekkorra megérlelődött totális szellemi-erkölcsi válságot Pál így foglalta össze röviden: „kiderült, hogy az a parancs, amely az életre irányul, számomra a halált jelenti” (Róm 7:10). Az emberi létezés teljes mélysége és magassága feltárult ebben a nemzedékben: ez volt az egyetlen alkalmas időpont arra, hogy megjelenjen a földön a Messiás, a világ Megváltója, és elhozza az egyetlen megoldást. Jézus magára vette a világ bűneit a kereszten, és a saját vérével szerzett engesztelő áldozatot az egész emberiségért. Ez az engesztelő áldozat azonban csak azok életében képes működni, akik elfogadják. Ma: gyermekholokauszt Az igazságtétel helyes módjaA Messiás élesen konfrontált korának bigott, képmutató és gyűlölködő vallási-politikai elitjével a rengeteg ártatlanul kiontott vér ügyében is: „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert sírokat építetek a prófétáknak, és az igazak síremlékét díszítgetitek, miközben így beszéltek: »Ha apáink idejében éltünk volna, nem lettünk volna bűntársaik a próféták vérének kiontásában!« Úgyhogy ti magatok tanúsítjátok, hogy a próféták gyilkosainak fiai vagytok. Ti is töltsétek be apáitok mértékét! Kígyók, viperák ivadékai, hogyan menekülhetnétek meg a gyehenna ítéletétől?! Ezért meglátjátok, küldök hozzátok prófétákat, bölcseket és írástudókat, akik közül egyeseket megöltök és keresztre feszítetek, másokat megkorbácsoltok gyülekezeteitekben, és városról városra üldözitek őket: azért, hogy rátok szálljon az összes igaz vér, amelyet kiontottak a földön, az igaz Ábel vérétől egészen Zakariásnak, Barakia fiának a véréig, akit a Templom és az oltár között öltetek meg. Úgy van, ahogy mondom nektek: mindez erre a nemzedékre fog szállni!” (Mt 23:29–36) Jézus azért feddte őket ilyen kemény szavakkal, mert miközben felszínes módon igyekeztek elégtételt adni az ártatlanul megölt zsidóknak emlékművekkel, sírok építésével, „koszorúzásokkal”, ugyanakkor nem szakadtak el attól a gyakorlattól, amelyet gyilkos elődeik folytattak. Ebből meg kell értenünk, hogy pusztán a megemlékezések és évfordulók, koszorúzások és szép beszédek, új emlékművek és emléktáblák avatásai nem engesztelik ki a kiontott vért akkor, ha nem szakítunk gyökeresen azokkal a magatartásformákkal, gondolkodásmódokkal és eszmékkel, amelyek a gyilkosságokhoz vezettek. Gyökeresen – vagyis nem elegendő még az sem, hogy magát a romboló tevékenységet abbahagyjuk: hanem annak legmélyebbre nyúló gyökérszálacskáit, szellemi-eszmei magvait is kritika alá kell vonnunk és ki kell vetnünk magunkból. Magatartásunkat pedig a régivel ellenkezőre kell fordítanunk. Jézus arra is figyelmeztet fenti szavaival, hogy minden más megoldás öncsalás, amely még mélyebb válságot okoz. Mi több, még arra is utal, hogy tulajdonképpen nem is szabad apáinknak tekintenünk azokat, akik ártatlan vért ontottak! Nincsen más menekülési útvonal az őseink által kiontott ártatlan vér bosszújától, mint egyénileg és közösségi szinten egyaránt a kíméletlen szembenézés a múlttal és a radikális szakítás minden olyan hagyománnyal, amely okozója volt a gyilkosságoknak. Ezenkívül igazságot kell szolgáltatni és kárpótlást kell adni a kárt szenvedetteknek, akiknek a sorsa tönkrement az igazságtalanságok miatt vagy hozzátartozóik meggyilkolása miatt. Magyarország esélyeiMagyarországnak sincs más lehetősége (keretes írásainkban csak néhányat villantottunk fel nemzetünk és államunk múlt- és jelenbeli igazságtalan vérontásaiból). De kell-e a fentieken kívül esetleg mást is tennünk? Hiszen a cikkünk elején idézett bibliai mondat szerint az ország, a föld nem tisztítható meg a vérontástól, csak annak vére által, aki kiontotta azt. Hajtsunk tehát végre tömegesen halálbüntetést azokon, akik még élnek az igazságtalan, vérontó rendszerek működtetői közül? Dilemmánk ezen a ponton Dávid és az özvegy dilemmájához kezd hasonlítani. Okozzunk újabb tömeges pusztulást és családok tragédiáit? Ráadásul Európa korunkban ki is zárta a halálbüntetés lehetőségét (ami egyébként hosszú távon elkerülhetetlenül a szellemi és erkölcsi degenerációt, az emberek démonizálódását fogja növelni, miként a Vízözön előtt). De hogyan lehet akkor megtisztítani az ország spirituális légkörét? Ezt a kérdést tették föl Izrael prófétái is. „Mivel menjek elébe az Úrnak? Hajlongjak-e a magasságos Istennek? Égőáldozatokkal menjek-e elébe, esztendős borjúkkal?! Kedvét leli-e az Úr ezernyi kosokban vagy tízezernyi olajpatakokban? Elsőszülöttemet adjam-e vétkemért, vagy méhem gyümölcsét lelkemnek bűnéért?! Megjelentette neked, ó ember, mi legyen a jó, és mit kíván az Úr tőled. Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és hogy alázatosan járj a te Isteneddel.” (Mik 6:6–8) Jézusnak – aki a gyilkosok helyett halt meg – a vére az egyetlen, amely képes eltörölni az ártatlan vér kiontásának bűnét – de csak azok életében, akik ezt hitben elfogadják és átveszik. Ha tehát ez nem történik meg nemzeti szinten, akkor nem marad más kiút, mint a halálbüntetés. Ezt azonban érvényen kívül helyezték – így a büntetlen vérontás tovább mérgezi halálos fertőzésével az ország spirituális és erkölcsi atmoszféráját megállíthatatlanul, és teszi tönkre az emberek sorsát az áldozatok bosszúért kiáltó vére. Nem is maradt tehát más lehetőségünk, mint teljes erőnkből hirdetni Jézus Krisztus engesztelő áldozatát és a megtérést minden honfitársunknak – így talán jóra fordulhatnak a nemzet dolgai, és lehet még kellemes ebben az országban élni. A bűn ideológiája Terrorhullámok MagyarországonCsak a 20. században négy nagy állami terrorhullám söpört végig Magyarországon, melyek során több ezer embert öltek meg. Az áldozatok egy részét a törvényességet megcsúfoló látszatperek ítéletei nyomán végezték ki, másik részüket pedig mindenféle bírói eljárás nélkül fosztották meg életüktől. 2. A második terrorhullám a Tanácsköztársaság bukása után következett. 1919 augusztusától
A magyarországi zsidóság veszteségei a holokausztban A pesti gettók kialakításakor és a főváros ostroma során a nyilaskeresztes aktivisták több ezer embert gyilkoltak meg (a Duna partján, a csillagos házakban, a Maros utcai zsidókórházban, a gettókban).
© 2012 Hit Gyülekezete – minden jog fenntartva. |