A vér kiáltása

„Ne tegyétek fertőzötté az országot, amelyben lesztek; mert a vér fertőzötté teszi az országot, és nem lehet engesztelést szerezni az országnak másképp a vérért, amelyet kiontottak benne, csak annak a vére által, aki kiontotta azt. Ne tedd tisztátalanná az országot, amelyben laktok…!” (4Móz 35:33–34)

Tömegek élete telhet meg romboló, pusztító erőkkel, átkokkal, bomlással, szellemi-erkölcsi, mentális-fizikai tönkremenéssel, ha az ártatlanul, jogtalanul megölt emberek életéért nem sikerül engesztelést szerezni Isten és az emberek színe előtt. Számos család, nemzet és ország köszönheti ma is a földön nyomorúságos állapotát többek között ennek a bűnnek és sorsromboló következményeinek. Ezért fontos, hogy az emberek, családok és népek számot vessenek önmagukkal, szembenézzenek lelkiismeretükkel, és megpróbálják felszámolni a bűn örökségét.
Kőmíves Kelemen állama?
Már a magyar nemzet európai államalapítása, konkrétan a római katolicizmus felvétele is ártatlan vér tömeges kiontásával, fegyveres kényszer igazságtalan alkalmazásával történt. Így elmondható, hogy mind európai meggyökerezésünk, mind a kereszténységhez való viszonyunk ellentmondásos, nemzetállamunknak már fundamentumai is felemásak és vérrel terheltek, s így egész történelmünkön kettősség, feszültség, súlyos tehertétel vonul végig, melyet máig nem tisztáztunk, a felelősséget nem állapítottuk meg. Ezt a kezdeti időszakot jellemzik István király kemény egyházszervező törvényei éppúgy, mint az a kortárs levél, amelyben a hittérítés módszereire utalva a térítő pap megjegyezte: „A mieink némelyeket megvakítottak.” Az első véres országgyűlésre a katolikus hit magyarországi megszilárdítása érdekében került sor, amikor tárgyalásra érkezett országgyűlési követeket öldöstek le tömegesen, korbácsoltak meg az uralkodó parancsára. 1061-ben a frissen trónra került I. Béla nagyszabású országgyűlést hívott össze Székesfehérvárra. Elrendelte, hogy minden településről a két legtekintélyesebb vén jelenjen meg. A küldöttek hatalmas tömege gyűlt össze az ország minden részéből a Fehérvár falai előtt elterülő mezőn. A sokaság egyetlen kérést fogalmazott meg a király felé: hadd szakítsanak a számukra gyűlöletes katolikus vallással, és hadd számolják fel azt teljesen az egész ország területén. A Képes Krónika elbeszélése szerint Béla király három nap gondolkodási időt kért, és bezárkózott a papokkal együtt a város falai mögé. Majd harmadnapon kitárták a város kapuit, s az uralkodó parancsára fegyveres katonák törtek rá a királyi válaszra váró sokaságra. A krónika leírása szerint „néhányukat megölték, elöljáróikat az emelvényről letaszítva eltiporták, a többieket megkötözték, keményen verve korbácsolták, és így ölve, kötözve, korbácsolva is alig csillapíthatták le a lázadást a katonák”. (Kulcsár Árpád)

 Füllel nem hallható beszéd

Mindjárt az ősbűn után az első emberpár két fiának élete ártatlan vér ontásába torkollott. Egyikük életének végét jelentette ez, a gyilkos sorsa pedig visszavonhatatlanul rossz irányba fordult. Jóllehet ő úgy gondolta, észrevétlen maradhat, és maga is elfelejtheti, amit tett, Isten megszólította: „Testvéred vérének hangja kiált hozzám a földről.” (1Móz 4:10) A vér tehát beszél, füllel nem hallható, szellemi hangja van, amint ezt évezredekkel később Pál apostol is megerősíti: „Hit által mutatott be Ábel jobb áldozatot az Istennek, mint Káin; ezáltal kapott tanúbizonyságot arról, hogy ő igaz, miután maga Isten tett tanúságot az ő ajándékai mellett; s ezáltal még halála után is beszél. (…) a vérhez, amellyel meghintenek, amely jobbat mond, mint Ábel vére.” (Zsid 11:4, 12:24)

Isten nem engedte, hogy bárki is megbüntesse Káint bűnéért. Ezzel megkezdődött a „lelkiismereti kor”, amelyet éppen azért neveznek így a teológusok, mert Isten nem adott semmilyen törvényt az embereknek, és semmilyen bűn megbüntetését nem rendelte el, sőt az egyetlen dolog, amit megtiltott, a bűnösök megbüntetése volt. Az abszolút szabadelvű liberalizmus aranykora volt ez, amelyben minden ember kizárólag a saját lelkiismeretének tartozott elszámolással. A modern ember elsőre azt hinné: milyen nagyszerű, szabad élet bontakozhatott ki ennek nyomán! A valóságban azonban a büntetetlen bűn halálosan megmérgezte az emberek életét. A Káin utáni ötödik generációban leszármazottja már egyetlen ütésért is megölte az őt megsértő fiatalt.

A következő generációkban egyre jobban és jobban elharapódzott a bűn a földön. „És látta az Úr, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz. Megbánta azért az Úr, hogy teremtette az embert a földön, és bánkódott az ő szívében… A föld pedig romlott volt Isten előtt, és megtelt a föld erőszakoskodással.” (1Móz 6:5–6, 11) A Biblia beszámolója szerint bukott angyalok léptek házasságra ebben az időben az emberek lányaival, és nászukból hibrid lények, a náfílok (többes számban: nefilim), azaz bukottak, másik nevükön gibbórok (hősök, hérószok) születtek, s az emberiség emlékezete (a mitológia és a történelem) tudja, hogy ezek természetfeletti intelligenciájukkal, okkult tudásukkal és hatalmukkal, valamint fizikai erejükkel leigázták a többi embert. Istenkirályságok jöttek létre – például az egyiptomi Óbirodalom –, amelyekben minden ember az „isteni” származású uralkodó rabszolgája és tulajdona volt, ő pedig élet és halál ura; s ezek az államok mindenestől az okkultizmus, a bukott angyalok és fiaik szolgálatába álltak, jóllehet Isten nem adott engedélyt az embernek, hogy uralkodjon a másik ember felett. A büntetetlen bűn végül démonikussá torzította az emberiség túlnyomó többségét, ezért Isten úgy döntött, hogy özönvízzel pusztítja el őket, és csak egyetlen családot hagyott meg, hogy az új világot benépesítse majd. Márpedig Isten, aki maga a szeretet, a bűnös embert sem öli meg addig, ameddig lát benne valami emberit. Az a tény, hogy maga a Szeretet pusztította el az akkori emberiséget, arra tanít, hogy azok tulajdonképpen nem is voltak már emberek: két lábon járó démonokká változtak, így már a Szeretet sem tudta őket megmenteni.

A büntetetlen bűn 1656 év alatt ördögivé változtatta az emberiséget. Örök történelmi tanulsága lett pedig ennek a korszaknak, hogy a kizárólag saját lelkiismeretére bízott ember elveszik, mert a lelkiismeret külső segítség nélkül nem képes a bűnbe esett embert a folyamatos romlásból hatékonyan visszafordítani. (Filozófiailag nézve Isten akkor cáfolta meg előre Nietzschét, a szélsőséges liberális humanizmust és a New Age-et egyaránt.)

A halálbüntetés törvénye

Hogy ez még egyszer ne következhessen be, Isten a vízözön után új parancsokat, törvényt szabott Noé és valamennyi leszármazottja elé. Ez többek között így szólt: „A ti véreteket, amely a lelketeké, felkutatom minden élőlény kezéből, felkutatom azt minden ember kezéből, minden ember testvérének kezéből felkutatom az ember lelkét. Aki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki, mert Isten a képmására alkotta az embert.” (1Móz 9:5–6) A szó szerinti fordítással azt kívántuk visszaadni, amit a héber kifejez: Isten kutat a kiontott vér után, mégpedig azoknak a kezében kutat, akik kiontották azt, a vért pedig a lélekkel, vagyis az ember egyéni személyiségével, életével azonosítja.

A Teremtő itt parancsot adott Noé valamennyi leszármazottjának, vagyis az egész későbbi emberiségnek, hogy a gyilkosságot maguk az emberek büntessék meg – ne várjanak ebben Istenre –, mégpedig halálbüntetéssel. A cikkünk elején már idézett mondat szerint pedig az emberi társadalmat, országot, nemzetet, földet fertőzötté teszi, ha az ártatlan vér kiontója, a gyilkos, életben marad. Ekkor ugyanis ugyanaz a negatív spirituális folyamat indul el megállíthatatlanul, amely Káin bűne nyomán 1656 év alatt az egész emberiséget démonokká torzította. A folyamatot csak az igazságszolgáltatás (héberben és görögben ezt ugyanaz a szó fejezi ki, mint a bosszút) állíthatja meg és fordíthatja vissza.

A nemzetek parancsot kaptak tehát Istentől, hogy a vérontást a gyilkos halálával büntessék. Ezt a gyakorlatban csak akkor lehet igazságosan megvalósítani, ha törvényhozó testületek, bűnüldöző erőszakszervezetek, bíróságok és ítélet-végrehajtás áll fel. Hiszen senki sem képes egyedül arra, hogy megölt rokonának gyilkosát kinyomozza, felkutassa, sikeresen előállítsa, igazságosan ítélkezzen felette, majd – annak ellenállása és védekezése dacára – kivégezze. Ezért születtek meg az államok, hogy ezt közösségi feladatként képesek legyenek biztosítani. Mind a nemzetek egymástól elkülönült élete, mind pedig államaik megszervezése isteni beavatkozás és parancs eredményeképpen történt, ezért a Biblia alapján bátran kijelenthetjük, hogy a nemzetállamok létezése nem emberi konstrukció, hanem Isten akarata, és erkölcsi alapjuk a bűn büntetésére nem emberek által kötött társadalmi szerződésből, hanem Isten felhatalmazásából származik. Ez biztosítja az állam erőszakszervezetei számára az erőszak jogos alkalmazását a külső és belső támadókkal szemben. Pál apostol ezért nevezi az állam fegyveres képviselőit Isten szolgáinak, az ellenük való lázadást pedig Isten elleni lázadásnak (Róm 13:1–7). Természetesen ez csak olyan államok esetében igaz, amelyek nem álltak ördögi ideológiák vagy emberek szolgálatába, mint például a hitleri Németország vagy a sztálini Szovjetunió.

Kollektív felelősségvállalás

Hogy az ókorban – amikor az emberek sokkal nagyobb spirituális érzékenységgel rendelkeztek még, mint a modern ember – mennyire fontosnak tartották, hogy akár csak egyetlen ember ártatlanul kiontott vére se tegye szellemileg fertőzötté nemzetüket, országukat abban az esetben, ha a gyilkost nem sikerült megtalálni; s hogy mennyire erősen érezték ennek közös felelősségét, jól mutatja az alábbi példa.

Mózes Törvénye előírja, hogy ha a városon kívül gyilkosság áldozatául esett holttestre bukkannak, és semmilyen módon nem tudják felkutatni a gyilkost, akkor a környező városok vezetői és bírái pontosan mérjék le a holttest és a városaik között lévő távolságot. Ezután a holttesthez legközelebb eső város vezetősége és papjai egy fiatal, soha munkába nem fogott tehénnel menjenek ki egy soha meg nem művelt folyóvölgybe, és a folyóparton vágják el a fiatal tehén nyakát, hogy vére a folyóba ömöljön;

majd a papok jelenlétében az „önkormányzat” összes tagja és az összes városi bíró mossa meg a kezét a folyó vizében a tehén nyaka fölött – vagyis ahol még nem véres a víz –, miközben valamennyien a következőt mondják: „A mi kezeink nem ontották ki ezt a vért, sem a mi szemeink nem látták. Bocsáss meg a te népednek, Izraelnek, amelyet megváltottál, Uram, és ne engedd, hogy ártatlan vér ontása legyen Izrael között, a Te néped között!” (5Móz 21:1–9)

A körülményes, egyetlen holttest miatt a városok egész vezetőségét megmozgató, legalább egynapos munkával, sok gyaloglással járó szimbolikus tett jól megmutatja, hogy mennyire komolyan kell venni akár csak egyetlen emberi élet jogtalan kioltását is, nemcsak jogi, hanem spirituális és erkölcsi szempontból is. Hogy az egész Izraelért kellett ilyenkor bocsánatot kérniük, abból világosan kitűnik, hogy az ártatlan vér az egész közösséget teszi szellemileg fertőzötté ilyenkor Isten előtt, ezért a felelősségvállalásnak és a kiengesztelésnek kollektívnek kell lennie, s azt a nép reprezentatív képviselőinek kell elvégezniük. S jóllehet a Törvény szimbolikus eljárásmódja a gyakorlatban azóta „túlhaladottá vált”, mégis minden szava érvényben van mint tanítás (Mt 5:17–20) arról, hogyan lehet egy ilyen esetet szellemileg semlegesíteni, és mennyire sokat is ér egyetlen emberi élet.

A Törvény dilemmái

A gyilkos halálbüntetésének igaz és szent törvénye azonban már az ószövetségi időkben súlyos családi drámákat tett még súlyosabbakká, és az embereket gyakran szinte megoldhatatlanul nehéz döntések elé állította. Egy ilyen rettenetes dilemmával lépett egy ízben egy özvegyasszony Dávid király elé. Egyik fia megölte a másikat, neki pedig sem férje, sem több fia nem volt. Mivel az ókori Izraelben nem volt államilag szervezett szociális háló, segélyek, a teljesen egyedül maradó nő helyzete anyagilag szinte kilátástalanná vált. Az özvegy egyedül megmaradt egyetlen fiára támaszkodhatott, akit nagyon szeretett is. Ráadásul a meghalt férj nevét egyedül ez a fiú tudta továbbvinni, és ez is nagyon fontos parancs volt a Törvény szerint. De ugyanezen Törvénynek egy másik parancsa értelmében a fiút ki kellett végezni, hogy a nemzet felszabaduljon az ártatlan vér terhe alól. Melyik az erősebb parancs, melyik a nagyobb érv, melyik a fontosabb? Öljük meg a fiút, és maradjon az özvegy egyedül, elhunyt férje pedig magtalanul, vagy fordítva? Az ilyen kérdéseikkel az emberek a bírákhoz, s ha azok nem tudtak válaszolni, a legmagasabb fokon a felkent királyhoz fordultak.

Az ártatlanul kiontott vér bűne akkor is halálos méregként pusztítja tovább a társadalmat, ha igyekeznek elfelejteni a tettet Az asszony természetesen fia életben maradása mellett érvelt. A király azonban a nép egészének felelősségét hordozta, s ezt jelezte is neki, mire az özvegy azt is felajánlotta, hogy a bűn teljes súlya legyen őrajta, s akkor a nép és a király felszabadul a szellemi teher alól. Ekkor Dávid így felelt: „Él az Úr, hogy a te fiadnak egyetlen hajszála sem esik le a földre.” Azonban az értelmes aszszony erre megjegyezte, hogy „mivel a király ezt a szót szólotta, mintegy maga is bűnös” lett, de mégis jó ez a döntés, mert mindannyian „olyanok vagyunk, mint a víz, amely a földre kiöntetvén, fel nem szedhető, és az Isten egy lelket sem akar elvenni, hanem azt a gondolatot gondolja magában, hogy ne legyen számkivetett előtte az eltaszított sem… mert mint az Istennek angyala, olyan az én uram, a király, mivelhogy meghallgatja mind a jót, mind a gonoszt”. (2Sám 14:13–17)

Micsoda mély erkölcsi dilemmák, és milyen csodálatos szívű király! Dávid – a Messiás ősapja és előképe – úgy járt el, ahogyan kései leszármazottja, Jézus: saját maga lett mintegy bűnössé más helyett, hogy a bűn büntetésével ne súlyosbítsa tovább az özvegy életét. Mert ami ekkor még csak egyéni ügyekben látszott, az később egyetemes problémává nőtte ki magát: a nemzetek – köztük az ószövetségi Izrael is – annyira sok ártatlan vért ontottak ki, hogy szinte mindannyiunknak meg kellene halnunk ahhoz, hogy az árát kifizessük. Így vált a Törvény, mint Pál apostol tanította, a Messiásra vezérlő mesterré. Mert bár tökéletesen igaz, mégis meghalna és elkárhozna mindenki, ha igazságos ítéleteit végrehajtanánk. Ha azonban nem hajtjuk végre, fertőzötté lesznek az országok, a föld. A megoldhatatlan élet-halál kérdésnek végül egyetlen megoldása maradt: Dávid fia, Jézus Krisztus, aki saját vérével fizette ki a váltságdíjat a mi vérünkért, hogy életben maradhassunk.

A vér Dávid sorsában

Dávid együttérzése az özvegy és gyilkos fia iránt persze személyes okokból is táplálkozott. Ő maga is megölette korábban ártatlanul egyik leghűségesebb vitézét, miután elszerette annak feleségét, majd pedig saját fia, Absolon ölte meg másik fiát, Amnont. Dávid ugyanolyan helyzetben volt, mint az özvegy és mint annak fia: mindkettőjük helyzetében egyszerre. Mégsem halt meg sem ő, sem fia – igaz, ez az ő esetükben nem törvénytelenség volt, hanem abból fakadt, hogy családjuk személyes, különleges szövetségben állt Istennel, amely esetükben részlegesen „felülírta” a mózesi Törvényt, és ezért halálos bűneikért nem kellett meghalniuk (lásd 2Sám 7:14–15; Zsolt 89:21–36), sem nekik, sem későbbi leszármazottaiknak.

Az özvegy ügyében hozott döntése Dávidot éppen ezért arra determinálta, hogy hazahívassa a száműzetésből saját gyilkos fiát is Jeruzsálembe. Az apa és fia által igazságtalanul megölt emberek vére azonban nem nyugodott: Absolon démonikus módon apja ellen támadt, aki pedig irgalmas volt iránta, és őt kényszerítette száműzetésbe. Feleségeit a nép szeme láttára gyalázta meg, majd halálra kereste apját. Apja legfőbb parancsa embereihez az volt, hogy fiát a harcban ennek ellenére hagyják életben. Mégis megölték, mire Dávid keservesen megsiratta. Bűne miatt végül összesen négy fiát vesztette el. A vér büntetést követelt.

A vérbűn elhatalmasodása

Izrael történelmében később sem sikerült teljesen kiküszöbölni az ártatlan vér ontását. Az eleinte csak egyedi esetek (például Akháb és Jézabel megölette Nábótot a város vezetőivel annak szőlőjéért) a fokozatos erkölcsi hanyatlás során egyre általánosabb jelenséggé terebélyesedtek, végül már több királyról is feljegyzi az Írás, hogy „sok ártatlan vért is kiontott”, s az uralkodói önkénnyel párhuzamosan természetesen a jogrend és az ország vezetői egyre erőteljesebben korrumpálódtak.

Manasse király minden elődjét felülmúlta ebben és más hasonló, halálos bűnök elkövetésében, így aztán Babilonba került vasban egy börtön mélyére. Ott azonban Istenhez könyörgött kegyelemért, és Isten annyira irgalmasan bánt vele, hogy nemcsak a fogságból szabadította ki és vitte haza, de még királyságába is viszszahelyezte, úgyhogy hosszú évekig pozitív személyiségként építette Júdát, és ő uralkodott a legtovább valamennyi király közül! Mivel Dávid fia volt, nem fizetett halállal.

Ámde Isten azt is világosan kijelentette prófétái által, hogy Manasse helyreállításától függetlenül, az ő bűne miatt az egész nép Babilonba hurcoltatik fogságba. Hiába hirdetett utána nemzeti megtérést Jósiás király, akit még Dávidnál is igazabb szívűnek mond a Biblia, és hiába követte őt ebben a megtérésben az egész nép – Manasse bűne miatt a babiloni fogság visszafordíthatatlanul bekövetkezett,

s ennek okát több próféta is – többek között – az ártatlan vér kiontásában látta (például: Jer 2:33–37; Ez 11:5–10).A háború során rengetegen haltak meg, köztük csecsemők, gyermekek is, rettenetes körülmények között (Sir 2:19–21).

Újabb sikertelen kísérlet

A hetvenéves fogságban aztán sokan Istenhez fordultak kegyelemért, köztük Dániel próféta is. „Vétkeztünk, és gonoszságot műveltünk, hitetlenül cselekedtünk, és pártot ütöttünk ellened… És az egész Izrael áthágta a te törvényedet, és elhajlottak, hogy ne hallgassanak a te szavadra. Ezért ránk szakad az átok és eskü, amely meg van írva Mózesnek, az Isten szolgájának törvényében… Uram, légy kegyelmes!…” (Dán 9:5, 11, 19)

Isten megkönyörült, és a fogságból hazatérő nép új lelkesedéssel vetette bele magát a Törvény hiánytalan megtartásába. Azonban hamarosan kiderült, hogy ez most sem lesz egyszerűbb, mint régen. Malakiás, az utolsó ószövetségi próféta már újból törvénytelenségeiért feddi a nemzetet.

Keresztelő János fellépéséig még négyszázegynéhány év telt el. A zsidó nép teste minden eddigit felülmúló módon szétszakadozott, és mély ellenségeskedéssel telt meg, s különösen a vezető réteg minden addiginál több testvérét ölette meg. A Törvény hatására a nemzet két fő csoportra szakadt: az egyik úgy érezte, hogy nem képes eleget tenni a parancsolatoknak, s emiatt a bűntudat reménytelen és megalázott állapotába zuhant, miközben sokan mások önmaguknak és a többieknek is azt a látszatot mutatták, hogy ők képesek a Törvényt betartani, jóllehet maguk is bűnöket követtek el. Bigottságuk, vallási zártságuk szélsőséges gyűlölködéssé transzformálódott, és a Törvény eredeti lényegéről, a szeretetről teljesen elfeledkeztek.

Ebben a légkörben végleg nyilvánvalóvá vált, hogy az igazságos és tökéletes isteni Törvény reménytelen helyzetbe hozza az embert. Az évezredek alatt ekkorra megérlelődött totális szellemi-erkölcsi válságot Pál így foglalta össze röviden: „kiderült, hogy az a parancs, amely az életre irányul, számomra a halált jelenti” (Róm 7:10). Az emberi létezés teljes mélysége és magassága feltárult ebben a nemzedékben: ez volt az egyetlen alkalmas időpont arra, hogy megjelenjen a földön a Messiás, a világ Megváltója, és elhozza az egyetlen megoldást. Jézus magára vette a világ bűneit a kereszten, és a saját vérével szerzett engesztelő áldozatot az egész emberiségért. Ez az engesztelő áldozat azonban csak azok életében képes működni, akik elfogadják.

Ma: gyermekholokauszt  
Ma Magyarországon az abortuszok jelentik a büntetlenül kiontott ártatlan vér legnagyobb százalékát. Jóllehet sokan vitatják azt, hogy ez emberölés, a Biblia egyértelműen annak minősíti: „Ha férfiak veszekednek, és meglöknek valamely terhes asszonyt, és kijön annak gyermeke, de nem történik ártalom, bírságot fizessen aszerint, amint az aszszony férje azt rá kiveti, és bírák előtt fizessen. De ha ártalom történik, akkor életért életet adj.” (2Móz 21:22–23)
A „kijön annak gyermeke” kifejezés a héber nyelvben nem vetélést jelent, hanem szülést (lásd például 1Móz 25:25–26, 38:28–30). A „nem történik ártalom [baj, kár]” a gyermek egészséges megszületésére utal. Ha azonban a gyermek belehalt ebbe, bármilyen korai terhességről volt is szó, az asszonyt meglökő férfiak halállal bűnhődtek. Ez a törvény nem tartalmaz semmilyen időbeli korlátot, amely előtt a vetélés előidézése ne lenne halálos bűn: tehát annak első pillanatától fogva gyermeknek számítja a magzatot. Jézus hangsúlyozza, hogy a Törvény minden betűje és írásjele érvényben van, amíg az ég és a föld létezik (Mt 5:17–20).
Az abortusz tehát szándékos gyilkosságnak minősül Isten szemében. Az ezt felmentő materialista-evolucionista ideológia semmiben nem különbözik a holokausztot igazoló náci és a sztálinizmust alátámasztó kommunista ideológiától – s ahogyan ma ez utóbbiakat és művelőiket elítéljük, ugyanúgy el fogja ítélni a jövő nemzedéke az előbbit és művelőit. Az abortusz áldozatainak száma messze felülmúlja az előbbiekét.

Budapesten 1970-ben 100 élve megszületett gyermekre 220 abortusz jutott! Országosan abban az évben 152 ezer gyermek született, de 192 ezer esett művi terhességmegszakítás áldozatául. Ma már a vidék vezet ezen a területen: 2004-ben Heves megyében minden 37. nő abortáltatta magzatát. Heves után az ország keleti felében Borsod-Abaúj-Zemplén és Jász-Nagykun-Szolnok megyékben, a nyugati oldalon pedig Somogyban és Baranyában számít a leginkább bevettnek a művi terhességmegszakítás. Országunkban évente egy közepes városnyi (50–90 ezer) gyermek esik abortusz áldozatául.

Az igazságtétel helyes módja

A Messiás élesen konfrontált korának bigott, képmutató és gyűlölködő vallási-politikai elitjével a rengeteg ártatlanul kiontott vér ügyében is: „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert sírokat építetek a prófétáknak, és az igazak síremlékét díszítgetitek, miközben így beszéltek: »Ha apáink idejében éltünk volna, nem lettünk volna bűntársaik a próféták vérének kiontásában!« Úgyhogy ti magatok tanúsítjátok, hogy a próféták gyilkosainak fiai vagytok. Ti is töltsétek be apáitok mértékét! Kígyók, viperák ivadékai, hogyan menekülhetnétek meg a gyehenna ítéletétől?! Ezért meglátjátok, küldök hozzátok prófétákat, bölcseket és írástudókat, akik közül egyeseket megöltök és keresztre feszítetek, másokat megkorbácsoltok gyülekezeteitekben, és városról városra üldözitek őket: azért, hogy rátok szálljon az összes igaz vér, amelyet kiontottak a földön, az igaz Ábel vérétől egészen Zakariásnak, Barakia fiának a véréig, akit a Templom és az oltár között öltetek meg. Úgy van, ahogy mondom nektek: mindez erre a nemzedékre fog szállni!” (Mt 23:29–36)

Jézus azért feddte őket ilyen kemény szavakkal, mert miközben felszínes módon igyekeztek elégtételt adni az ártatlanul megölt zsidóknak emlékművekkel, sírok építésével, „koszorúzásokkal”, ugyanakkor nem szakadtak el attól a gyakorlattól, amelyet gyilkos elődeik folytattak.

Ebből meg kell értenünk, hogy pusztán a megemlékezések és évfordulók, koszorúzások és szép beszédek, új emlékművek és emléktáblák avatásai nem engesztelik ki a kiontott vért akkor, ha nem szakítunk gyökeresen azokkal a magatartásformákkal, gondolkodásmódokkal és eszmékkel, amelyek a gyilkosságokhoz vezettek.

Gyökeresen – vagyis nem elegendő még az sem, hogy magát a romboló tevékenységet abbahagyjuk: hanem annak legmélyebbre nyúló gyökérszálacskáit, szellemi-eszmei magvait is kritika alá kell vonnunk és ki kell vetnünk magunkból. Magatartásunkat pedig a régivel ellenkezőre kell fordítanunk. Jézus arra is figyelmeztet fenti szavaival, hogy minden más megoldás öncsalás, amely még mélyebb válságot okoz. Mi több, még arra is utal, hogy tulajdonképpen nem is szabad apáinknak tekintenünk azokat, akik ártatlan vért ontottak!

Nincsen más menekülési útvonal az őseink által kiontott ártatlan vér bosszújától, mint egyénileg és közösségi szinten egyaránt a kíméletlen szembenézés a múlttal és a radikális szakítás minden olyan hagyománnyal, amely okozója volt a gyilkosságoknak. Ezenkívül igazságot kell szolgáltatni és kárpótlást kell adni a kárt szenvedetteknek, akiknek a sorsa tönkrement az igazságtalanságok miatt vagy hozzátartozóik meggyilkolása miatt.

Magyarország esélyei

 Magyarországnak sincs más lehetősége (keretes írásainkban csak néhányat villantottunk fel nemzetünk és államunk múlt- és jelenbeli igazságtalan vérontásaiból). De kell-e a fentieken kívül esetleg mást is tennünk? Hiszen a cikkünk elején idézett bibliai mondat szerint az ország, a föld nem tisztítható meg a vérontástól, csak annak vére által, aki kiontotta azt. Hajtsunk tehát végre tömegesen halálbüntetést azokon, akik még élnek az igazságtalan, vérontó rendszerek működtetői közül? Dilemmánk ezen a ponton Dávid és az özvegy dilemmájához kezd hasonlítani. Okozzunk újabb tömeges pusztulást és családok tragédiáit? Ráadásul Európa korunkban ki is zárta a halálbüntetés lehetőségét (ami egyébként hosszú távon elkerülhetetlenül a szellemi és erkölcsi degenerációt, az emberek démonizálódását fogja növelni, miként a Vízözön előtt). De hogyan lehet akkor megtisztítani az ország spirituális légkörét?

Ezt a kérdést tették föl Izrael prófétái is. „Mivel menjek elébe az Úrnak? Hajlongjak-e a magasságos Istennek? Égőáldozatokkal menjek-e elébe, esztendős borjúkkal?! Kedvét leli-e az Úr ezernyi kosokban vagy tízezernyi olajpatakokban? Elsőszülöttemet adjam-e vétkemért, vagy méhem gyümölcsét lelkemnek bűnéért?! Megjelentette neked, ó ember, mi legyen a jó, és mit kíván az Úr tőled. Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és hogy alázatosan járj a te Isteneddel.” (Mik 6:6–8)

Jézusnak – aki a gyilkosok helyett halt meg – a vére az egyetlen, amely képes eltörölni az ártatlan vér kiontásának bűnét – de csak azok életében, akik ezt hitben elfogadják és átveszik. Ha tehát ez nem történik meg nemzeti szinten, akkor nem marad más kiút, mint a halálbüntetés. Ezt azonban érvényen kívül helyezték – így a büntetlen vérontás tovább mérgezi halálos fertőzésével az ország spirituális és erkölcsi atmoszféráját megállíthatatlanul, és teszi tönkre az emberek sorsát az áldozatok bosszúért kiáltó vére. Nem is maradt tehát más lehetőségünk, mint teljes erőnkből hirdetni Jézus Krisztus engesztelő áldozatát és a megtérést minden honfitársunknak – így talán jóra fordulhatnak a nemzet dolgai, és lehet még kellemes ebben az országban élni.

A bűn ideológiája
Lukács György világhírű magyar marxista filozófus a Tanácsköztársaság idején a Vörös Hadsereg politikai biztosaként nyolc embert lövetett főbe. A munkásosztály messiási szerepének tartotta, hogy az erkölcsileg feláldozza önmagát a jobb, igazságosabb jövő érdekében, vagyis bűnöket követhet el, mert célja az igazságos társadalom létrehozása. A Rákosi-rendszerben országgyűlési képviselő, a forradalom alatt a Nagy Imre-kormány tagja. 1957-től 1965-ig belső emigrációban élt, 1967-től azonban az MSZMP tagja lesz, elismerve ezzel a kádárizmust. Tőle idézünk néhány mondatot a kommunizmus természetéről:
„A proletárállam forradalmi intézkedéseiben, különösen a hatalomátvételt közvetlenül követő időszakban, nemhogy a gyakorlatban, de még fogalmilag sem választható el a »pozitív« a »negatív«-tól… Ameddig csak tart az osztályharc – tehát elég hosszú ideig –, minden későbbi szervezeti forma meg fogja őrizni »negatív« harci jellegét és a rombolás tendenciáját.”
„A diktatúra időszakában a »szabadság« módja és mértéke az osztályharc állásától, az ellenség erejétől, a diktatúra fenyegetettségének intenzitásától, a megnyerendő rétegek követeléseitől és a szövetséges, a proletariátus befolyása alatt álló rétegek érettségétől stb. függ. A szabadság éppúgy nem önmagáért való érték, mint a szocializáció. A szabadság szolgálja a proletariátus uralmát, és nem az őt.” (1922)

Terrorhullámok Magyarországon

Csak a 20. században négy nagy állami terrorhullám söpört végig Magyarországon, melyek során több ezer embert öltek meg. Az áldozatok egy részét a törvényességet megcsúfoló látszatperek ítéletei nyomán végezték ki, másik részüket pedig mindenféle bírói eljárás nélkül fosztották meg életüktől.

1. Az első terrorhullámra a Tanácsköztársaság fennállása során került sor 1919 tavaszán és nyarán.
Legfőbb irányítója Szamuely Tibor volt, a rendfenntartó erők teljhatalmú vezetője, aki személyesen is részt vett az akciókban szerte az országban, külön páncélvonatán, saját osztaga élén érkezve a különböző helyszínekre. A másik hírhedt terroregység volt a Cserny József vezette Lenin-fiúk. A Tanácsköztársaság az orosz bolsevik példát követve nyíltan hirdette a terror szükségességét. Szamuely 1919. április 20-án, húsvét vasárnapján Győrött tartott katonai toborzó beszédében a népgyűlésen a következőket mondta: „A hatalom a kezünkben van (…) Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. (…) Az ilyennek bele kell harapni a torkába. (…) Ki fogjuk irtani, ha kell, az egész burzsoáziát (…) El fogjuk venni a burzsoázia minden javát, és a romok alá temetjük őket…” Nyilatkozata teljes összhangban van Engels tanításával: „Amíg a proletariátusnak még szüksége van az államra, nem a szabadság érdekében, hanem ellenfeleinek féken tartására használja fel.” 

 

2. A második terrorhullám a Tanácsköztársaság bukása után következett. 1919 augusztusától
1920 novemberéig tartott. Elsősorban Horthy Miklós nemzeti hadseregének tiszti különítményeihez fűződik. E terrorhullámnak az antikommunizmus mellett meghatározó jellemzője volt az éles zsidógyűlölet. Így történhetett, hogy a különítményesek olyanokat is megöltek, akiknek semmi közük sem volt a vörös diktatúrához, mint például Tószegi-Freund Zsigmond zsidó földbirtokost és jószágigazgatóját.Horthy Miklósnak mint a nemzeti hadsereg fővezérének a felelőssége vitathatatlan a fehérterrorban. 1919. augusztus elején személyesen adott utasítást a tisztogatások megkezdésére. Ugyanakkor – szemben a vörösterror képviselőivel – nyíltan soha nem vállalta a terror felelősségét. Amikor a véres kegyetlenkedések és gyilkosságok nemzetközi felháborodást váltottak ki, és szeptember végén nemzetközi vizsgálóbizottság érkezett Magyarországra, Horthy úgy szervezte meg szemleútjukat, hogy a valós tények rejtve maradjanak előttük. A bizottság jelentésében így végül az szerepelt, hogy „a fehérterrorra vonatkozó hírek alaptalanok”. Október végén Horthy ünnepélyesen kijelentette, hogy „a zsidóüldözések ügyében, melyek felelőtlen elemeknek a bűnei, a legszigorúbb vizsgálatot indítottam, a bűnösöket, a tetteseket és uszítókat egyaránt, amennyiben a hadseregemhez tartoznak, haditörvényszék elé állítom, és őket a Magyar Nemzeti Hadsereg kebeléből örökre kizárom”.A valóságban azonban a zsidóellenes atrocitásokat sorozatosan eltussolták, a Népszava két zsidó származású újságíróját brutálisan meggyilkoló Ostenburg-különítményeseknek sem lett bántódásuk, a nyíltan antiszemita Prónay Pál alezredesi rangot kapott, különítménye pedig, amely a fehérterror egyik élcsapata volt, az újjászervezett Magyar Királyi Honvédség egyik külön zászlóalja lett. A Horthy-rendszernek súlyos tehertétele, hogy létrejöttében és névadójának hatalomra jutásában fontos szerepet játszott a fehérterror, Horthy 1920. márciusi kormányzóvá választásában pedig a Parlament épületét és környékét a választást megelőzően megszálló Prónay-különítmény.A fehérterror áldozatainak számát mérvadó kutatók közel 2000 főre teszik.(A Szálasi-féle nyilasterror adatairól – mely akár az ötödik terrorhullámnak is vehető – külön keretes írásban szólunk.)

3. A harmadik nagy terrorhullám 1945-től bontakozott ki, az ország szovjet megszállását követően, a kiépülő kommunista diktatúra idején. Mintegy nyolc éven át, 1953-ig tartott, Nagy Imre első miniszterelnökségéig. Legfőbb irányítói Rákosi Mátyás pártfőtitkár, Farkas Mihály, a fegyveres testületek irányítója és Péter Gábor, az ÁVO, majd ÁVH vezetője volt.A terror kiterjedtségét mutatja, hogy az államvédelmi szervek nyilvántartásában 1,3 millió név szerepelt. A bíróságok 650 ezer ember ellen folytattak eljárást, 390 ezer személyt ítéltek el, és 850 ezer esetben szabott ki büntetést a rendőrség. 6000 embert internáltak, s mintegy 100 ezer személyt kitelepítettek lakóhelyéről. A politikai okokból kivégzettek száma megközelítette az 500-at.


4. A negyedik terrorhullám az 1956-os forradalom vérbe fojtásától kezdődött, és több mint három éven át folyt intenzíven. Fő irányítói Kádár János, az MSZMP és a kormány vezetője, valamint Münnich Ferenc és Biszku Béla belügyminiszterek voltak. 1959 végéig több mint 35 ezer személy ellen folytattak eljárást, de jóval később is történtek még kivégzések. Közülük 22 ezret ítéltek börtönbüntetésre. 13 ezer embert internáltak, 211 ezren menekültek külföldre. A kivégzettek száma mintegy 350 volt, nem számítva azokat, akiket köztörvényes váddal ítéltek el, holott valójában politikai okból végeztek ki. (Kulcsár Árpád) 

A magyarországi zsidóság veszteségei a holokausztban
Az 1941-es népszámlálás szerint Magyarországon 825 ezer zsidó élt. 1941 és 1945 között közel 600 ezer magyar állampolgárságú zsidó meggyilkolásában működött közre a magyar állam.

1941 augusztusában a „rendezetlen állampolgárságú” zsidók deportálása során az ukrajnai Kamenyec Podolszkijban a német Einsatzgruppe C meggyilkolt 14-16 ezret.

1942. január 21. és 23. között a délvidéki razzia során („hideg napok”) a magyar katonaság és csendőrség kivégzett 1100 zsidót és nagyjából kétszer ennyi szerbet.

A magyar hadsereg kötelékében a munkaszolgálatos egységekben 1941–44 között mintegy 35 ezer zsidó férfi vesztette életét.


1944. május 15. és július 9. között (56 nap alatt) 437 ezer zsidót deportáltak (a teljes vidéki zsidóságot). Közülük 420 ezer Auschwitz-Birkenauba érkezett. Ott a szelekció során a deportáltak 70-80 százalékát munkaképtelennek nyilvánították, és azonnal gázkamrába küldték. A munkaképesek több mint kétharmada fél éven belül meghalt az éhezés, a verés és a kegyetlen (és sokszor értelmetlen) munka miatt. Már a deportálások beindulása előtt a vallatások és a gettósítás során tapasztalt kegyetlenségek miatt több ezer zsidó vesztette életét.

1944. október 15-e, a nyilas hatalomátvétel után Szálasi Ferenc és kormánya a kb. 200 ezres fővárosi zsidóságból 50 ezer zsidót adott „kölcsön” a náci Harmadik Birodalomnak. Őket gyalogmenetekben indították el a nyugati határra erődítéseket ásni. Onnan, akik még életben voltak, a birodalom különböző táboraiba kerültek.

A pesti gettók kialakításakor és a főváros ostroma során a nyilaskeresztes aktivisták több ezer embert gyilkoltak meg (a Duna partján, a csillagos házakban, a Maros utcai zsidókórházban, a gettókban). 

1945. január 18-án körülbelül 100 ezer zsidó szabadult fel a budapesti gettókban. A fővárosban további 25-30 ezren rejtőzködve érték meg a nyilas uralom végét. 

A világháború európai szakaszának végén a táborokból hozzávetőlegesen 100 ezer magyar zsidó tért vissza. Azoknak a száma, akik más országokban kezdtek új életet, nem pontosan ismert, csak becsülhető.

Európa országai közül Magyarország a harmadik helyen áll az állami eszközökkel kiirtott zsidóság számát tekintve Lengyelország és – a sokkal nagyobb – Szovjetunió után. Németország csak a hatodik. (Lásd táblázatunkat)

A magyarországi deportálásokat német részről irányító és levezénylő Adolf Eichmann mindössze 120-130 fős alakulattal érkezett a több mint félmilliós magyarországi zsidóság megsemmisítésére. Ő is és munkatársai egyaránt elismerően nyilatkoztak a magyar hatóságok és fegyveres testületek készségéről. Az Eichmann-kommandó munkáját, zsidó honfitársaink meggyilkolását a 200 ezer fős magyar köztisztviselői kar, rendőrség, csendőrség és a honvédség teljes egészében (néhány ritka kivételtől eltekintve) támogatta és kiszolgálta. (Pécsi Tibor)

                              (Köszönet Németh Sándornak, akinek egy szóbeli tanítása ezt a cikket inspirálta, és Kulcsár Árpádnak, Pécsi Tibornak, valamint dr. Németh Zoltánnak, akik segítettek összegyűjteni a konkrét adatokat)

Forrás: Új Exodus